| by adeptus | No comments

Hol van a szó? És a többi?

Írhatnékom van, de már vagy ötször kitöröltem, amit ide beírtam, és ki tudja, nem teszem-e meg hatodszor is. Próbálok ellenállni a kísértésnek. Amennyiben ez a bejegyzés összeszedetlen lesz, nem kell meglepődni, most épp én is az vagyok. Éjjelre rendesen megterheltem a gyomrom, az alváshiányt meg napközben kompenzáltam, közben érzékeltette hatását a közelgő hidegfront is, szóval határozottan furán érzem magam. Nem, nincs semmi bajom, testileg-lelkileg egészséges vagyok, csak valami hiányzik.

Egyszerre sok minden szeretnék lenni. Az előző bejegyzésben webfejlesztői ambícióimról írtam – vagyis inkább az abba az irányba tett törekvéseimről -, de szeretnék írni is, meg lefutni a maratont. Bár ez nem is olyan sok minden. Mégis, az az érzésem, hogy kevesebb dolgot kellene akarnom, de azt jobban, és többet tenni érte. Igazából egy edzőre lenne szükségem. Olyan valakire, aki kijelöli nekem a feladatokat, ellenőrzi azok végrehajtását, értékel, stb. Vannak emberek, akik tök jól elvannak felügyelet nélkül is, de én akkor vagyok a leghatékonyabb, ha foglalkoznak velem, legyen az motiválás vagy noszogatás. Nem, a lecseszés nem hiányzik, bár persze az is egyfajta feedback. 

Egyedül élek, keveset járok társaságba, mégsem vagyok magányos. De túl sokat vagyok magamban, azzal együtt is, hogy napjaim mintegy felét most is közösségben töltöm. Sokan mondják, hogy legfőbb ideje összeszednem egy párkapcsolatot – egy pár talán az edzőkérdést is megoldaná -, de az ismerkedéshez, de pláne a kezdeményezéshez még mindig túl sok a gát bennem. 38 éves vagyok, nem igazán hiszem, hogy ez már változni fog. Nem is tudom, akarom-e igazán, hogy változzon. 

Lehet, hogy egy life coachra lenne szükségem. Oké, ezt viccnek szántam. Még azt sem mondhatom, hogy nem jutok egyről a kettőre, mert év elejéhez képest sokkal előrébb vagyok számos tekintetben, de valahogy nem ilyennek szeretném magamat látni. Persze a céltudatosság sosem volt jellemző rám, inkább az, hogy sok dologba belekapok, és semmit nem viszek végig. 

Még gimnáziumban mondogatták nekem folyton, hogy ideje megváltoznom. És én azóta sem változtam meg. Szerintem a gátlásosságomra gondolhattak, vagy a fene tudja. Most volt nyáron az osztálytalálkozóm, megkérdezhettem volna. Nagyon rákészültem, de részemről csak egy közepes osztályzatot kap a találkozó. Sokat jelentett számomra annak idején ez az osztály, de most nem igazán éreztem úgy, hogy benne lennék a brancsban. 

Én olyan határeset-ember vagyok. Se nem igazán humán, se nem igazán reál beállítottságú. A vitákban mindig igyekszem középen állni. Mondhatni, se hús, se hal ember vagyok. Már ha rosszindulatúak akarunk lenni, mert nevezhetem magam akkor már inkább békeszeretőnek is.

Pedig sokkal izgalmasabb, ha szenvedélyesen harcolok a vélt vagy valós igazamért. Pszichésen 100%-osnak érzem magam, mégis hiányzik az a hév, ami azért korábban nem egyszer megvolt bennem a szócsaták során. Nem tudom, hogy szükségszerűen túlpörgéshez vezetne-e. Ha igen, nem kéne kipróbálni. De szeretnék egy kicsit lelkesebb lenni.

Murakamit olvasok, ma kezdtem el a Szputnyik, szívecskémet, egy ideje pedig már a futásról szóló memoárját olvasom. Sok hasonló tapasztalatunk van, csak hát minden tekintetben más szinten mozgunk. 

Jó lenne írni. Nem tartom teljes értékűnek az életemet – szerintem ahhoz legalábbis család, de minimum valami rendezett életvitel kell -, az írás pedig kiváló életpótlék tud lenni. Kicsit aggódok, hogy már sosem fogok befejezni semmilyen irodalmi szöveget. Régebben sem voltam valami kitartó, és ez talán még romlott is. Persze nem függ a megélhetésem az írástól, de szeretném, ha valaki el is olvasná, amit összeirkálok, ahhoz pedig készre kéne írni.

Vajon ezt most csak magamnak írom, vagy van, aki eljut idáig? Vagy ez a bejegyzés olyan, mint az a bizonyos fa a rengeteg közepén. Ha senki nem volt tanúja, hogy kidőlt, vajon kidőlt-e valójában? 

Tulajdonképpen lehet, hogy kivételesen valami lírait kéne alkotnom. A katasztrofálisan rossznál talán tudnék egy fokkal jobb verset írni, de… Na most a kifogást keresem. Nem akarok verset írni. Pedig a science fiction novella nem a legalkalmasabb az érzések kinyilvánítására. Persze az sincs kőbe vésve, hogy csak sci-fit írhatok, de a gyakorlat ezt mutatja.

Most keresek háttérzenéne valami jó elvontat. Előbb a Sea Within szólt, azelőtt Dystopia. Nézzük, miből élünk! Benyomtam egy progos Flow-t a Deezerbe. Redemptionnel kezd. Jó választás! 

Egyelőre elfogytak a szavaim. Ha megtaláltam őket, még lehet, hogy folytatom. Addig is publikálom az eddigieket.