Végtelen történetek

Hányszor és hányan mondták: írjak. Eddigi életemben az átlagnál több időt töltöttem alkotó írással, de sokkal kevesebbet annál, hogy „életvitelszerűnek” nevezhessük. Kb. 8 évesen kezdtem el először regényt írni, mintegy nyolc kb. öt soros fejezet készült el a Hajó az aknaóceánon című kalandregényből, amíg el nem akadtam. Mint afféle kezdő, azonnal meg is akartam semmisíteni a művet, de Apu elrejtette. Azóta egyszer akadt a kezembe, de nem tudom, most hol van. Később inkább költeményekben utaztam, a vicces verseim még sikert is arattak osztályberkekben, végülis a rímeket és a sortávokat éreztem, és hát ismerek olyan magát költőnek nevező személyt, akinek még ez se megy. A következő komolyabb nekikezdésem 19 évesen, A Fehér és a Bíbor lehetett, amit hosszas kórházi tartózkodásom alatt kezdtem meg papíron, tollal.  Volt koncepció, volt ihlet, kitartás nem annyira.

Valahogy mindig ezen akadtak el a dolgok. Nagy rössel beindulok az írásba, aztán valahol félresiklik a dolog. Pedig nem az érdeklődésem szokott alábbhagyni, hanem közbejön valami lelki tompaság, kisebb-nagyobb depresszió, ilyesmi. Ezeken persze túl kéne lendülni, mert nem lehet mindent pár nap alatt minden írást befejezni, az pedig luxus lenne, ha felhagynék a szövegalkotással, mert – saját véleményem szerint – ebben vagyok összes készségem közül a legjobb. A blog se rossz persze, de annyi izgalmas dolog azért nem történik velem, hogy kielégítse akár az én, akár az olvasók igényeit.

Legutóbb április utolsó harmadában kezdtem bele hosszabb munkába, amelyet aztán be is küldtem volna a GABO kiadó pályázatára, ha befejezem. Igaz, rosszul is kezdtem bele, mert minden anyaggyűjtés és precízen végiggondolt koncepció nélkül ragadtam billentyűzetet, de azért majdnem összeállt. Sőt, megkockáztatom, ha a szokásos hangulati kisiklás nem következik be, végigviszem a sztorit.

Adódik a kérdés, mért nem tettem meg ezt azóta. Az ugye nyilvánvaló, hogy az egyszer elejtett fonalat utána már sokkal nehezebb befűzni. De ez csak egy ok. Majdnem, vagy talán ugyanennyire fontos, hogy egy álmatlan éjszakámon végigzongoráztam a Dropboxom ‘novella’ mappáját, na meg persze az ‘endtestament’-et is, és ráébredtem, hogy akadnak itt más jobb sorsra érdemes projektek is. A Végidők lenne az ideális – ez a 2015-ben kiagyalt apokaliptikus regénykezdeményem címe –, de nem biztos, hogy Ferihegy után egyből a Mount Everestet kellene megmásznom.

Vegyük sorra, mi az, ami használható.

  1. Talán a legjobb állapotban a Fogyinapló munkacímre hallgató írás van, amely egy elég ellenszenves orosz menedzserről szól, meg arról, hogy hogyan fogy le drasztikusan egy nagyon-nagyon radikálist, gondosan titokban tartott módszerrel. Nagyrészt kidolgoztam a cselekményt, el is kezdtem írni, tőlem meglehetősen szokatlan stílusban, és ahogy a cím is mutatja, napló formájában. Erőteljesen morbid lesz – ha valaha befejezem.
  2. A Stan első hittanórája hittudományi főiskolás korom felbuzdulásának éretlen gyümölcse. Stan egy ahhoz hasonló intelligens óceán, mint amilyet Stanislaw Lem Solarisában ismerhetünk meg. Gyermeki érdeklődéssel tekint az őt az Európa holdon meglátogató emberekre, akikkel sikerül is felvenni a kapcsolatot. Felmerül benne, léteznek-e hozzá hasonló létformák. Az emberek elkezdik tanítani „Stan”-t az emberi kultúrára, egy idő után a Vatikán delegál hozzá egy katekétát, aki alapvető teológiára okítja. Ez lenne az alapszituáció, még nyitott, mire futtatnám ki, de szerintem van benne potenciál.
  3. Van egy urban fantasy-próbálkozásom is, amelyet nem kis részben László Zoltán egyszer voltja és – ahogy azt is – természetesen Neil Gaiman világa ihletett meg, abban Budapestről, a 4-6-os villamosról leszállva kerül a rólam mintázott főszereplő egy furcsa szigetre, ahonnan persze vissza akar jönne. Írogattam ugyan, de rá kellett ébrednem, hogy az én fantáziám nem igazán alkalmas fantasy-ra, nem tudok jó mesét írni. Úgyhogy ezt inkább felejtsük el.
  4. Itt van a legfrissebb, a faded.odt dokumentum egyelőre cím nélküli tartalma. Ennek a főhőse Bajáról tűnik el, majd a Gemenci-erdőbe bukkan fel jó fél nappal később, anélkül, hogy bármire emlékezne. Aztán egyre több hasonló eltűnés következik be világszerte, és bármennyire is nem szeretné, mivel ő az első a sorozatban, vizsgálat tárgya lesz, és rákényszerül, hogy megfejtse, mi is történt. Közben valamilyen egzisztenciák jelennek meg álmában, az álmok pedig kapcsolatban állnak az eltűnésével. Meg ilyenek.
  5. Herkules oszlopai a címe a legrégebben megkezdett töredékemnek. A történet hősei úttörő űrhajósok, akik egy Föld körül létesített mesterséges féregjáraton jutottak el hajójukkal meglehetősen messzire. Ám egy fatális hiba miatt a visszatérés útja lezárult, a Földdel való üzenetváltás is nehézségekbe ütközik. Talán van remény a túlélésre, ahogy a visszatérés sem tűnik teljesen lehetetlennek, de a csapat tagjai között csak nő a feszültség.
  6. I, Satan. Nos, igen. Ez a legszemélyesebb, és a leginkább vázlatos. A novella főszereplője a Sátán. A Fenevad. Az Antikrisztus. Esetleg ezek egyike, vagy egyszerre több is, ő sem tudja pontosan. De remek elméletei vannak saját kilétével kapcsolatban, amelyek egységes rendszerré állnak össze a fejében. Az emberi világban persze elég nehéz érvényesülni ilyen különleges lényént, főként, ha nem áll az illető rendelkezésére földöntúli hatalom, és a földért is meg kell küzdenie. És akkor persze még adott, hogy ő jó, avagy gonosz, Isten ellenlábasa vagy titkos szövetségese. Stb.
  7. Personal Paradise. Ezt kicsit Arthur C. Clarke Komarra oroszlánja című írása ihlette meg, és nem több egy alapötletnél. Igazából annak a lopott alapötlete, szóval nem sok értelme van megírni. Arról szól, hogy a jövőben az emberek virtuális luxusmagányba (most találtam ki a kifejezést) zárják magukat, és egymástól elszigetelve vegetálnak.
  8. És maga a Végidők. A szinopszisát annak idején boldog-boldogtalannak elküldtem, de azóta további boldogakkal és boldogtalanokkal ismerkedtem meg, szóval röviden: a közeljövőben vagyunk, két főszereplőnk egy chilei rockzenész és az Egyesült Államok frissen megválasztott elnöknője, akik, bár nem tudják, féltestvérek. A világban drámai események követik egymást, terrortámadásokkal kezdődnek, majd addig gyűlik a feszültség, míg gyakorlatilag világháború bontakozik ki. Arra akarom kihegyezni, hogy ez bizony az a bizonyos háború, amely Krisztus második eljövetelét előzi meg. És végigkísérem a történetét, egészen a végkifejletig.

Na most jön az, mit akarok ezzel az egésszel, azon kívül, ami eddig is nyilvánvaló volt. Kedves Olvasóim! Itt ugyan nem engedem meg a kommentelést, de a Mundus Adepti Facebook-oldalon semmi kifogásom ellene, sőt, ezúttal bátorítalak is benneteket arra, hogy írjátok meg, melyik a legszimpatikusabb a fentiek közül, melyiket olvasnátok a legszívesebben. Nem ígérem meg 100%-ra, hogy aztán azt meg is írom, de azért komolyan fontolóra veszem.

Nosza!

Árnyékban – másodszülött novellám

Mint azt a Szabad akaratról szóló és azt közlő bejegyzésben is írtam, a Galaktika pályázatán elért ezüstérem egyúttal egy meghívót is jelentetett a folyóirat rendszeres szerzői közé. Később persze kiderült, hogy a dolog nem automatikus, de a második írásom, amelyet néhány sor múlva – a Szabad akarathoz hasonlóan minimális változtatásokkal – ide beillesztek kb. fél évvel a beküldése után meg is jelent. Visszaolvasva is tetszik, annak ellenére, hogy ekkor sem volt még írói rutinom. Más kérdés, hogy olyan kevéssé vagyok termékeny szerző, hogy kérdéses, mostanra lett-e egyáltalán, de ezt nem most fogom kivesézni. Szóval az Árnyékban. Első címe A nap árnyéka lett volna, de tesóm felhívta rá a figyelmem, hogy azt Móricz Zsigmond már lelőtte, és ez kifejezőbb is így. A sensory deprivation létező kutatási terület illetőleg problémakör, de a témaválasztás nem volt igazán tudatos. Mint egy rendes science fiction szerző, végeztem némi előmunkálatot, mielőtt írni kezdtem, de inkább csak az űrutazás időtartamával meg a távolságokkal kapcsolatban végeztem hozzávetőleges számításokat, a pszichológiai vonatkozást – azaz a novella lényegét – figyelmen kívül hagytam.

Erre a novellámra kaptam a legszebb bókot, amit valaha írással elértem, annál is szebbet, mert nem volt tudatos. Egy SF sörözés alkalmából egy barátommal kedvenc novelláink kerültek szóba. Elkezdett egy sztorit, de nem emlékezett a szerzőjére, úgy tippelt, Asimov írta. Én meg egy idő után ráeszméltem, hogy bizony az Árnyékbant meséli, amely még jóval ismeretségünk kezdete előtt jelent meg. Nos, egy SF írónak annál szebb bók, mint hogy Asimoval tévesztik össze, azt hiszem nem kell.

No de akkor következzék a szöveg. Fogadjátok szeretettel!

Mayer István:‭ ‬Árnyékban

– Üdvözlöm‭! ‬Önnek‭ ‬4‭ ‬új v-mail üzenete érkezett.

Az első klip a rajongói klubjától érkezett.‭ ‬Már megérte,‭ ‬hiszen eddig azt sem tudta,‭ ‬hogy vannak rajongói.‭ ‬A felvételen tíz-tizenöt vigyorgó kamasz egy‭ „‬Hozd le nekünk az Európát az égből‭!” ‬feliratú transzparens körül állva integet,‭ ‬majd a szóvivő biztosítja Simmonst arról,‭ ‬hogy egy pillanatra sem feledkeznek róla.

A második a NASA‭ ‬3‭ ‬perces összefoglalója volt a Földön történtekről.‭ ‬Simmons azonnal átugrotta:‭ ‬amit tudni akart,‭ ‬megtudhatta bármelyik hírcsatornáról,‭ ‬ha pedig komoly zűr lett volna,‭ ‬azonnal felhívták volna a képtelefonon.

A harmadik Anitától jött.‭ ‬Szédületes ez a lány‭ – ‬gondolta Simmons‭ –‬,‭ ‬odahaza alig három hétig ismertük egymást,‭ ‬és képes rám négy évet várni.‭ ‬Mindenesetre kettőt már kibírt.‭

A negyedik természetesen spam volt,‭ ‬és ami a reklámlevelek jellegzetessége,‭ ‬magától elindult és képtelenség volt bezárni.‭ ‬A kézbesítőprogram elterpeszkedett a teljes képernyőn,‭ ‬majd fejüket lógató férfiak tűntek fel egy szürkés utcán,‭ ‬közben a Carmina Burana Ó,‭ ‬Fortuna tétele hallatszott.‭ „‬Ne csüggedjen‭! ‬Potenciazavarára garantált megoldás az EroVita kapszula‭” ‬Erre felzendült Dvořák Új világ szimfóniájának főtétele,‭ ‬és valamennyi alak büszkén kihúzta magát.‭ ‬Simmons azon gondolkodott,‭ ‬mennyit kell még várni arra,‭ ‬hogy egy reklám ennél is egyértelműbb legyen.‭ „‬Kételkedik‭? ‬Próbálja ki díjmentesen.‭ ‬Bárhol is van,‭ ‬adja meg címét,‭ ‬és küldünk Önnek‭ ‬3‭ ‬EroVita kapszulát,‭ ‬melyet csak akkor kell kifizetnie,‭ ‬ha maradéktalanul elégedett a hatással.‭” ‬Simmons eltűnődött,‭ ‬vajon az ingyenes szállítás a Jupiter körüli pályára is vonatkozik-e,‭ ‬de rájött,‭ ‬hogy nem tud élni az ajánlattal,‭ ‬hiszen jó másfél évig nem fog még emberi‭ – ‬illetve ebben az összefüggésben asszonyi‭ – ‬lénnyel találkozni.

A Taurus-7‭ ‬csaknem két és fél évvel ezelőtt indult el Mars körüli pályájáig,‭ ‬hogy utolsó előkészítője legyen az első olyan expedíciónak,‭ ‬mely embert juttat az Európa felszínére.‭ ‬Simmons feladata volt a főpróba:‭ ‬ráállni az Európa körüli pályára és a hold felszínére letenni a leszállóegységet.‭ ‬Bár egyes tudósok úgy vélték,‭ ‬ezt automatizálva is meg lehetett volna tenni,‭ ‬azok álláspontja győzött,‭ ‬akik az emberi irányítás mellett érveltek:‭ ‬a későbbi expedíció során történhet bármilyen meghibásodás,‭ ‬a pilótának képesnek kell lenni arra,‭ ‬hogy letegye az egységet.‭ ‬Igaz,‭ ‬Simmons nem a leszállóban ült,‭ ‬de az anyaűrhajóban folyamatos kapcsolatban volt azzal,‭ ‬leszámítva a maximum‭ ‬2‭ ‬másodpercnyi időeltolódást,‭ ‬műszerei pontosan jelezték a leszálló adatait.‭ ‬A művelet sikerült,‭ ‬amint erről bő fél órán belül a Földön is értesültek.‭ ‬Azóta a Taurus-7‭ ‬a Ganümédész felé tart,‭ ‬hogy egy utolsó nagy lendületet vegyen hazafelé tartó útjához.

Simmons a képernyő jobb felső sarkában lévő órára nézett:‭ ‬Detroitban‭ ‬19:34‭ ‬van,‭ ‬fél órája tart az NHL nagydöntőjének hetedik mérkőzése,‭ ‬azaz pillanatokon belül itt is elkezdődik.‭ ‬Simmons mindig is nagy hokirajongó volt,‭ ‬és most,‭ ‬hogy a Redwings nyolc év után újra döntőt játszott,‭ ‬ezt nem hagyhatta ki csak azért,‭ ‬mert éppen‭ ‬400‭ ‬millió mérföldnyire van az arénától.‭ ‬Éppen vége volt az első harmadnak‭ – ‬nagy meccs,‭ ‬eddig kettő-kettő,‭ ‬teljesen nyílt küzdelem‭ ‬-‭ ‬,‭ ‬amikor bejelentkezett Francois.‭ ‬Hát persze,‭ ‬a késő esti dámaparti.‭ ‬Legalábbis Francois-nak késő esti,‭ ‬mert a Taurus-7-nek már‭ ‬5‭ ‬napja egyfolytában nappal volt,‭ ‬bár másnap már a Jupiter árnyékos oldala következik.‭ ‬Persze ezzel nem lehet gond,‭ ‬a Honvágy-4‭ ‬és Honvágy-5‭ ‬műholdak a túloldalon is biztosítják a rádiókapcsolatot.‭ ‬Félórányira az ellenféltől sokkal jobban végig lehet gondolni a lépéseket‭ – ‬legalábbis amíg a válaszlépés nem érkezik meg‭ – ‬és persze az sem utolsó szempont,‭ ‬hogy közben a nagydöntőt is lehet nézni.

21:30‭ ‬Houstonban,‭ ‬jelentést kell tenni.‭ ‬Amióta letette a leszállóegységet,‭ ‬a jelentései puszta formasággá váltak.‭ ‬Az űrhajó irányítószerveihez egy hete hozzá sem ért,‭ ‬a műszerek automatikusan elküldik adataikat az irányítóközpontnak.‭

– Üdv,‭ ‬Houston‭! ‬Rövidre fogom,‭ ‬mert szeretném látni a hokidöntő végét.‭ ‬9‭ ‬órája vagyok ébren,‭ ‬egészségi állapotom normális,‭ ‬mint azt már ti is nagyon jól tudjátok.‭ ‬Készítettem hat felvételt a holdakról,‭ ‬kettőt a Jupiterről.‭ ‬Semmi rendelleneset nem érzékeltem.‭ ‬A szabadidőmben videót néztem,‭ ‬meg olvasgattam,‭ ‬továbbá folyamatban van egy dámapartim.‭ ‬Ja,‭ ‬a postám kapcsán:‭ ‬el tudnátok intézni,‭ ‬hogy ne kapjak több reklámlevelet‭? ‬Torkig vagyok velük‭! ‬Előre is kösz,‭ ‬jó éjszakát‭!

Fél óra késleltetéssel egy dámaparti mintegy‭ ‬20‭ ‬óráig tart,‭ ‬ezért‭ ‬8‭ ‬lépésenként egy nap szünetet szoktak tartani.‭ ‬A hokidöntő a második hosszabbításban dőlt el,‭ ‬így Simmons már meglehetősen álmos volt utána.‭ ‬Azért altatónak még felolvastatott magának egy fejezetet a Ragyogásból,‭ ‬majd álomba merült.

Az ébresztő berregése keltette fel.‭ ‬Általában elegendő volt,‭ ‬ha az ablakot utánzó nagyméretű képernyő beengedte a Nap szemkápráztató sugarait,‭ ‬de erre ezúttal nem volt lehetőség.‭ ‬A Napot már tökéletesen eltakarta a gigászi óriásbolygó,‭ ‬a Jupiter árnyéka mellett csak a kép legszélén sejlett fel néhány csillag.‭ ‬A kabinban persze nem volt teljesen sötét‭ – ‬a világítás megfelelő volt,‭ ‬Simmonsnak mégis összeszorult a gyomra.‭ ‬Ugyan már harmadik éve van egyedül a hajó kabinjában,‭ ‬de még soha nem érezte magát ennyire egyedül és bezárva.‭

A reggeli után‭ – ‬közben némi Rolling Stones-szal próbálta feldobni magát‭ – ‬ismét megnézte a postaládáját.‭ ‬Ezúttal két v-mailje érkezett.‭ ‬Az egyik a Honvágy-4‭ ‬beköszöntője volt:‭ ‬innentől az‭ “‬ő‭” ‬közvetítésével jut el hozzá minden információ,‭ ‬így most kapott egy csomag teljesen felesleges adatot a műholdról,‭ ‬amihez az interneten amúgy is hozzájuthatott volna.‭ ‬A másik felvétel a központból érkezett.

– Helló,‭ ‬Mike‭! ‬Üdvözlet a sötét oldalon‭! ‬Semmi gáz nincs,‭ ‬csak lehet,‭ ‬hogy egy-két percre akadozni fog a kapcsolat,‭ ‬mert a Honvággyal egy kisebb pályamódosítást hajtanak végre.‭ ‬Csak azért mondom,‭ ‬hogy ne ijedj meg.‭ ‬Minden jót‭!

Miután átnézte a műszereket‭ – ‬természetesen mindent rendben talált‭ – ‬leült az egyik képernyő elé,‭ ‬és rajzfilmeket nézett.‭ ‬Az első kihagyás alig fél másodpercig tartott.‭ ‬A második már hosszabb volt,‭ ‬emiatt Simmons nem tudta meg,‭ ‬hogy a gyalogkakukk mivel hiúsította meg a prérifarkas újabb próbálkozását‭ – ‬mire visszajött a kép,‭ ‬szegény cimboránk már zuhant a szakadék mélye felé.‭ ‬Harmadszorra már egyáltalán nem akart visszajönni a kép.

– Na jó,‭ ‬ha hálózat nincs,‭ ‬akkor muzsikáljunk egy kicsit‭!

Simmons átfordult a számítógéphez,‭ ‬hogy beállítson valami zenét,‭ ‬majd megrökönyödve látta a következő feliratot:‭ ‬RENDSZERFRISSÍTÉS A HÁLÓZATRÓL‭ ‬98%.‭ ‬Simmons káromkodott egy cifrát,‭ ‬majd vadul az Escape-et nyomogatta,‭ ‬de a kép nem változott.‭ ‬Újraindítani nem lehetett a gépet,‭ ‬de úgysem merte volna,‭ ‬mert ki tudja,‭ ‬hogy akkor majd képes lesz-e befejezni a frissítést.‭

– Na jó,‭ ‬tíz perc szünet,‭ ‬addig edzek egyet‭!

A kabin mérete és kialakítása folytán háromféle edzésre nyújtott lehetőséget:‭ ‬fekvőtámaszra,‭ ‬felülésre és húzódzkodásra.‭ ‬80‭ ‬fekvőtámasz,‭ ‬50‭ ‬felülés és‭ ‬40‭ ‬húzódzkodás után még mindig nem változott semmi.‭ ‬Szerencsére a hajó kijelző-‭ ‬és irányítóberendezéseit nem a frissítés áldozatául esett számítógép vezérelte,‭ ‬így Simmons ismét megnézhette,‭ ‬hogy minden tökéletesen működik,‭ ‬145‭ ‬óra múlva bukkan majd ki a Jupiter túloldalán az árnyékból.‭ ‬Azt is könnyűszerrel leolvashatta,‭ ‬hogy semmilyen kommunikációs műholddal nincs kapcsolata:‭ ‬a Honvágy-4‭ ‬nem adott jelt magáról,‭ ‬a Honvágy-5-tel pedig legkorábban‭ ‬3‭ ‬nap múlva veheti fel a kapcsolatot.

Simmons enyhe késztetést érzett rá,‭ ‬hogy valamit változtasson helyzetén,‭ ‬de hamar belátta,‭ ‬hogy az nem lenne túl jó ötlet.‭ ‬Az űrhajó pályáját a Földön számítógépek és szakemberek egész hada számolta ki illetve tervezte meg,‭ ‬csak rontani lehetett volna rajta.‭ ‬Egyébként is,‭ ‬a vezérlőszámítógépen összehasonlíthatatlanul nehezebb lett volna elvégezni a szükséges számításokat,‭ ‬mint az asztali gépen.‭ ‬No és ha megpróbál visszafordulni,‭ ‬sosem találkozik a Ganümédésszel,‭ ‬így nem lesz meg az a lökés,‭ ‬ami elég lendületet ad ahhoz,‭ ‬hogy elbúcsúzzon a Jupitertől.‭ ‬A Jupitertől,‭ ‬melynek árnya valósággal elnyelte a hajót.

Ha az ember az égvilágon semmit sem tud tenni,‭ ‬két perc is egy örökkévalóság lehet.‭ ‬Az űrhajósokat rendkívül erős pszichéjű emberek közül válogatják ki.‭ ‬Simmons egészen húsz percig volt képes egy helyben ülve bámulni a sötétséget.

Tényleg fenomenális ötlet embereket egyedül kiküldeni a semmibe‭! ‬Bizonyára azon a plusz‭ ‬70‭ ‬kilón bukott volna el a küldetés.

Persze a‭ ‬70‭ ‬kiló nem‭ ‬70‭ ‬kiló,‭ ‬és ezt Simmons nagyon jól tudta.‭ ‬Egy ember‭ ‬4‭ ‬évi oxigén-‭ ‬táplálék-‭ ‬és folyadékigénye tonnákban mérhető.‭ ‬Amihez hozzájárul a megtöbbszöröződött hajtóanyag-szükséglet:‭ ‬az űrügynökség szerint‭ ‬10‭ ‬évvel késleltette volna a programot,‭ ‬ha ragaszkodnának a több fős legénységhez.‭ ‬És hát nem olyan vészes a magány,‭ ‬ha az összes kommunikációs lehetőség a pilóta rendelkezésére áll.

– Nos,‭ ‬Mr.‭ ‬Simmons,‭ ‬más nem maradt,‭ ‬kénytelen leszek Önnel társalogni.‭ ‬Miért is jelentkezett egy ilyen hosszú küldetésre‭? ‬Talán szerelmi csalódás‭? ‬Nem,‭ ‬nem,‭ ‬annál maga keményebb gyerek,‭ ‬hogy egy nő miatt elrepüljön a semmibe‭! ‬Csak dicsőségvágy‭? ‬Nem volt valami még a háttérben‭? ‬Ahá,‭ ‬rivalizálás‭! ‬Szóval nem hagyhatta,‭ ‬hogy Perez legyen az új távolsági rekorder.‭ ‬Most már ő is jó lenne társnak,‭ ‬nemde‭?

Simmons megrázta a fejét:‭ –‭ ‬Tiszta hülye vagyok,‭ ‬fél óra adáskimaradás és már magamban beszélek.‭ ‬De a fene enné meg,‭ ‬a kiképzésen mért nem mondták,‭ ‬mi a teendő ilyenkor‭? ‬Várjunk csak‭! ‬Kiskölyök koromban,‭ ‬ha egyedül maradtam a sötét szobában,‭ ‬mindig énekeltem.‭ ‬Talán most is ezt kéne.‭ ‬De nem,‭ ‬kiröhögnének utólag,‭ ‬a fedélzeti számítógép mindent rögzít.‭ ‬Helyesebben‭… ‬aha,‭ ‬persze,‭ ‬a hangrögzítő is ledöglött‭! ‬Akkor rajta‭!

Simmons maga is meglepődött,‭ ‬milyen gazdag dalrepertoárral rendelkezik.‭ ‬Old MacDonalddal,‭ ‬Jingle Bells-szel,‭ ‬és társaikkal kezdte.‭ ‬Majd átváltott a klasszikus rock and rollra‭ – ‬mindig is a szíve csücske volt.‭ ‬Rock Around the Clock,‭ ‬Blue Suede Shoes,‭ ‬Tutti Frutti.‭ ‬Nem zavarta,‭ ‬hogy nincs jó hangja.‭ ‬Egyrészt soha senki nem fogja hallani,‭ ‬másrészt meg magának a Királynak se volt túl jó orgánuma.‭ ‬House of the Rising Sun,‭ ‬Still I’m Said,‭ ‬Itchycoo Park.‭ ‬Remekül elszórakozott.‭ ‬Fogalma sem volt róla,‭ ‬mennyi időt töltött el énekléssel.‭ ‬Nem is hagyta volna abba,‭ ‬ha nem reked be.

– Fiúk‭! ‬Jó lenne,‭ ‬ha helyre raknátok azt a műholdat,‭ ‬mielőtt morcos leszek‭!

A fiúk persze nem feleltek.‭ ‬Újabb öt perc tétlen csend után ismét egy játék jutott Simmons eszébe.

– Amerikai elnökök visszafelé.‭ ‬Na lássuk‭! ‬Azt mondja,‭ ‬most van Scott.‭ ‬Előtte volt Sandstein,‭ ‬azelőtt meg‭… ‬Ja igen,‭ ‬Bush,‭ ‬az is kétszer volt.‭ ‬Akkor volt Clinton,‭ ‬az a szaxofonos.‭ ‬De ki a franc volt azelőtt‭? ‬Talán Reagan‭? ‬Valaki mintha lett volna köztük.‭ ‬Esetleg akkor volt Ford‭?

Hamarosan teljesen belezavarodott.‭ ‬Egy idő után már csak úgy általában elnökök neveit fogalmazta.‭ ‬Amikor ebből kifogyott,‭ ‬témát váltott,‭ ‬és az NHL‭ ‬36‭ ‬csapatát próbálta felsorolni.‭ ‬Ez lényegesen könnyebben ment,‭ ‬mint az elnökösdi.‭ ‬Ezután kellőképpen megéhezett,‭ ‬így megette a következő ételadagot.‭ ‬Ebéd‭ – ‬vagy vacsora‭? – ‬után rögtön hátradöntötte székét és aludt.

Ébredéskor fogalma sem volt,‭ ‬mennyi az idő.‭ ‬A műszerfal egyik kijelzője ugyan mutatott valami időt,‭ ‬de Simmons nem ezt szokta használni,‭ ‬így nem tudta,‭ ‬hogy az a fedélzeti idő,‭ ‬netán a marsi bázisé,‭ ‬vagy a földi irányítóközponté.‭ ‬Kábult volt‭ – ‬valószínűleg többet aludhatott a kelleténél.‭ ‬De hát mi mást tehetne itt,‭ ‬a sötétség és a semmi közepén‭? ‬Esetleg ehetne‭ – ‬de semmi étvágya nem volt.‭ ‬A hangja ugyan megjött,‭ ‬de már nem volt kedve énekelni.‭

– Hát akkor pasziánszozzunk.‭ ‬Igaz,‭ ‬kártya nincs,‭ ‬de ötvenkét lapot már csak fejben tudok tartani.‭ ‬Azt mondja,‭ ‬akkor keverek.‭ ‬Jó,‭ ‬a káró ász már mehet is föl.‭ ‬Ennyi‭? ‬Akkor húzunk.‭ ‬A pikk hármast a káró‭ ‬4-es alá,‭ ‬igen‭…

Csak a második körben sikerült kiraknia a pasziánszt,‭ ‬de nagyon büszke volt magára.‭

– Igen,‭ ‬ez ám a vizuális memória‭! ‬Na,‭ ‬Mikey,‭ ‬még egy leosztást‭? ‬Nem,‭ ‬valami mást inkább‭? ‬Jól van,‭ ‬játszunk kő-papír-ollót.‭ ‬Te vagy a bal kéz,‭ ‬én a jobb.‭ ‬Papír,‭ ‬kő‭ – ‬ez a menet a tiéd.‭ ‬Kő,‭ ‬olló‭ – ‬piszok mázlista‭! ‬Kő,‭ ‬papír‭ – ‬na így már jobban tetszik.‭ ‬Olló,‭ ‬olló‭ – ‬egál.‭ ‬Olló,kő‭ – ‬még egy ide.

Két óra kő-papír-olló után Simmons összeomlott.‭ ‬Kicsatolta magát az ülésből,‭ ‬a kabin hátsó falának dőlt és sírt.‭ ‬Majd lassan a térdére ereszkedett.

– Uram‭! ‬Nem,‭ ‬még most sem hiszek Benned.‭ ‬Nem akarok hinni Benned,‭ ‬érted‭? ‬Nekem túl sok ez az egész világ,‭ ‬nem férsz bele még Te is‭! ‬De ha mégis vagy,‭ ‬figyelj már rám,‭ ‬oké‭? ‬Tudom,‭ ‬hogy nem tartozol nekem semmivel,‭ ‬piszkosul nem úgy éltem,‭ ‬ahogy Te mondtad,‭ ‬már ha a Tieid pontosan idéznek Téged.‭ ‬De,‭ ‬a jó életbe,‭ ‬én vagyok az az ember,‭ ‬aki a Földtől a legmesszebbre jutott,‭ ‬úgyhogy megérdemlek egy kis figyelmet,‭ ‬nem‭? ‬Tőlem a pokolba vihetsz,‭ ‬de legalább várd meg,‭ ‬amíg meghalok‭! ‬Nem temethetsz el élve‭! ‬Adj még egy esélyt‭! ‬Talán tényleg rendesebb leszek.‭ ‬És ha nem:‭ ‬Te mit vesztesz vele‭? ‬Engedj haza‭…

12‭ ‬óra múlva Simmons a gyógyszerkészletét vizsgálgatta.‭ ‬Elvileg csak a földi személyzet utasítására adhatott be magának injekciót.‭ ‬Az egyes fiolákon csak azonosítószámok voltak.‭ ‬Simmons találomra kiválasztott egyet,‭ ‬beszívta az oldatot a tűvel,‭ ‬majd a combjába döfte.‭ ‬Majd jött a következő,‭ ‬és a következő.‭ ‬Hat után már nem tudta számolni,‭ ‬és mély,‭ ‬álomtalan álomba merült.

Másfél nap múlva valami éneklésre lett figyelmes.‭ ‬A saját mocskában feküdt az űrhajó padlóján.‭ ‬A feje borzasztóan hasogatott,‭ ‬a szemei kápráztak,‭ ‬minden hullámzani látszott.‭ ‬Felküzdötte magát a székbe.‭ ‬A képernyőn a bal alsó sarkában a‭ “‬FRISSÍTÉS KÉSZ‭” ‬és a‭ “‬15‭ ‬ÚJ ÜZENET‭” ‬felirat látszott,‭ ‬a kép nagy részét pedig egy film foglalta el.‭ ‬Még mielőtt Simmons felfogta volna mindennek a jelentését,‭ ‬megszólalt a számítógép:

‭„Ne csüggedjen‭! ‬Potenciazavarára garantált megoldás az EroVita kapszula‭”‬.‭ ‬És újból felzendült az Új világ-szimfónia.

 

 

 

Fuss, Adeptus, fuss!

Annak idején a Vox Adeptin írtam már a futás életemben betöltött szerepéről, de már én sem emlékszem rá, mit írtam, hát hogy emlékeznétek ti? Meg aztán az még nagyon az elején volt, azóta már jópár futóversenyen túl vagyok, még ha a futócipőm ugyanaz is, mint 2008-ban. Igen, a Saucony jó munkát végzett.

Szóval úgy kezdődött, hogy kicsi és kövér gyerek voltam, aztán elkezdtem kicsi és kövér kamasszá válni. A kicsiséget sem egyszerű feldolgozni, de abban joggal bíztam, hogy a természet a segítségemre siet. A kövérséggel viszont magamra voltam utalva. Alapvetően lusta ember vagyok, de akkor heroikus erőket mozgósítottam. Elkezdtem 50-100 számra felüléseket csinálni, beszereztem egy valamelyest evezőpadra emlékeztető rugós alkalmatosságot, és kerestem egy futásra alkalmas csukát.

Nagy segítségemre volt, hogy bátyám épp egyetemista volt, és ez nem ritkán olyan időszak, amikor elszáll az ember súlya. Ezt meg ő sem akarta, így mindjárt lett egy edzőpartnerem is. A futópályákat sosem szerettem, meg Csátalján a focipálya jó messze is volt, az utcán szégyelltem volna futni, így maradt a határ, értsd: erdő-mező. Eleinte persze még a kb. 400 méteres táv is tisztára kimerített, de azért ha az ember odateszi magát, gyorsan lehet fejlődni. Ja, visszaugrok még egy kicsit: a fogyásra a diéta családunk és felmenőim konyhája ismeretében nyilvánvalóan nem volt opció. Szóval fejlődés. A Kádár köz – Jókai utca kört hamarosan egy Kádár-köz – temető útvonal követte, amely a kezdő- és végállomást tekintve jó sokáig nem is igen változott, de a közrefogott terület dinamikusan gyarapodott. Tesómmal, majd egyedül is egyre beljebb hatoltam a gyönyörű csátaljai vadonba, közben nemritkán nyulakkal, őzekkkel találkozva. Persze szúnyogokkal is, de azok rendszerint belefulladtak az izzadságomba.

Kb. ekkorra jelenlegi magasságomra nyúltam, és a kondícióm is jó lett. 65 kg, 176 cm volt a BMI-m tetőpontja, de mondjuk olyan 10 kiló izom még rámfért volna. Az osztályfőnököm akkor jegyezte meg – azóta sem tudom, hogy gúny vagy dicséret volt  –, hogy még megérjük, hogy a kicsi és kövér Pistiből egy nagy és vékony Pisti lesz. Nos, különösebben nagy nem lettem, de vékony igen, és a futók közül is a jobbak közé kerültem az osztályban.

Időközben a páros edzések tesóm németországi ösztöndíja miatt sokkal ritkábbak lettek, én viszont néha megemeltem a tétet, és teljesen körbefutottam a falut a földutakon. Az olyan 8 kilométer. Visszatekintve persze nem tűnik ez olyan rettenetes soknak, de akkor, ott, az volt. Egyszer Csibész kutyánk is elkísért, de idővel kifulladt, és feladta.

Egyetem elején aztán jött az általatok jól, kevésbé vagy egyáltalán nem ismert betegségem, melyet itt most nem részletezek, és iszonyatosan elszaladtak a kilók, egészen 95-ig. De pár év alatt sikerült visszatornásznom magam, ha nem is 65-re, de legalábbis 82 köré. Az az én alkatommal kb. rendben is van. Egyetem második felében Szegeden is futkároztam kicsit, de akkor is inkább a nyár volt a szezonom.

A minőségi ugrást – mint annyi mindenben – Budapestre kerülésem hozta meg. A margitszigeti futópályába hamar beleszerettem, az egy körből gyorsan kettő lett, és mindjárt 2008-ban be is neveztem a tavaszi Vivicittára az egyik rövidebb távon. Majd jött a 10 km-es rakpartfutás, ősszel pedig életem első félmaratonja. Talán meglepő, de a 34 fokos meleg ellenére a legkönnyebb félmaratonom is volt, mert messze alaposabban felkészültem rá, mint bármelyik másikra.

Év követett évet, verseny versenyt, futkároztam becsülettel, aztán a 2015 végi krízisem után már nem is annyira, a katasztrofális 2017-es évben meg összesen kétszer, egyszer január elején immár Baján a FuTeam 10 km-es edzésébe csatlakozva, majd betegállományból frissen kikerülve a Kikelet Félmaratonon. Persze olyan is lett az eredmény több mint 2 és fél óra alatt teljesítettema 21 km-t, jó sokat gyalogolnom is kellett, de hősiesen végigdöcögtem. Aztán a befutóknak járó halászlé elfogyasztására már nem maradt energiám.

Dicsértem a Margitszigetet, szerettem a Népligetet és a Városligetet is, sőt, a budai rakpartok is kiváló futóterep, de ha nagyon eufemisztikus akarok lenni, Baja sem rossz! Van itt folyóparti sétány, két sziget, amelyek között már híd is van, és még a városból sem feltétlenül nézik ki a futót. Én mondjuk továbbra is szégyellős vagyok, így a szigete(ke)t és a sétányt szoktam egy 3,9 meg egy 9,7 km-es távra darabolni, de az a látvány kenterbe veri bármelyik budapesti pályát. Alapvetően mindig magányos futó voltam (és ha belegondolok, nem csak futóként, de ez messzire vezet), most is egyedül nyomom a kilométereket, csak a modern technika kísér el az Endomondo személyében (lecseréltem a Runtastic Pro-t). Egyébként egy időben zenére futottam, de újabban próbálok csak a lényegre összpontosítani.

Itt kéne valami frappáns zárlat, például egy ambiciózus célkitűzés. Ismerőseimnek már sokszor emlegettem, hogy jó lenne 42 évesként lefutni a mágikus 42 km-t, de ahogy közeledünk (már csak négy év), egyre csökken az esélye, ha nem is az erőnlétem, annál inkább az anyagi erőforrások szűkössége miatt. De hátha. Addig is gyűjtöm a kilométereket, égetem a zsírokat és termelem a boldogsághormont.