Abaliget Prog Camp: ahol a Dream Theater túl mainstream

Ha már tavaly és tavalyelőtt nem voltam nyaralni, idén megadtam a módját: progmetál-fesztiválon jártam, majd Budapestet jártam. A főváros nem sokat változott, az Abaliget Prog Camp viszont hihetetlen élményt adott.

Arról már korábban értekeztem, mit jelent számomra a prog zene (akit érdekel, lapozzon vissza), így amikor megtudtam, hogy háromnapos progresszív zenei fesztivál lesz Abaligeten, egyből tudtam, hogy ott a helyem. Már csak az volt a kérdés, hogy a pénztárcám elbírja-e, de – mint kiderült – mindössze 5000 Ft volt a jegy, ami a hülyének is megéri kategória. Pláne hogy mindezért 22 bandát és egy festői helyszínt kaptunk.

Abaligeten egyébként voltam már, de olyan régen, hogy az már alighanem a méltán híres barlang cseppkövein is mérhető. Kb. annyira emlékeztem, hogy van egy lyuk a hegyben, és vettem itt egy játék riasztópisztolyt szuvenírnek. Ja, aki nem tudná: a falu tizenpár kilométerre van Pécstől, Pécs meg kb. 60-ra szűkebb pátriámtól, így a távolság sem volt vészes. Azért az jó döntésnek bizonyult, hogy Pécs és Abaliget között nem a vonatot választottam, mert jó baranyai szokás szerint Világvége-Alsón van a vasútállomás, így alaposan megizzasztotta őket a túra az amúgy sem túl hűvös időben.

A szervezőket dicséri, hogy volt – szintén baráti áron – fesztiválbusz Pécs és a helyszín között. A Centrum parkolóban aztán mindjárt kellemes meglepetés ért, mert útitársaim között volt kedvenc együttesem, a Perfect Symmetry gitárosa, Kusinka Tamás és kedves családja. Szintén pozitív volt, hogy sátortárs barátomon és Kusinkáékon kívüli útitársunkkal is azonnal találtunk közös témát, még pár közös ismerőst is fel tudtunk kutatni, hogy életpályánk párhuzamairól ne is beszéljünk.

Épp időre felvertük a sátrat a kezdésre, de már a szerelés alatt sem unatkoztunk, mert a Queensrÿche Operation:Mindcrime-ja (nota bene: minden idők legjobb metállemeze) mellett Nevermore számok szórakoztattak. Aztán 17-én, pénteken fél 5-kor belecsaptunk, pontosabban az Eclipse of the Sun belecsapott a lecsóba. Olyat zúztak, mint az atom. Nem vagyok oda a nagyon agresszív zenéért, de az ő muzsikájuk megfogott.

És most zanzásítok, kihagyok fontos dolgokat, tönkreteszem az egész bejegyzést, mert a fellépők közül csak azokat nevezem meg, akik igazán nagy hatással voltak rám. Szóval az első nap győztese számomra holtversenyben a Marcello’s Mystical Mind és a Soulmirror.

Előbbi annyira ismeretlen, hogy a YouTube-csatornájuknak én lettem a 28. követője, pedig két videoklipjük is van, a zenéjük pedig hihetetlen. Vérprofik, és annyira komplex, kiszámíthatatlan a zenéjük, hogy az… Igen, hihetetlen. Én ismétlem magam, ők viszont soha, mégis lenyűgöző, amit csinálnak. Tessék hallgatni!

A Soulmirror valamivel ismertebb, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy komoly átfedések vannak a SM és a Perfect Symmetry tagsága között. A zene sem teljesen idegen egymástól – fura is lenne – viszont a Soulmirror lényegesen teátrálisabb eszközökkel, olykor operaközeli dallamokkal… operál. Nem ismerem őket korábban – mondjuk ez a fesztivál 22 fellépőjének csaknem 95%-ával így volt -, így a számok alapos áttanulmányozása nélkül az Operaház Fantomja feldolgozása ragadott meg legjobban. Amit Kálmán Kata és Götz Attila ott énekelt, az tanítanivaló, de csak eminenseknek. Egy bajom volt velük: az átvezető szövegek elég coelhósra sikerültek.

A második nap fénypontjai közül ismét kettőt emelek, ki – aztán vasárnapról úgyis muszáj lesz hármat. A Dystopia megintcsak valamennyire benne van a köztudatban, de én még nem hallottam őket. Azóta viszont kb. négyszer hallgattam meg a Burning Bridges lemezüket, annyira bejött. Kemény, de fülbemászó zene, mint azt kb. a fesztivál összes fellépőjénél el lehetne mondani, briliáns hangszeres tudás, Vári Gábor hangja meg nagyon passzol a zenéhez.

Augusztus 18. másik telitalálata a Dreamgrave volt. Sok hatás jellemzi őket, a hörgéssel, tiszta férfi és női énekkel egyaránt dolgozó csapat nekem talán leginkább a Theriont idézte fel, arra pedig épp mostanság kattantam rá, de – saját bevallásuk szerint is – van benne jócskán Paradise Lost és Opeth hatás is. Mindezt viszont ügyesen egyénivé mixelik. Hogy nem az első sorban kísértem figyelemmel a koncertet, csak annak köszönhető, hogy éppen rámjött a sétálhatnék, de a fülemet hegyeztem. Vissza a zenéhez: feltétlenül megemlítendő, hogy hegedű is gazdagítja azt.

És lőn reggel és lőn este: a harmadik nap. A fesztivál egyik poénja is ezen az estén volt: valami ügyes ember ugyanis rászervezett a Prog Campre egy Rudán Joe akusztikus koncertet kb. 100 méterre a kempingtől. Joe bácsi koncertjének elejét azért néhányadmagammal megnéztük. Az elején köszöntöttük is őt, nagyon örült, hogy megdicsértem a Még egy tárral lemezt, aztán ahogy mondtam, hogy fél 8-kor átmegyek Perfect Symmetry-t nézni, elfelhősödött a tekintete.

De mire idáig eljutottunk, már erre a napra is befutott egy iszonyat ütős formáció. A Tiansennek hírét se hallottam korábban, de olyan pörgős koncertet adtak, hogy a közönség teljesen a hatása alá került. Minden a helyén volt, Radó Éden énekesnő pedig- habár egész más a kiállása mint a megszokott „female fronted” csapatok vokalistáié – kiváló frontember. Még nagyon az elején vannak a pályájuknak – csupán másfél éve zenélnek együtt -, biztosan szép jövő áll előttük.

A Perfect Symmetry. Már mondtam, hogy kedvenc magyar bandám. A legutóbbi énekescsere óta még nem hallottam őket, annál is érdekesebb, mert Kovács Attilát Kálmán Kata személyében egy hölgy váltotta. Féltem, mi lesz ebből, de aggodalmam fölöslegesnek bizonyult. Érdekes, hogy elvileg róluk kéne a legtöbbet tudnom írni (hm, micsoda szerkezet), de nehezen találom a szavakat. Talán az is benne lehet, hogy ahelyett, hogy a részletekre figyeltem volna, az első sorban tomboltam, olykor a fotósokat is akadályozva. Utoljára – és először – ekkorát a Civil War / Orden Ogan / Powerwolf hármas koncertjén buliztam a Barba Negrában. Huh, még nem teljesen állt helyre a hangom. Persze ahogy Katának is megfogalmaztam, egy csöppet sem lepett meg, hogy fantasztikus volt a koncert, nem is számítottam másra.

Aztán elmentem aludni. De ez szerencsére nem igaz, mert akkor lemaradtam volna a Ghost Toastról, amely instrumentális „nagyon progos” zenét produkál, a kötelező rockhangszereken kívül billentyűsökkel és csellóval. A két utolsó hangszert kezelő tag sajnos nem tudott jelen lenni, így maradt a sampler, de ez az élményből mit sem von le. Szégyen, nem szégyen, ezután viszont tényleg visszavonultam, mert majd’ lefagyott a kislábujjam.

Hétfőn aztán tábort bontuttuk.

Eddig a „szakmai” rész. Mindezt és még mást is amúgy majd a napokban kifejtek egy remélhetőleg professzionálisabb beszámolóban.

Akkor most arról, mitől várom már most a jövő évi Prog Campet. A magyar progmetálos szcéna nagyon kicsi, ez nem lepett meg, eddig is tudtam. Ami viszont fantasztikus, hogy milyen családias közösség szerveződött belőle ezalatt a hétvége alatt. Néhány frakciózó kivételével mindenki sok barátot szerzett, vagy épp a Kapucinus főzde sörei hathatós segítségével ápolta a régi ismeretségeket. Sokszor volt olyan érzésem, hogy mintha ezeket az arcokat már sok-sok éve ismertem volna, pedig hát jóformán senkivel nem találkoztam még közülük.

Valami csoda történt itt augusztus utolsó előtti hétvégéjén, és erősen bízom benne, hogy ezt a csodát jövőre is meg fogjuk tudni ismételni. Az ígéretet mindenesetre megkaptuk.

 

2018 a prog jegyében

Felvetődött a Facebookon, hogy ha már nem nagyon vannak ötleteim, miről írnak, akár metálról is írhatnék, legalábbis igény lenne rá, így zenei rovat következik, ismételten. Írhatnék persze halfőző koncertélményeiről is, hiszen a Beatrice hozta a kötelezőt, a Bad Times ismét jó volt, a Paddy and the Rats meg egyenesen fergeteges. A Kowalsky meg a Wegát inkább borítsa a feledés jótékony homálya.

Hanem. Vannak, akik egysíkúnak tartják a zenei ízlésem, mert csak metált hallgatok, pedig hát ez valami hasonló, mint ha valaki „csak” klasszikus zenét hallgatna, hiszen a fémzene is rendkívül szerteágazó. Ahogy persze  – gondolom – minden valamirevaló komolyzenész szereti Bachot, még lehet, hogy leginkább Beethoven a zsánere. Nos, nekem a metálon belül alighanem már a progresszív hard rock és heavy metal marad a szívem csücske. És ezen a vonalon 2018 eddig elég szép termést hozott. Ajánló következik a teljesség igénye nélkül. Időrenddel sem foglalkozom, írom, ahogy eszembe jut.

Eddig, bár már befutott pár igen erős versenytárs, még mindig a Subsignal La Muerta című albuma vezeti a tetszési listámat. Nem ragozom, alább a címadó szám klipje.

Pillanatnyilag a második helyen a még csak néhány napos Redemption-lemez, a Long Night’s Journey into Day áll, de nagyon jön fel, és – mint köztudott – a prog zenék sokadik hallgatás után érnek be igazán. Nick van Dyk gitáros csapatában korábban nagyon nagy kedvencem, a Fates Warning énekese, Ray Alder adta a vokált, akit most, ki tudja, miért, lecseréltek, de utódja is méltó hozzá. A zene szokás szerint nem túl vidám, de annál fülbemászóbb. Az első klip következik.

A harmadik helyen foglal helyet egy nagyon kellemes meglepetés. Az Arena nevezetű brit neoprog együttes számomra azért nevezetes, mert még soha egyetlen lemezük sem okozott csalódást, ráadásul ők adták életem egyik legemlékezetesebb koncertjét az A38-on. Meglepetés, mert már megint tiszta véletlenül tudtam meg, hogy van lemez, a Double Visionnek még előkészületeiről sem hallottam. Nincs rajta sok szám, de ami van, az ismét rendben van. Clive Nolan meg egyike a kedvenc billentyűseimnek. Hivatalos klip persze nem készült, úgyhogy jöjjön egy szimpla háttérképpel ellátott zene.

 

 

Ennyit a friss lemezekről, és most megreklámozom két hét múlva esedékes szabadidős programomat. Akkor ugyanis másodmagammal az Abaliget Prog Camp nevű újkeletű fesztiválon fogok bulizni. A hely és a program is szupernek ígérkezik, örülnék, ha az e sorokat olvasók közül is találkoznék ott néhány emberrel.