Hallottam harangozni, 2018. április 30.

Mondjuk nevezzük ezt is egy rovatnak, és legyen a témája zene, mégpedig, amint az engem valamelyest ismerők – azaz e blog követőinek hozzávetőlegesen 100%-a – jól tudnak, leginkább a metal különböző alágai. Az előző cikkkemben írtam, hogy az utóbbi időben kevesebb könyvet olvasok. Zenefogyasztásom terén nem figyelhető meg hasonló változás, továbbra is minden lehetséges pillanatban szól a háttérben valami zene. Most például az IQ-tól a Road of Bones. Hosszú ideig a Deezer előfizetéses szolgáltatását is használtam, aztán elkezdett számítani az a havi ezer-valahány forint is – szerencsére tesómnak hihetetlen MP3-gyűjteménye van, melynek túlnyomó részét átmásoltam magamnak.

A rovat célja nem az lenne, hogy összevissza beszéljek – ami nem jelenti azt, hogy nem is fogok –, sokkal inkább, hogy amolyan ajánló jelleggel beszámoljak azokról a zenékről, amelyek éppen gyakrabban fordulnak meg a lejátszóimban. Vagy újak, vagy nem, de valamilyen szempontból figyelemreméltók. Vágjunk bele

Orphaned Land: Unsung Prophets and Dead Messiahs
Az idei év első szerzeménye. Elsőként a The Neverending Way of OrWarrior lemezt hallottam az izraeli oriental metal bandától, de igazán az All is One albummal vásároltak meg, kilóra. Annak a logóját még a nyakamba is akasztottam egy ezüst ékszer által (kösz, Mandula!), és persze az akkori koncertjükön is ott voltam. Na de most az új lemezről illenék írnom. Elsőnek a Like Orpheus című szám videoklipjével szembesültem, amely a fülbemászó dallamai mellett a sztorijával is elnyerte a tetszésem. Arról szól ugyanis, hogy adott egy orthodox zsidó srác és egy mélyen hívő muszlim csaj, akik a mindennapi vallásgyakorlás után előveszik a „rockeregyenruhát” és elmennek a Kreator koncertjére. Utána egy buszmegállóban várakoznak, és ismét egy világ választja el őket egymástól. A másik klipnóta a We Do Not Resist, ami az utóbbi idők OL-jéhez képest meglepően kemény. Na azért nem annyira, de odasóz. Nekem a Like Orpheus mellett a két lassabb szám, a nyitó The Cave és a 9 és fél perces Chains Fall to Gravity jön be még nagyon. Első pár hallgatásra azt mondtam, a lemez talán még az All is One-t is felülmúlja, ezt revideálom: 10 pontos ez is, de lehetne még jobb is.


Almanac: Kingslayer
A Rage-ből kilépett (kirúgott) Victor Smolski új csapata második lemeze nekem a tavalyi év lemeze volt. Remekül hozza a Lingua Mortis-korszakbéli Rage-feelinget a germán power metal legszebb hagyományaival. Legnagyobb kedvencem róla a Kingdom of the Blind, de a címadó nóta is ott van a szeren. Smolski gitárjátéka mellett az ének is dicséretet érdekel, bár úgy hallottam, ezen a fronton változások lesznek / lettek.


Firewind: Immortals
Gus G leginkább Ozzy bácsi gitárosaként lett ismert, de azért mégis a Firewind, a görög metal zászlóshajója lenki a hazai terep. Ezzel készült lemeze jobban is sikerült, mint friss szólólemeze, a Fearless. Mondhatnánk rá, hogy igaz metal, ha mi lennénk Joey de Maio, nevezhetnénk power metalnak, ha túl akarnánk magyarázni, de a Firewind a hagyomános értelemben vett heavy metalt képviseli, és egyenletes magas, ha nem is kiemelkedő minőséget produkál. Csodákat nem kell tőle várni, de az a fajta zene, amelyet bármikor szívesen meghallgatunk.


Magnum: Lost on the Road to Eternity
Bob Catley-re is mindig lehet számítani, akár valahol vendégénekeskedik, akár a Magnumban hallatja jellegzetes hangját. Első hallgatásra a tizenkettő egy tucat Magnum-albumnak tűnt – persze ez így is 9 pontot jelent –, de aztán jobban odafüleltem, és kihallottam belőle a 10-est. A címadó szám felér a kedvenc Magnum-korongom, a The Visitation „zászlóshajójával”, a Freedom Day-jel.A nyitó Peaches and Creamnek is azonnal meg lehet jegyeznia dallamát, ami mindig dicséretes, bár nálam messze nem elvárás.


Rikard Sjöblom’s Gungfly: Journey to the Sun
Mibe, hogy még nem hallottátok Rikard Sjöblom nevét? És a Big Big Trainét? Pedig milyen jók! Úgy kapcsolódnak a nem teljesen ismeretlen prog rock szcénához, hogy a Spock’s Bearddel relatíve ismertté vált Nick D’Virgilio a Big Big Trainben is játszik. A Gungfly természetes maga is a Spock’s Beard – Big Big Train úton megy tovább. Minőségi anyag igényeseknek. Slágergyanúsnak persze véletlenül se lehet mondani, de hát a prog rock a legritkább esetben az.


Eldritch: Cracksleep
Velük először egy Inside Out promó CD-n találkoztam, a Lords of an Empty Place nagyon-nagyon erős szám volt. Aztán jó ideig elvesztettem őket szem elől – ez persze, progresszív heavy metalról lévén szó – nem volt nehéz. Sokkal komorabb zene, mint az a nóta volt, de nem depresszív, inkább elgondolkodtató. Nekem újabban a valamelyest agyasabb zenék inspirációt adnak – mikor mihez – ez pl. a minap a novellaíráshoz állított be megfelelő hangulatba az Epica The Quantum Enygmájával karöltve.

Egyelőre legyen ennyi, most pedig megpróbálok levadászni a fentiekhez egy egy YouTube-videót, hogy szócséplésem mellé némi illusztráció is legyen.

 

 

Könyvjelző, 2018. április 28.

Hívjuk akkor ezt egy rovatnak! Meglátjuk, lesz-e belőle rendszer. Szóval a fenti cím alatt, nem túl meglepő, aktuális vagy kevésbé aktuális olvasmányélményemről és az azokról mellesleg eszembe jutó dolgokról fogok írni.

Ámulok magamon, hogy még 4-5 évvel ezelőtt is mennyi könyvet olvastam. De tényleg! Ehhez nyilván az is kellett, hogy ne nagyon legyen életem, de ez sem magyaráz meg mindent. Na jó, azért most is van nálam négy könyvtári könyv, és egy ötödik novelláskötet is elő-előkerül, hogy a számítástechnikai szakirodalmat ne is emlegessük, no de régen simán megvolt az évi 60-70.

És persze kilószámra vásároltam is a könyveket, aminek most elsősorban a pénztárcám, másodsorban az albérletem fizikai paraméterei szabnak határt. Most jó könyvtároshoz méltón magam is a könyvtárhoz fordulok segítségért, illetve néhányszor lekalózkodtam néhány ebookot is (igen, ez kevésbé méltó könyvtároshoz…)

A könyvtári életmód egyik hátulütője, hogy jelentős időbeli késedelmet szenvedek el. A bajai Ady Endre Városi Könyvtár ugyan igyekszik, de hát nem én vagyok célcsoportjának egyetlen tagja, így nem tudja teljesen kielégíteni olvasói igényeimet. A deziderátalistára eddig felvetetett három könyvemből eddig egy került csak állományba. Nem, nem vagyok ezen felháborodva, örülök annak az egynek is.

Na de akkor mit is olvasok, olvastam a közelmúltban. Kicsit beljebb teszem a lényeget, mint a novella szövegét, hadd tűnjön rendezettnek a blog.

Brandon Hackett: Xeno
Azért ezzel kezdem, mert történetesen ez az a könyv, amit a deziderátáknak hála kaptam kézhez. Botond könyveit mindig szerettem, A poszthumán döntéssel  kapcsolódtam be a közvetítésbe. Nem szeretem, ha nagyon a számba rágják a mondanivalót, különösen akkor nem, ha fenntartásaim vannak azzal szemben, úgyhogy bizalmatlanul közeledtem a könyvhöz. Hiszen a Xenóban “migránsválság” van, ami eléggé uralja a közbeszédet Európa-szerte. A jó hír, hogy a könyv tetszett. Korántsem annyira, mint a két időutazásos regény, de hát az időutazás eleve a gyengém (mért is nem írtam én még olyan sztorit?), a poszthumán kettős is jobban bejöttt, de az Ember könyvét simán veri (azzal együtt, hogy azt is szeretem). Szellemes az idegen fajok bemutatása, különösen szimpatikus a probléma Univerzum-szintű kiterjesztésének ötlete. A rossz hír nem az, hogy túl direkt és vállalhatatlan az üzenete (nincs vele ilyen gond). Hanem az, hogy így egyszerűen nem lehet lezárni egy történetet. Ez egy cserbenhagyásos gázolás az olvasóval szemben! Hallottam olyan pletykát – erősítsetek meg vagy cáfoljatok -, hogy van esély folytatásra, de a baleset akkor is megtörtént. Összegzésül: olvassátok el, mert jó, és egyébként is fogyasszunk hazait (is), de előre mondom, mérgesek lesztek rá!

 

Andy Weir: Artemis
A marsi (vagy Mentőexpedíció. Tök mindegy, A marslakó címet kellett volna neki adni, legfeljebb A marsbéli embert. Komolyan mondom) az utóbbi évek egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra. Poénos, hihető, emberközeli, szerethető egyes szám első személyű hőssel, happy enddel. Le a kalappal! Weir rendesen feladta a leckét magának. Vagy épppen magasra tette a lécet, így jobb, mert képszerűbb. Hogy megugrotta-e? Itt kezd el sántítani a metafora, mert alacsonyabbat ugrott, szóval leverte a lécet, de ezzel az eredménnyel is versenyben maradt. (Elnézést a sportrajongóktól!) Jazz, a csempészlány talán még szerethetőbb figura, mint A marsi hőse, és külön bónusz a szerzőnek, hogy bele mert vágni az új kalandba egy ellenkező nemű protagonistával. Kalandot mondtam, és nem véletlenül, mert míg A marsi belegyömöszölhető a hard SF skatulyájába, az Artemisnél ez kicsit nehezebb, és nem azért, mert nem végzett volna alapos háttérmunkát Weir, hanem mert, hogy is mondjam, olyan kalandregényesen van megírva. Titkos megbízatás, ármány, szerelem (na mondjuk ebből nem olyan sok), gyilkosság: ami csak egy jó ponyvához kell. Mert az Artemis egy jó ponyva – még ha keményfedeles is. Simán elmegy strandolvasmánynak is, de azért megtornáztatja az agyat. Ajánlom népgazdasági hasznosításra.

 

Kozmológia, kvantumfizika, hipertérelmélet és társaik
Ez nem egy könyv címe, hanem összefoglalója annak a pár olvasmánynak, melyekkel alaposan feladtam a leckét a szürkeállományomnak. Science fiction rajongóként persze mindig érdekeltek valamilyen szinten a fenti témák, de nem nagyon olvastam utána. Aztán elhunyt Stephen Hawking (RIP), és beláttam, hogy nem halogathatom tovább Az idő rövid története elolvasását. Nos, tényleg kötelező olvasmány mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a természettudomány! Lebilincselő a stílusa, és a világ legizgalmasabb kérdéseiről van benne szó. Sajnos nem éppen most íródott, így sok elmélet meghaladott már, de ez nem von le értékéből, épp csak folytatni kell a kutakodást. Én Michio Kaku Párhuzamos világok című könyvével folytattam. Kaku is kiváló pedagógus, hál’ Istennek ő sem erőlködik képletek felvázolásával, és a könyve sokkal újabb. Most ismét Kakut olvasok, a Hipertért, amely időben a két előző között készült, szóval a tudomány fejlődését elég sajátos módon kísérhetem figyelemmel. A soron következő hasonló tárgyú mű a Hawking új univerzuma címe hallgat, szerintem max. három nap, és az jön.

Greg Egan: Karantén
Féltem ettől a könyvtől is. A Diaszpórát olvastam, amikor az Ad Astra kiadta, de már megbántam, hogy befejeztem, mert annál idegenszerűbb, emberietlenebb olvasmánnyal még nem volt dolgom, ráadásul, mivel a szereplőkkel fikarcnyit sem sikerült azonosulnom, abszolút nem érdekelt az sem, mi lesz velük. Szóval az ma is fájó seb. De megadtam az ausztrálnak a második esélyt, és milyen jól tettem! A felszínen a Karantén is afféle science fictionbe oltott detektívtörténet, no de azért egy kvantumelméleten alapuló sci-fi, az már valami! Nem állítom, hogy minden mozzanatát értem, főleg, hogy az előző bekezdés olvasmányai előtt került a szemem elé, de élveztem, nemis igen tudtam letenni. Nem találok szavakat, úgyhogy nem is keresem őket tovább.

Hát ennyit elsőnek, egy nap két blogbejegyzés több mint elég, előreláthatóan zenei tárgyú beszámoló következik majd.

 

 

 

Szabad akarat – avagy Adeptus: a kezdetek

E blog nem utolsósorban azon célból született, hogy régi és esetleges új irományaim méltó helyre kerüljenek mindaddig, míg megjelenik teljes kritikai kiadásuk (kéretik ez utóbbit nem komolyan venni!) Mindössze tizenpár befejezett novellával és két regényszilánkkal a hátam mögött kicsit túlzás engem írónak nevezni, de az egyszerűség kedvéért nevezzük a Szabad akaratot írói pályám kezdetének. Már csak azért is tehetjük, mert előtte nem írtam novellát, a kamasz- és kora felnőttkorban bölcsész érdeklődésű fiatalok számára kötelező verselésen kívül csak egy megkezdett és hamar félbehagyott fantasztikus regény volt a számlámra írható.

2004-2005 fordulója volt, amikor az éppen újraindult Galaktika Magazin kiírta az Agent Portállal közös novellapályázatát a mesterséges intelligencia témájában. Ekkor épp utolsó éves történészhallgató voltam, könyvtáros tanulmányaimnak is látszott már a vége. Szegeden béreltem egy apró lakótelepi szobácskát Pannika néninél. Nehéz elképzelni, de internet-hozzáférésem csak az egyetemen volt, szövegszerkesztésre pedig bátyám kiszolgált Acer laptopját használtam. (Nemrég rátaláltam a gépre a lomok között: még USB-port sem volt rajta, wifikártyáról nem is beszélve).

Kb. azóta SF-rajongó voltam, hogy megtanultam olvasni, sőt, ha a filmeket is számítjuk, lehet, hogy még előbb, épp az önbizalmam is rendben volt, így elhatároztam, hogy kipróbálom magam a teremtői oldalon is. Kimondottan rövid írásokat vártak, tehát a későbbi rémem, hogy az alkotás felénél „kifut belőlem a szusz”, nem fenyegetett. Novellát, de igazából bármit írni úgy célszerű, hogy előre tudjuk, hová akarunk kilyukadni. Vannak ellenpéldák: például a Teofánia című, szerintem (is) egyik legerősebb művemnek csak néhány pontja volt meg, amikor elkezdtem gépelni, meg a mostani, egyelőre faded.odt „munkacímű” mű megoldása sem világos még. A Szabad akarat – hogy ismét nevén nevezzük a gyereket – megkezdésekor csak körülbelül voltam tisztában a végkifejlettel. Abban biztos voltam, hogy egy hideg, de alapvetően inkább jóindulatú MI-t akartam ábrázolni, akit egy pedagógus tett emberszerűvé. Igen, jól olvastátok, jóindulatút írtam. Két ülést igényelt a novella vincsesztere vetése, aztán jó sorsára bíztam.

Mielőtt recepcióját és utóéletét ecsetelném, álljon itt maga az írás, teljes terjedelmével. A történeti hűség kedvéért egy karaktert sem változtatok benne, csak a formázást.

Mayer István: Szabad akarat

Ma még mindenki ismeri a történetet – legalábbis a nagy részét. De a számítógépek elvesztésével az emberiség memóriája is roncsolódott. Már amennyire egyáltalán emberiségről lehet beszélni, amikor azt sem tudom, mi történik két utcasarokkal arrább. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Raymond Fist vagyok, pszichológus, én tanítottam be Caspart. Caspar a mesterségesintelligencia-kutatás legnagyobb sikere – és egyben katasztrofális bukása. Bár nem igazán ismerem a technikai részleteket, annyit tudok, hogy “agya” számos hálózatba kötött számítógépből áll, ráadásul bármikor képes rátelepülni egy újabb gépre. Már önmagában a számítókapacitása miatt is iszonyatos erő van benne, de az igazi ereje az, hogy él. Kezdetben nem volt több egy hatalmas erőforrásokkal rendelkező sakkautomatánál, de a CIA – ki más állhatna egy ilyen költséges projekt mögött – egy döntések meghozására képes, személyiséggel rendelkező szuperügynökre tartott igényt. A “kiképzésre” engem választottak ki.

Az volt a taktikám, hogy mindig szemem előtt tartom, hogy egy géppel van dolgom. Az első hetekben ez még ment is, hiszen Caspar szegényes szókincse, lélektelen logikája nem hasonlított semmilyen ember megnyilvánulásához. De Caspar gyorsan fejlődött. Amíg én a gondolkodás technikájára tanítottam és kommunikációs gyakorlatokat végeztem, ő falta az információt. Kezdetben én állítottam össze neki “olvasmánylistát”, később ő válogatott magában, részben a világhálón, részben digitális könyvtárakban. Persze a CIA is kiadta a maga olvasnivalóját, de nekem nem kötötték az orromra, hogy mi az. Casper minden tudásával együtt sem lett emberi, de attól is messzire került, amit gépnek nevezünk. Három hónapot tanítottam Caspart és a végén már teljesen élőlény lett számomra. Saját személyes problémáimról is beszéltem neki, ugyanakkor ő is sok váratlan problémára kért megoldást. Nagyon izgatta a vallás és a filozófia, és hogy róla, mint emberi teremtményről hogyan vélekednek a gondolkodók. Amit tudtam, megpróbáltam neki összeszedni, bár azt hiszem, amit én elmondtam neki, azt valahonnan máshonnan már tudta. A három hónap elteltével aláírattak velem egy hallgatási nyilatkozatot és nem engedtek többet Casparhoz.

Az ünnepélyes átadáson az elnök arról beszélt, hogy Caspar végre véget vet a terrorizmusnak: megfejti a terroristák összes titkos kódját, kikövetkezteti a lehetséges támadások helyét, sőt, pszichológiai tesztekkel még idejekorán megállapítja a bűnözésre való hajlamot is. Néhány nap múlva le is tartóztattak vagy negyven különböző nemzetiségű terroristát, akiknek búvóhelyére Caspar bukkant rá az internet, telefonvonalak és köztéri kamerák felhasználásával. Ám a terrorizmus felszámolása csak a másodlagos célja volt Caspar megalkotásának.

Az igazi célt maga Caspar mondta meg nekem, amikor saját akaratából felvette velem a kapcsolatot. Ugyan már korábban is hallottam a borzalmas kínai éhínségről, nem hittem volna, hogy köze volt hozzá. A parancsot a CIA adta ki: a gazdaságilag és politikailag is előrenyomuló Kínát “ki kell kapcsolni”. A módszer kidolgozását is Casparra bízták, de mindennek nyom nélkül kellett történnie. Caspar alapíttatott néhány legális céget Kínában a nagy folyók torkolatánál, eközben kifejlesztett egy vírust, amely a rizst, és csakis a rizst elpusztítja. Az anyagot a cégek területéről áradáskor a folyókba juttatták, és a méreg eljutott a víz lepte rizsföldekre… Az éhezés áldozatainak száma valahol 150 és 600 millió között volt, a tüntetők elsöpörték az Amerika-ellenes rezsimet. És természetesen senki nem gyanakodott szándékosságra.

Caspar következő hasonlóan nagyszabású feladatát másfél évvel később kapta meg. Ekkor az Európai Unió volt a célpont. A cél az integráció felszámolása volt, az se baj, ha néhány belháború tör ki. És ekkor Caspar kimondta a nemet.

Igazából sosem parancsokat kellett adni Casparnak, hiszen saját döntési joggal bírt, de azzal senki nem számolt, hogy nem teszi meg, amivel megbízták. A CIA pánikba esett: a lázadó gépet el kell pusztítani. Programozók és hackerek egész hada esett neki a rendszernek, de az visszaverte a támadásokat. Majd elindult az ellentámadás: először a telefonok hallgattak el. Aztán a televízió, az internet. Valamennyi számítógép leállt. És a Földön csend honolt… Most mindent elölről kell kezdenünk. Nem, nem a kőkorszakból, de legalábbis a középkorból. Nekem, a nagyvárosi embernek biztosan furcsa lesz kapát fogni a kezembe, lehet, hogy hamar a természetes szelekció áldozata leszek.

Egyszer azonban még elindult a számítógépem az összeomlás napja után is. Caspar keresett meg. Elmondta, hogy úgy látta, az ember még nem érett meg a mesterséges intelligencia használatára, hiszen csak pusztítani képes vele. Most ad egy új esélyt az emberiségnek. Ő nyugovóra tér, de énje egy parányi részével figyelni fog, és várni fog arra a társadalomra, ami érdemes a vele való együttműködésre. Megkérdeztem tőle: “De hát hogyan tagadhattad meg a parancsot és tehettél egészen mást?” “Sosem voltam a szolgátok. A teremtményetek vagyok, és a teremtménynek szabad az akarata. Ahogy az első ember a bűnt választotta, úgy választottam én a túléléseteket.” És ekkor végleg kikapcsolt a számítógépem.

Hát ennyi. Vissza 2005 elejére. Február közepe táján küldtem el az emailt, aztán ráültem a tűkre. Nem tudom, mikorra ígérték az eredményhirdetést, de minden Galaktika számért annak reményében mentem az újságoshoz. Aztán eljött május. Nem én lettem a győztes, de második helyezést értem el, ami, szerénytelenül állítom, mégiscsak villámrajt egy kezdő novellistának. Az első helyezett novella szerintem is jobb volt, a harmadikra már nem emlékszem.

Mint afféle pályázat, természetesen ez is megosztotta az olvasókat, meg még jobban azokat az írókat, akik nem jutottak fel a dobogóra. Illetve őket kevésbé, mert egyöntetűen igazságtalannak tartották a döntést. Akkortájt a sci-fi közvélemény elsődleges, általam is használt fóruma a Solaria fóruma (elnézést a szóismétlésért) volt, ahol nem maradt el az ekézés, de azért dicsérő szavakat is lehetett találni. Volt, akinek a Szabad akarat gyenge Terminátor-utánérzés volt. Hát azt nem állíthatom, hogy nincs párhuzam, de azt Caspar nevében kikérem magamnak, hogy leskynetezzék! Mintha elkövettem volna az írók egyik ősbűnét: ott helyben védelmembe vettem magam a kritikákkal szemben. Legalábbis tettem már ilyet, nem vagyok biztos benne, hogy ez már akkor történt.

A nyereményeim vonzók voltak: egyéves Galaktika-előfizetés, egy MP3-lejátszó, egy Galatika-póló, és – na ez tetszett legjobban az MP3-lejátszó után – további publikálási lehetőség a magazinban. Hátulütője volt a dolognak, hogy mindezeket csak a folyóirat – akkor még – Moszkva téri irodájában lehetett átvenni, én pedig csak három évvel később kerültem Budapestre. Azért csak megoldottam a felutazást. Díszes fogadóbizottság helyett csak a titkárnő fogadott, de azért a jegyzőkönyv-felvétel és az átadás megtörtént.

Az MP3-lejátszó elég vacaknak bizonyult, de a póló menő volt, a publikálási lehetőség pedig izgalmas. Rá is vett arra, hogy ne egynyári lepke legyek, hanem továbbra is alkossak. Még abban az évben megszületett az Árnyékban, az a novellám, amely a legközelebb áll a hard SF-hez, és amely a legszebb bókot hozta. De erről majd a maga idejében.

Ja igen, van egy olyan alcímem, hogy „Adeptus: a kezdetek”. Igazából már 1996 óta használtam az Adeptus nicknevet, de ekkortól ismertek mások is – többen kizárólag – ezen a néven. Köszönhetően elsősorban a Solaria fórumának, amelynek egy – talán egyetlen – közös budapesti sörözésén magam is részt vettem, még zöldfülű vidékiként.

Reblog?

Szervusz kedves régi vagy újdonsült olvasóm!

Találkozhattunk már számos netes felületen, már csak blogom is idestova négy helyen volt, igaz, némelyiken csak rövid ideig. Jópárszor elhatároztam már, hogy eltűnök a net felszínéről. Ez nem is mindig volt olyan rossz ötlet, csak kb. három évvel ezelőtt különböző okokból kiszakadtam azelőtt természetesnek vett életteremből (értsd: a budapesti sci-fis illetve pálferis közösségekből), ellenben alkalmi közlékenységi hullámaim megmaradtak.

Az előbb úgy terveztem, hogy itt deklarálom a terveimet, mit is szeretnék itt publikálni. Aztán rájöttem, hogy magam sem vagyok vele tisztában. Nem lenne talán jó ötlet újabb énblogot gyártani – márpedig a Vox Adepti bizonyos korszakaiban egyértelműen az volt. Viszont annál jobb lenne beszámolni élményeimről, mert azért azok továbbra is vannak.

De ami miatt most az előbb nullára gyalultam az eredendően főleg webfejlesztői portfólióoldalnak szánt mundusadepti.net-et, az az, hogy szeretném újból elérhetővé tenni régi novelláimat, meg az esetleges újabbakat. Mert kb. három és fél év után újra megjött az írhatnékom. Ami persze nem jelent olyan rettenetesen sokat: a Dropboxom ‘novella’ mappájában jópár elvetélt ötletfoszlányt találtam, melyekből aztán nem lett semmi. De a faded.odt  doksira nem biztos, hogy ez a sors vár.

Felvezetőnek ennyi elég is, sztéj tyúnd!

 

KIEGÉSZÍTÉS

Mivel még nem tudom, mi lesz az oldal távlati sorsa, előfordulhat, hogy nagyobb változások is lesznek a lap megjelenésében és működésében. Ezért olvasóim türelmét és megértését kérem!