| by adeptus | No comments

2018 a prog jegyében

Felvetődött a Facebookon, hogy ha már nem nagyon vannak ötleteim, miről írnak, akár metálról is írhatnék, legalábbis igény lenne rá, így zenei rovat következik, ismételten. Írhatnék persze halfőző koncertélményeiről is, hiszen a Beatrice hozta a kötelezőt, a Bad Times ismét jó volt, a Paddy and the Rats meg egyenesen fergeteges. A Kowalsky meg a Wegát inkább borítsa a feledés jótékony homálya.

Hanem. Vannak, akik egysíkúnak tartják a zenei ízlésem, mert csak metált hallgatok, pedig hát ez valami hasonló, mint ha valaki „csak” klasszikus zenét hallgatna, hiszen a fémzene is rendkívül szerteágazó. Ahogy persze  – gondolom – minden valamirevaló komolyzenész szereti Bachot, még lehet, hogy leginkább Beethoven a zsánere. Nos, nekem a metálon belül alighanem már a progresszív hard rock és heavy metal marad a szívem csücske. És ezen a vonalon 2018 eddig elég szép termést hozott. Ajánló következik a teljesség igénye nélkül. Időrenddel sem foglalkozom, írom, ahogy eszembe jut.

Eddig, bár már befutott pár igen erős versenytárs, még mindig a Subsignal La Muerta című albuma vezeti a tetszési listámat. Nem ragozom, alább a címadó szám klipje.

Pillanatnyilag a második helyen a még csak néhány napos Redemption-lemez, a Long Night’s Journey into Day áll, de nagyon jön fel, és – mint köztudott – a prog zenék sokadik hallgatás után érnek be igazán. Nick van Dyk gitáros csapatában korábban nagyon nagy kedvencem, a Fates Warning énekese, Ray Alder adta a vokált, akit most, ki tudja, miért, lecseréltek, de utódja is méltó hozzá. A zene szokás szerint nem túl vidám, de annál fülbemászóbb. Az első klip következik.

A harmadik helyen foglal helyet egy nagyon kellemes meglepetés. Az Arena nevezetű brit neoprog együttes számomra azért nevezetes, mert még soha egyetlen lemezük sem okozott csalódást, ráadásul ők adták életem egyik legemlékezetesebb koncertjét az A38-on. Meglepetés, mert már megint tiszta véletlenül tudtam meg, hogy van lemez, a Double Visionnek még előkészületeiről sem hallottam. Nincs rajta sok szám, de ami van, az ismét rendben van. Clive Nolan meg egyike a kedvenc billentyűseimnek. Hivatalos klip persze nem készült, úgyhogy jöjjön egy szimpla háttérképpel ellátott zene.

 

 

Ennyit a friss lemezekről, és most megreklámozom két hét múlva esedékes szabadidős programomat. Akkor ugyanis másodmagammal az Abaliget Prog Camp nevű újkeletű fesztiválon fogok bulizni. A hely és a program is szupernek ígérkezik, örülnék, ha az e sorokat olvasók közül is találkoznék ott néhány emberrel.