Zenés pécsi útibeszámoló

Pontosabban nem az útibeszámoló lesz a zenés, sokkal inkább az út volt az, de Beszámoló egy zenés pécsi útról olyan snassz lenne.

Az egész történet ott kezdődött, hogy Dávid barátom felvetette, hogy el kellene menni moziba, méghozzá a Bohém rapszódiára. Egy közepesen fejlett városban ez könnyen kivitelezhető lett volna, de Baján nem hogy színház, még mozi sincs, a Mozgó Mozi se sűrűn jár erre, és hát azzal is vannak problémák.

A bajaiak ettől még járnak moziba, hiszen autóval Pécs és Szeged is elérhető távolságban van, és akkor már egybe lehet kötni a túrát egy kis plázázással – amire Baján megint csak nincs lehetőség (ezt mondjuk kevésbé hiányolom). Opció lett volna persze Szeged is, ami szintén szívemnek kedves város, de valahogy Pécs lett belőle.

Hála az égnek, mert így sikerült dupla programot csinálnom! A tavalyi nyár számomra legnagyobb élményét az Abaliget Prog Camp nyújtotta, amelyről értekeztem is egy bejegyzésben. Ennek szervezői – nyilván részben promóciós, de legalább akkora részben kultúrmissziós céllal – megteremtették a Prog Camp Winter Tourt, amelyen a fesztiválon fellépett vagy majd fellépő prog zenekarok játszottak különböző helyszíneken. Tegnap éppen a pécsi Tititában.

Fél 3 körül indultunk útnak hármasban az Ignis fedélzetén. Dávid vezetési élményének „hála” néha kételkedtem benne, hogy épségben odaérünk, de 4 előtt már az Árkád mellett parkoltunk. Itteni tervünk a csokikiállítás megtekintése volt, ebből az lett, hogy Dávid és Feri megittak egy-egy brutálisan drága kávét (én tartottam magam ahhoz a szabályhoz, hogy plázában nem kávézunk, max automatából), aztán tempósan végigmentünk a csokisstandok mellett. Tömeg volt, a programok családokak szóltak, és csórók is vagyunk ahhoz, hogy komolyabb kézművescsoki-készleteket halmozzunk fel.

Meg aztán 5-kor kezdődött is a film. Biztos mindenki tudja, de a rend kedvéért azért leírom, hogy a Bohém rapszódia – de bénán hangzik ez magyarul! – Freddie Mercury életét dolgozza fel fiatalkorától egészen a Live Aid-es legendás fellépésükig. Freddie és a Queen hálás téma, de azért biztos el lehetett volna rontani a mozit. Nos, nem sikerült. Alapvetően zenés film, noha nem biztos, hogy az alkotói is így tekintenek rá. Számomra egy Queen best of lemeznek jött le, ahol a jobbnál jobb számok közötti űrt töltik ki a történettel. Ez nem baj, mert a zene zseniális, és a történet is érdekes. De – anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani – ha ez Tupac Shakur életrajzi filmje lett volna, nem jött volna be, mert a rap zenével nem tudok mit kezdeni. Lényeg a lényeg, aki még nem látta, de szereti a Queent (van, aki nem szereti?), az bátran nézze meg, nem fog csalódni.

A film csaknem 2 óra 15 perces, a Tititában pedig 8-kor csapott a húrok közé Kusinka Tamás (gy. k. a Perfect Symmetry szólógitárosa), addig pedig még a szállásom is el kellett foglalnom, szóval rendes sprintet produkáltam. Nincs eldugott helyen a Nap Hostel, konkrétan a Király utca közepén, de mire megtaláltam a módját, hogy jussak be, elég sok idő eltelt. A hostel amúgy tök korrekt, olcsó és tiszta, így egy éjszaka alapján csak ajánlani tudom. Persze nem a Ritz, de az eleve más műfaj.

Csaknem negyedórás késéssel értem a Tititába, így PS-ék már javában nyomták. Mondanám, hogy kár, hogy ők kezdtek, de igazából a többi fellépő is színvonalas produkciót nyújtott, úgyhogy azokról sem lett volna jó lecsúszni. Meg a Symmetry-program javát szerencsére így is hallottam. Elhangzottak az új dalok, volt az Álarcod mögül is, úgyhogy nem lehetett szólni egy szót sem, legfeljebb a hangzásra, de sajnos a hely adottságaival nem lehetett csodát tenni.

Őket a Dreamgrave követte. Szeretem beskatulyázni a zenekarokat, így őket betettem a magyar Theatre of Tragedy / Therion kategóriába. Unortodox hangszerekkel engem mindig meg lehet venni, itt pedig meghatározó elem a hegedű, a tetejében meg férfi és női ének is van.

A harmadik a budapesti Leave No Trace volt. Róluk korábban nem hallottam, de érdemes lecsekkolni a zenéjüket. A végén még egy Dream Theater-feldolgozást, a These Walls-t is lenyomtak, azt azonban (mea maxima culpa), nem ismertem fel.

Ellentétben a Soulmirror nyitó számával, amely a Savatage-től a Handful of Rain volt! A Savatage nekem szívem csücske, úgyhogy nagy-nagy piros pont a Soulmirrornak! A saját számaik is kiválóak, és persze elhangzott az Operaház fantomja-feldolgozásuk is, amelytől borsódzott a hátam. Egyedül Götz Attila konferálásai idegesítenek még mindig, de elnézem neki, mert a hangja nagyon rendben van.

Fél 1 körül lett vége a koncertnek. Addigra már rendesen elálmosodtam, úgyhogy nem kellett altatni. Csak ketten voltunk a nyolcágyas szobában, a kolléga estétől reggelig aludt, úgyhogy békés volt az éjszaka.

Reggel még egy baráti kávézás is belefért, a busz meg kevesebb mint másfél óra alatt megjárta a távot. Azért nem egy hülye találmány az autópálya…

Jó hétvége volt, na! Nyáron pedig irány Abaliget!

Alvás- és hangulatfigyelő 3. + vegyes

Ahogy az borítékolható volt, a telihold megkavarta az alvási ciklusomat – ami épp csak normalizálódott előtte. Miután 4 óra körül harmadszor is felébredtem, inkább ébren maradtam, minőségi alvás már úgysem lett volna belőle.

A jó hangulatom és a motivációm továbbra is kitart. Tegnapelőtt 5 év szünet után sikerült megírnom egy novellát, persze még nem nevezném késznek, de már van eleje, közepe meg vége is. Szóval sikerélmény is van. Vasárnap kimentem futni is a Sugóhoz meg a szigetre, még nem felejtettem el, 5:40-es időt teljesítettem a 6,67 km-en. Beneveztem a Kikelet félmaratonra is, ez lehet az első alkalom, amikor egyedül, vállalható idővel teljesítem: a váltóban és a borzasztó idővel opció már ki van pipálva.

Tegnap megpróbáltam meglátogatni Anyut az otthonban, az ajtóban derült ki, hogy 16-a óta látogatási tilalom van az influenza miatt. A kórházban már január 30 óta. Bosszantó, hogy tök fölöslegesen buszoztam ki Szentivánra.

Hála az égnek, én végre kikeveredtem a jóformán egész télen át tartó megfázássorozatomból. Tegnap focin kivételesen egy gólt sem lőttem, de azért nem ment rosszul, sőt.

Március 5-6-án megyek legközelebb Pestre, a következő negyedéves kontrollvizsgálatra, remélem, sikerül legalább egy sörözést is összehoznom. Meg persze azt is, hogy az eredmények is jók lesznek, de azt meglehetősen valószínűnek tartom.

A minap a melóhelyen meg kellett írni az ez évi szabadságtervezetünket, belőttem magamnak a pálferis nyári tábor és az Abaliget Prog Camp időpontját is.

Két nagyon várt és ennek megfelelő szintet hozó lemez is megjelent a napokban (illetve az utóbbi elméletileg még nem is), az Avantasiától a Moonglow – tényleg, erről már írtam is itt – és a Dream Theatertől a Distance Over Time. Utóbbi számomra a Falling into Infinity-vel van egy szinten, igaz, zeneileg elég más. Van olyan DT-rajongó, aki ezt bóknak, mások negatív kritikának értékelnék, épp ez a szép benne.

Telepítettem ide meg a Honpolgár-honlapra is analitikai bővítményt, tök érdekes olvasgatni, hány látogató van és mikre kíváncsiak. Persze azok a cikkek a legnézettebbek, amelyeket belinkeltem valahová, de azért gyűlnek az átkattintások is.

FRISSÍTÉS: jaj, majdnem kiment a fejemből. A vox.mundusadepti.net-en, ha kicsit fapados módon is, de hozzáférhetővé tettem régi blogom a Vox Adepti tartalmát, fogadjátok szeretettel!

Altertöri cikk újratöltve

A minap a F.I.O.K. Facebook-csoportban szóba hoztam kedvenc fantasztikus alzsáneremet, az alternatív történelmet. Rákérdeztem, ki mit tart a klasszikusának illetve mik a kedvencei. Meglepően kevés hozzászólás érkezett. Ennek számos oka lehet, de ezeket most nem vizsgálom, inkább közzéteszem a Bajai Honpolgár folyóiratban 2014. decemberében megjelent írásomat az ukróniáról, ami az alternatív történelem alternatív neve.

Ukrónia: a “mi lett volna, ha” irodalma

Bevett közhely, hogy a történelemtudomány nem foglalkozik a “mi lett volna, ha” kérdésével. A mondás valóságtartalma megkérdőjelezhető, de tény az, hogy hosszú távú spekulációkkal nem gyakran találkozunk a szakpublikációkban. Persze itt is vannak kivételek. Heribert lllig Kitalált középkor című könyve hatalmas nagy visszhangot váltott ki néhány éve, és bár állításait rengetegen megcáfolták, az ellopott évszázadok ötlete izgalmas gondolatkísérlet volt. Az ukrónia, azaz alternatív történelem azonban nem elsősorban tudományos, hanem irodalmi kategória.

Az utópia szó jelentése közismert, a disztópiát sem kell magyarázni. Az előbbi mintájára adta Charles Renouvier 1876-os regényének az Uchronie címet. Míg az utópia a “seholsincs”-csel foglalkozik, az ukrónia a “sosemvolt”-tal. A kifejezés helyett magyarul többnyire az “alternatív történelem” szókapcsolatot alkalmazzuk. A zsáner eredete az ókorig nyúlik vissza: Livius Ab Urbe Conditájában felveti, mi történt volna, ha Nagy Sándor kelet helyett nyugat felé terjeszkedett volna, és szembekerül a Római Köztársasággal. Elvétve találkozunk alternatív történelmi írásokkal Livius és a 20. század között is, de a legtöbb ilyen alkotás az elmúlt száz évben született.

Nézzük meg, mi szükséges egy ukróniához! Az alapanyag az általunk ismert történelem. A felvetés az, hogy egy adott ponton egyvalami másként történik. Például Julius Caesar mégsem lépi át a Rubicont vagy nem tépázza meg a vihar a spanyol Armadát. Nyilvánvaló, hogy egyetlenegy tényező változása is óriási horderejű lehet. Új idővonal jön létre tehát, és ahogy telnek az évek, a változások egyre nagyobbak lesznek. Második példánknál maradva Anglia nem lett volna tengeri világhatalommá, így talán a gyarmatbirodalma sem jön létre. Vajon mi lett volna a hatása Észak-Amerika kolonizálására? Izgalmas kérdések, amelyekre az írói fantázia megadhatja a választ. Az ukróniák szerzőjének meg van kötve a keze. Nem rugaszkodhat el teljesen a valóságtól. Az Agave Kiadó néhány éve jelentette meg Naomi Novik könyvsorozatát, melyben sárkányok is részt vettek a napóleoni háborúkban. Bár ez is érdekes ötlet, mégsem beszélhetünk ukróniáról. Ugyanígy, bár Orwell 1984-e – szerencsére – nem valósult meg, ez sem a zsáner része, hiszen keletkezése idejében egy elképzelhető jövőt ábrázolt..

Itt kell szót kell ejtenünk az alternatív történelem és a science fiction viszonyáról. Az utóbbi – durván leegyszerűsítve – olyan világokkal foglalkozik, amelyek a jelenleg ismertből levezethetők. Többségük a jövőben játszódik vagy éppen valamilyen egzotikus helyen. A sci-fi írók kötelessége, hogy a történésekre racionális – vagy annak látszó – magyarázatot adjanak. Egy jó science fiction nem csak egy tényezőt változtat meg az átlalunk ismert mindenségben, alapvető fontosságú a világalkotás (még kiemeltebb ennek a fontossága a fantasy zsánerben). Egy alternatív történelmi regényben ezzel szemben nem szükséges megindokolni, mi volt az oka annak a bizonyos változásnak. A dramaturgia megkívánta, ennyi. Ugyanakkor fontos, hogy a fordulópont utáni események hihetőek legyenek. A science fiction a jövő, az ukrónia a múlt irodalma, mondhatnánk, de akkor elfeledkeznénk valami fontosról.

Mint láttuk, nem kötelező válaszolni a “miért” kérdésére, mégis sok szerzőben ott motoszkál, hogy meg kellene magyarázni, mi okozta az eltérést az ismert történelemtől. Az egyik lehetséges válasz a science fiction eszköztárának egyik legkedveltebb témája, az időutazás. Hiszen ha visszautazhatunk a múltba, cselekedeteink befolyásolhatják az azt követő időket. Klasszikus példa erre Ray Bradbury Mennydörgő robaj című novellája, melyben vállalkozó kedvű milliomosok visszautaznak a krétakorba, hogy elejtsenek egy Tyrannosaurus Rexet. Az “utazást” szervezők mindent alaposan előkészítenek. Az állat hamarosan amúgy is elpusztult volna, a vadászoknak pedig nem szabad elhagyni a kijelölt ösvényt. Egyikük azonban megrémül az őshüllőtől, és véletlenül eltapos egy pillangót. Látszólag jelentéktelen dolog, de az idő folyamán addig halmozódik ennek hatása, hogy visszatérve a jelenbe a küszöbönálló elnökválasztás várható eredménye megváltozik, és az Egyesült Államokból náci diktatúra válik.

Az időutazással kombinált alternatív történelemnek nagy hagyománya van, igaz, néhány problémafelvetésről már szinte minden bőrt lehúztak. Nem sok újat lehet mondani például arról , mi történne, ha visszautaznánk meggyilkolni Hitlert. Rögtön meghazudtolva magamat azonban máris hozok egy kiváló példát a “Hitler eltávolítása” motívum kreatív feldolgozására. Az elsősorban komikusként ismert Stephen Fry Csináljunk történelmet! című regényében egyenesen Hitler születését akadályozzák meg azzal, hogy fogamzásgátlót juttatnak Braunau vízellátásába. Az eredmény csalódást keltő: Hitler helyett valaki más lesz Németország diktátora.

Visszatérő téma a németek második világháborús győzelme is. Az elsősorban sci-fijeiről ismert Philip K. Dick Ember a fellegvárban című regényében egy japán-német megszállás alatt álló Amerikát vizionál. Robert Harris Fatherlandje – melyből egy meglehetősen kiábrándító filmfeldolgozás is készült – mintegy 20 évvel a német győzelmet követően játszódik, amikor Amerika készül felvenni a diplomáciai kapcsolatot Németországgal. A történet egyébként formailag krimi. Szintén gyakori motívum a Dél győzelme az amerikai polgárháborúban, Harry Turtledove, az ukrónia koronázatlan királya egész ciklust írt erről az idővonalról.

Az alternatív történelem sok tematikával házasítható össze, így a bűnügyi történetekkel is. Michael Chabon Jiddis rendőrök szövetsége című könyvében a zsidóságnak a világháború után nem sikerült megvetnie lábát Palesztinában, ehelyett Alaszkában leltek ideiglenes otthonra. Chabon nem a világtörténelemre koncentrált, hanem egy hamisítatlan noir krimit alkotott. Össze lehet párosítani a sci-fit és az ukróniát időgépek nélkül is. Stephen Baxter Voyage-ében a 70-es években a NASA az űrrepülőgép-program helyett az emberes Mars-utazást tűzte ki célul. A regény hard science fiction, azaz rendkívül precízen ügyel a természettudományos hitelességre, mégis egy másik idővonalt vázol fel. Nem csak a gyakran lenézett SF zsáner írói alkotnak alternatív történelmi regényeket: Philip Roth például az Összeesküvés Amerika ellenben azt vizsgálta meg, mi lett volna, ha Roosevelt helyett a németbarát Charles Lindbergh kerül az elnöki székbe 1941-ben.

A fentiek kellő ízelítőt nyújtanak a zsánerből, de meg kell említenünk hazai képviselőit is. Galántai Zoltán például W. Hamilton Green néven írt A Negyedik Birodalomjában a náci Németország áttörést ér el az űrkutatásban, így nyitva egy új frontot a konfliktusnak. Fiktív történelem Galántai Mars 1910-e is, de az inkább a steampunk irodalom hagyományait követi, ennek ismertetése nem célunk. Jelentős Trenka Csaba Gábor regénye, az Egyenlítői Magyar Afrika is. Ebben (szintén) győztek a tengelyhatalmak, így Magyaroszág megszerezte a címben szereplő gyarmatot. 2012-ben Pintér Csaba és Pintér Máté A szivarhajó utolsó útja című regényéhez fűztek nagy reményt, mely a megvalósult Dunai Konföderációban játszódó kémtörténet, azonban sajnos egyelőre lezáratlan.

A fent említett alkotások zöme magyarul is hozzáférhető, de természetesen itt is előnyben van, aki olvas angolul. Nekik mindenképpen érdemes próbát tenni a Sidewise Award díjazottaival: ez az ukróniák Oscar-díja. A zsáner nemcsak a fantasztikum, de a történelmi regények kedvelőinek is tartalmas időtöltéssel tud szolgálni.

Eddig a cikk, amely egyébként Oliphant című novellám „előszavának” szerepét is betöltötte. Az Oliphant korábban az lfg.hu-n is megjelent, fogadjátok szeretettel.

Helyreigazítás: mint arra Pintér Bence diszkréten felhívta a figyelmemet, a Szivarhajó szerzői Pintér Bence és Pintér Máté.

Holdfény-szonáta

Nem mentem át komolyzene-rajongóvá (mondjuk bajom sincs vele), de ha csak annyit írtam volna a címbe, hogy Avantasia: Moonglow, az nagyon fantáziátlan lett volna. Szóval: zenei rovat következik.

Az idei év egyik első lemeze, amelyet nagyon vártam, az Avantasia új albuma. Az Edguy-jal – viszonylag – ismertté vált Tobias Sammet ezúttal is jobbnál jobb énekeset hívott meg, hogy egy újabb „metál operát” készítsen. Arról lehetne vitatkozni, hogy az Avantasia-lemezek mennyire felelnek meg az opera műfaji követelményeinek. Egyébként kb. annyira, mint az örök rivális Ayreon lemezei, azaz nem igazán. De nem is ezért szeretjük őket.

Az első Avantasia-korong idén lett nagykorú, nemes egyszerűséggel a The Metal Opera névre hallgat. Ezen ismerkedtem meg Sharon den Adel (Within Temptation) hangjával, itt tért vissza a metálhoz Michael Kiske (ex-Helloween), igaz, Ernie álnéven.

A Metal Operának lett egy második része is, majd véleményem szerint kicsit túl gyorsan követték egymást a lemezek, mert visszaesett a minőség. 2010 -ben például mindjárt két anyag jelent meg, amelyeken sok jó anyag van. A kedvencem róluk a Dying for an Angel Klaus Meinéval (Scorpions) és a Death is just a Feeling Jon Olivával (Savatage, Jon Oliva’s Pain). A Mystery of Time-on és a Ghostlightson elég kevés az emlékezetes pillanat.

Ám a Moonglow a kezdetektől fogva felcsigázott. Ismét szerepel rajta Bob Catley (Magnum), énekel Hansi Kürsch (Blind Guardian), Candice Night (Blackmore’s Night) és Geoff Tate (ex-Queensrÿche, Operation: Mindcrime), hogy csak pár húzónevet említsek.

Az elsőként bemutatott dal talán a legjobb is. A Raven Child dallamain mindjárt négy énekes osztozik, de hát 11 percbe sok minden belefér. Nagyon erős a Candice Night-os Moonglow is, de még sorolhatnám. Persze van pár gyengébb – pontosabban kevésbé erős – szám is, de az összkép több mint pozitív. És ez nem az a zene, amit hosszasan kell érlelni. Az Avantasia elsőre is üt, nálam egyértelmű 10-es. Nem mondom, hogy év lemeze-esélyes, mert nagyon korán van még, nemsokára jön az új Dream Theater és Queensrÿche – hogy csak nagy kedvenceimet említsem –, annyi biztos, hogy feladta a leckét nekik.

Míg el nem felejtem: május 6, Barba Negra Track. Én valószínűleg nem tudok ott lenni, de azért ti menjetek el.

Vélemények, félreértések, indokolatlan indulatok

Mottó: „Manapság véleményszabadság alatt annak a szabadságát értjük, hogy bárkit üldözhessünk, aki másként vélekedik, mint mi magunk”

Andreas Eschbach művéből

A fenti mondat olvasható volt Facebook-falamon, de a poszt elszáll, a blog megmarad.

Fig. 1. Van egy heccblog, ahol szeretnek diszkreditálni más politikai véleményen lévő helyieket. Ebből országos ügyet csináltak. Szóvátettem, hogy szerintem indokolatlan reklámot csináltak ezzel a blognak, amelyről sokat elmond, hogy még csak nem is saját domainen található. Erre megkaptam, hogy vajon ez lenne-e a véleményem, ha rólam szólt volna a cikk. A hangnemmel nem volt gond, de nekem eléggé agresszív ellentámadásnak tűnt volna – ha megelőzte volna támadás.

Fig. 2. van egy sokak által előszeretettel idézett szöveg, amellyel van egy alapvető baj: állítólagos szerzője sosem mondta, nem is írta le. Amikor egy másik ismerősöm kitette, hozzászólásban leírtam, hogy nem értek egyet az idézet tartalmával, illetve belinkeltem az Urban Legends cikkét, amelyben utánajár a történetnek. Nem sokkal utána privátban rámírt a bejegyzés szerzője, amelyben egyrészt a kioktató hangnemem kérte számon – lehet, hogy tényleg annak tűnt, ezt nem tudom –, másrészt azt is írta, mindegy milyen politikai oldalon állok, de ez és ez… Szóval nagyon úgy tűnik, hogy újfent be lettem skatulyázva.

Fig. 3-4. a pár nappal ezelőtti SF közegben való reaktiválódásom óta kb. két egyértelműen kritikus hangnemű megnyilvánulásom – egy bejegyzés és egy hozzászólás – volt, mindkettőnek sértődés lett a vége. Még olyat is kaptam, hogy legjobb lett volna csöndben maradni.

Mi a közös? Az, hogy hangot adtam a véleményemnek, aztán olyat magyaráztak bele, ami nem volt ott. Valahogy egyszerűbb a vitapartnerünket sztereotipizálni vagy nem tudom. Van az az opció, hogy csakugyan az „Aki hallgat, bölcs marad” mondás alapján kussolok, de a dolgok agyonhallgatása nem visz előre. A parttalan vita sem, de ha legalább nyitottak a partnerek egymás felé, lehet valami hozadéka a dolognak.

Tudni kell, kivel érdemes vitázni. Aztán, mivel ezek a Facebookon zajlottak, persze belekeveredtek olyanok is, akikkel nem az. Hál’ Istennek sem indulatos, sem sértődékeny nem vagyok, mert első esetben durván elfajultak volna a beszélgetések, második esetben meg alaposan rendet vágtam volna Facebook-kapcsolataim között.

Nem értek egyet azzal, hogy Facebookon nem lehet vitázni. Azonban ehhez vagy jó moderátorok, vagy legalábbis önmagukat rendesen moderálni tudó emberek kellenek.

A félreértésekhez: valószínűleg abból fakadnak, hogy egyszerűbb fekete-fehérben gondolkodni, én meg jellemzően szürke gondolatokat fogalmazok meg. Amelyek fehér oldalról nézve feketének, fekete oldalról pedig fehérnek tűnnek. Sokan azt mondanák, az ilyen gondolkodás jellegzetesen magyar, én ilyet nem mondok, mert nincs összehasonlítási alapom. Attól persze még lehet. Az, hogy a rossz tulajdonságokat automatikusan jellegzetesen magyarnak nevezzük, szintén megér egy misét, de ennek vizsgálata nem e bejegyzés tárgya.

Ideje megoldási javaslatokat írni. Mit csináljon az, aki olyan, mint én, azaz szeret sarkos véleményeket megfogalmazni, nem szívesen fogja be a száját, ráadásul nem szeret beállni semmilyen sorba?

A csattanó elmarad. Passz. A problémát nem tudom megoldani. Az embernek magát sem könnyű megváltoztatni, az őt körülvevő társadalmat meg aztán pláne nem. Lehet, hogy ellenségeket szerzek magamnak, lehet, hogy barátokat vesztek el. Így megy ez.

Alvás- és hangulatfigyelő 2.

Bár messze még a reggel (háromnegyed 2 lesz), és nem lehet kizárni, hogy fogok tudni még aludni – figyelembe véve jelenlegi frissességemet, nem tartom valószínűnek – érdemes egy kicsit összegezni az elmúlt két nap éjszakáit.

Tegnap piszok álmos voltam, így a rossz szokásommá vált esti, öt percesnek szánt ruhástól ledőlésem egész éjszakán át tartó tompa alvássá vált. Átszundítottam a reggelt is, mire felkeltem, már igencsak délelőtt volt. Napközben átlagosan friss voltam, tettem-vettem, szokványos vasárnapi módon.

Ma sokféle szelllemileg megterhelő dolgot csináltam (olvasás, vita, webes tartalomfeltöltés, stb.), amelynek kompenzálására nem volt maradéktalanul elég a délelőtti séta és a kora esti szolid sörözés. Estére megint meglehetősen álmos lettem, kitaláltam, hogy lefekszem fél 9-kor, hajnali 4-kor meg felkelek, hogy egy órácskát alkossak. Ez nyár végén – ősz elején működött, ezúttal nem jött be.

Az elalvásban nem is volt hiba, de háromnegyed 11 táján már ébredeztem, negyed 12-kor meg kiment az álom a szememből. Nem azt mondom, hogy 100%-os volt az energiamutatóm, de további alvásra nem látszott kilátás.

Úgyhogy netezgettem meg olvasgattam kicsit, aztán írtam tovább a novellámat. Utóbbihoz főztem egy kávét is, ami nyilván végképp keresztbe tett az alvásnak, de szükségem volt rá, hogy be tudjam indítani a fogalmazókészségemet. A keserűcsoki már elfogyott.

Itt tartunk most, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Hajlok rá, hogy alkalmi altatószedés lesz a vége, de nem nagyon tetszik a gondolat.

FRISSÍTÉS (4:26): Aludtam még egy jó órát. Már majdnem az egészséges adag felénél tartok…

Alvás- és hangulatfigyelő, 1.

Aktiválom a napokban említett napló funkcióját a blognak. Szóval megállapításokat teszek az alvókám és a hangulatom rapid változásait esetlegesen kiváltó okokról.

A téma az utcán hever, illetve az utcán járva-kelve figyeltem meg egy lehetséges befolyásoló tényezőra: újhold van, hozzá derült. Talán ilyenkor mi vérfarkasok nagyon mélyen alszunk, ezért könnyebben, gyorsabban kipiheni magát az agyunk.

Egyébként tegnap nem feküdtem le annyira borzasztó későn (negyed 12 volt, és fél 7-kor terveztem kelni), és most is jót aludtam, csak fél 5 után kipihenten felébredtem. Mondjuk nagyobb bajom ne legyen.

Azért nem ilyen egyszerű a dolog, mert emlékszem olyanra, amikor telihold pörgetett ki az álomból. Igaz, most nem pörgök, csak szokatlanul jól funkcionál az agyam.

Majd elemzem tovább, most maradok ennyinél, további adatokra várok.

Duracellnyuszi módban

Hányszor és hányan mondták, hogy tartsak mértéket, és mindig megfeledkeztem róla. Ma éppen a kávéfogyasztással estem alapos túlzásba. Mert bár a tegnapi alváshiányt muszáj volt kompenzálnom, de az öt bevitt koffeinbomba – mily meglepő – megtette hatását. Szóval jó eséllyel a ma éjjeli alvásomból is holnap hajnali lesz.

Ilyenkor az ember a legbölcsebb, ha befekszik az ágyába, a fülére teszi a fejhallgatót, betesz valami lágy zenét, és olvas. Csak most épp abban a fázisban vagyok, hogy nem befelé kívánkozik az információ, hanem kifelé. Így hát próbálok beszélgetni – ezt behatárolja, hogy az ismerőseim többsége velem ellentétben nem kávézta szét magát ennyire – meg hát épp ezt a blogbejegyzést írok. Három és fél cikk 24 órára úgyis elég, főleg, hogy az előző fél évben csak kettőt fejeztem be.

Azért ha legközelebb orvos közelébe kerülök, lehet, hogy kérek valami altatót, mert a látszat ellenére továbbra is azt tartom az éjszaka eltöltésének legpraktikusabb módjának.

Az előző, magyar sci-fi tárgyú bejegyzésem, ahogy az várható volt, heves reakciókat váltott ki. Azt most látom, hogy talán a kelleténél szigorúbb voltam a Galaktika baráti körével… Visszavonom, nem voltam szigorúbb, csak őszinte, ellenben túl sokat foglalkoztam azzal, amivel már eddig is túl sokat foglalkozott a F.I.O.K. csoport közössége. A sértett reakciók pont olyanok, amilyenekre számítottam. A pozitív hozadék szerintem fontosabb: megtudtam, hogy ha talán nem is annyira látványos az aktivitásuk, de van „utánpótlás” a magyar sci-fiben, legalábbis közösségformálói téren.

A mai nap tanulsága (, hogy ne igyak sok kávét…), hogy a délutáni műszakom második, csendesebb fele kiválóan alkalmas a kreatív alkotásra, ha meg a tervezett technikai bővítés hozza a kívánt eredményt, ez még túlléphet a szavak szaporításán is. Hát még ha a délutáni nemdolgozós időszakaimat is megtöltöm tartalommal! Mondjuk túl szép és túlzás lenne, ha ez a mostani energiatöltet tartósan megmaradna, de amíg meleg a vas, addig ajánlatos ütni.

Oké, érzek valami enyhe fáradást, ha így megy tovább, sikerül ráverni vagy két órát a tegnap éjjelre. Ez mondjuk még mindig jobb, mint az őszi alvászavar, amikor ugyan elaludtam, de az éjszaka kellős közepén felébredve visszaaludni nem tudtam, de az vegyszeres beavatkozást is igényelt.

Amúgy a közeljövő feladatainak alighanem jót is tesz ez az intenzívebb tempó, mert programozási penzum is következik, ahhoz meg a normálisan bevetettnél nagyobb részére van szükség az agykapacitásomnak.

És ezzel a projektbelengetéssel le is zárom a posztot, mert így többé-kevésbé kerek. Számításom szerint még jó háromnegyed óra kell, de utána már jó kilátásokkal kísérelhetek meg elaludni, majd jelentkezem az eredménnyel – ha csak durván le nem fékeződik a fogalmazói lendületem.

Az egy helyben járás évtizedei, avagy rövid magyar sci-fi látlelet

Pár éve még aktív szereplője voltam a magyar science fiction közéletnek, aztán átvedlettem néma szemlélővé. Valamelyest kicserélődtek az arcok, de az állóháború a Galaktika-Avana-SFPortal kontra mindenkimás (ezen az oldalon akadnak szervezeti és hatalmi átrendeződések) csetepaték nem szűnnek.

Én is kiszerettem a Galaktikából és baráti köréből, bár eléggé későn. Írni a Burger-féle újjáindítás idején kezdtem, egy kivételével valamennyi nyomtatásban megjelent művem itt látott napvilágot, voltam előfizetője és vagy tíz évig rendszeres vásárlója a lapnak, a hozzá ezer szállal kötődő írószövetségi SF Szakosztály rendezvényeit is sokat látogattam, szóval érintettségem megkérdőjelezhetetlen. Itt jegyezném meg, hogy sok más szerzővel ellentétben engem mindig korrektül kifizettek előbb-utóbb.

A „kiszeretés” még jóval a jogdíjbotrányok előtt eljött. A GAS (nevezzük innen így) tengely megalkotta magának az ellenséget, melyet akkoriban Falkának neveztek el (ekkor még az rpg.hu körül volt a tábor magja). És én nem szeretem, ha erővel ellenségeket keresnek, márpedig nekem nagyon így festett a dolog. Hosszú ideig a kritikák körül ment a hiszti, mi a jogos, mi nem, ki a kritikus, ki nem, mintha bizony csak szakember dönthetné el, hogy tetszett-e neki egy adott mű, és hogy ajánlaná-e másnak. Most ez egy nagyon durva leegyszerűsítése és leszűkítése persze a kritika elsődleges funkcióinak, de a lényeg az, hogy ha rajtam múlik, mindenki mondhat véleményt, nem tartozik formai szabályokat betartani közben, a stílusa meg legfeljebb saját magát minősíti. Ha a szövege olvasmányos, az egyáltalán nem baj.

A másik, örök hiszti – azóta is megy, mint minden a magyar sci-fi állóvizében – a Zsoldos Péter-díj. Amennyire én belelátok, a legnagyobb baja az, hogy az adományozója, az Avana egy iszonyatosan nehézkes, a tetejébe meg egy végtelenül paranoid társaság. A legkisebb reformot is nyögvenyelősen viszik végbe, aztán csodálkoznak, hogy nem fogadja tapsvihar. Ha pedig kritika éri őket, legyen jogos vagy kevésbé jogos, azonnal átmennek sündisznóba.

Még bajom a GAS-tengellyel, hogy amikor az SFblogs.nettől átigazoltam, máris kevésbé lettem szimpatikus gyerek, pedig én aztán mindig igyekeztem mindenkivel jóban lenni.

A Galaktika jogdíjbotránya a hazai SF élet valódi szégyenfoltja, Burger István kommunikációja meg a másik, de azért a kirobbantó Pintér Bence is már eléggé untat, mert az világos, hogy itt az életben nem fog történni semmi érdemi következmény, úgyhogy én szépen el is feledkeznék a magazinról, meg a kiadóról is, amely, ahogy a könyvesboltok kínálatát nézem, rendesen a béka feneke alá süllyedt. Már megszokhatnánk, hogy ez egy következmények nélküli ország.

Nem vagyok benne biztos, hogy politikai párhuzamot kell ide hozni, pláne, hogy a lövészárokharcosok jelentős része alighanem ki fogja kérni magának, de a sci-fi életünk szembenállásai a belpolitikánkra hajaznak. Van egy központi hatalmunk, amit senki nem igazán szeret, meg egy hangos, de cselekvésképtelen ellenzékünk. És itt is hiába mutogatunk a határokon túlra, itthon kéne valahogy dűlőre jutni.

Generációváltásra lenne szükség, de eddig nem tűnt fel, hogy a mostani huszonévesek tolonganának a közélet reformálásáért. Pedig az látszik, hogy olvasnak, ugyan abba nem látok bele, hogy a young adult és a science fiction között milyen az átjárás, de mindig is rétegműfaj voltunk, tehát nem százezer önkéntesre van szüksége a népnek.

Nem tudom, vannak manapság sci-fi klubok? Esetleg olyanok, ahol 40 év alatti az átlagéletkor? Én magam is egy elsősorban virtuális közösség részese voltam a közelmúltig, de ez a tér is összement. Hogy a két fele csak némi önismétlés kedvéért áll szóba egymással, az csak ráadás.

Míg ugyanazokon a csontokon rágódunk, kiveszik alólunk a zsáner. Valahogy az új Brandon Hacketteket, László Zoltánokat és Kleinheincz Csillákat sem látom még Dévénynél betörni.

Nem gondolom, hogy össze kéne fogni az egymásnak feszülő csoportoknak, szerintem szíve mélyén senki nem is akarja ezt. De kéne valami friss, valami új. Lehet ez egy magazin, egy közösségi háló, egy rendezvénysorozat, mit tudom én, de ha folyton ugyanaz a műsor megy a tévében, az egyszeri néző inkább lemondja az előfizetést.

Na, nyavalyogtam egy jót, alighanem sokak lelkébe is belegázoltam, úgyhogy most jól közzéteszem, hátha lesz belőle egy újabb parttalan és sehova sem vezető vita is. Amihez hozzátenném: alapvetően az ilyen vitákat is szeretem.

Hosszú kihagyás utáni éjjeli szómenés

Az agyam működése fordítottan arányos az álmosságommal. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy ha álmos vagyok,nem fog úgy az agyam, mert a jelek szerint ha a frissességemtől független okokból felpörög az elmém, máris nehézségeim vannak az elalvással. Nem mintha fáradt lennék.

Hogy konkretizáljam a dolgot. Az utóbbbi hetekben passzív üzemmódban működtem, az életemet minimális energiabefektetéssel vezettem, a kezdeményezőkészségem nem igazán volt kimutatható. Szabadidőm zömét léha semmittevéssel töltöttem, korán feküdtem, későn keltem, alig éltem. A tetejébe egyik göthösségből a másikba estem, de hogy ez összefüggésben van-e az előbbiekben, azt nem tudom.

Tegnap még lemondtam mind az egy kilátásban lévő programom is, és egész nap az ágyat nyomtam, meglehetősen kókadt állapotban, ma reggel ismét reggeli nélkül, bár – mivel a biciklit gyenge fizikai állapotom miatt mellőztem – az elmúlt pár alkalomnál valamivel korábban indultam a nappaliba.

Persze az előzőek eredménye volt a szellemi tompaság is, meg a koncentrálókészség hiánya is. Aztán ma, amikor betűkirakót játszottunk, kiderült, hogy a szellemi képességeim tulajdonképpen még mindig – vagy már megint – a helyükön vannak. Előzőleg már a munkakedvem is megjött, sőt, én kezdeményeztem a megmozdulást.

Este pedig egy szuszra megírtam egy 15 ezer karakteres cikket, amit eddig teljesen vállalhatónak is érzek. Most meg nincs semmi ingerem arra, hogy megkíséreljek aludni, és az eddigi tapasztalataimból kiindulva valószínűleg – legalábbis jó ideig – nem is sikerülne. Úgyhogy szaporítom a szavakat, ha pedig átmenetileg kifogyok belőlük, hátha álmosság tölti meg a helyüket az agyamban (nem hiszem).

Még mielőtt fölöslegesen aggódnátok. Nem, ez nem valami szétcsúszás kezdete, annál már jobban ismerem a működésem. Persze nem mindig látok magamat illetően tisztán, és nyilván ki fogom kérni a környezetem „szakvéleményét” is, de nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen csak (?) megint egy produktívabb / hatékonyabb periódus kezdetéhez érkeztem.

Még mindig nem világos ennek a miértje, de továbbra sem vettem a fáradságot, hogy utánaolvassak. Pedig biztos van olyan ismerősöm, aki tudna erről szakirodalmat ajánlani. Szabálytalan, periodikus hangulatingadozásokról valakinek egy közérthető tanulmány, valaki esetleg? Mondjuk pszichológiai szakszövegeket sosem olvastam szívesen, max. amikor az egyetemen a kísérleteket írták le. De ha már a magam működéséről van szó, igazán megemberelhetném magam.

Örömmel tapasztalom, hogy egyáltalán nem felejtettem el fogalmazni. Csak tudnám, hol bújkált ez a képességem 2018 tavasza óta? Pedig eddig is szerettem volna írni. Az elmúlt hetekben már azt is fontolgattam, hogy felszámolom a mundusadepti.net domaint, a rajta lévő projekteknek meg keresek külön helyet, vagy veszni hagyom őket.

Többen mondtátok, hogy szeretnétek tőlem új novellákat olvasni. Most nincs kedvem utánanézni, de kb. öt éve lehet, hogy utoljára befejeztem egy novellát. Azt hiszem, az Örökölt hajlam volt az utolsó, és mintha az is megjelent volna, de az emlékeim sok mindenben kihagynak. Például alapművek cselekményét felejtem el, de talán nem olyan ritka dolog ez. Sajnos nem tettem félre azokat a Galaktikákat sem, amelyekben megjelentem. A rendetlenség átka, utólag nehéz, szinte lehetetlen lett volna kiválogatni őket, selejtezni meg muszáj volt. Úgyhogy valaki meg akar lepni velük, nem tiltakozom, lehet, hogy pár szövegemre már rá se ismernék. Megjegyzés: maguk a novellák persze megvannak, de régen nem olvastam őket. Á, most jut eszembe, a Teofánia 2.0-es verziója volt az utolsó, de az ebben a formában sem jelenhetett meg. Nagyon bosszantó, hogy a hozzám legközelebb álló szöveget sosem publikálhattam nagyobb közönség előtt, még ha van is fogalmam róla, miért.

De a Teofánia 2.0 óta is jó pár év eltelt. Amióta Baján élek, alig foglalkoztam írással, pedig rendszerint a szövegalkotás az, amihez a legjobban értek. És ez nem felnőtt korom sajátossága, már kisiskolás koromban is a legjobb fogalmazók között voltam, magányos játékaim közben is történeteket agyaltam ki. No persze befejezett irodalmi művem nincs sok, mert a tartós, fegyelmezett munka megint csak nem tartozik az erényeim közé, de sok pici szöveget azért írtam.

Hm, egész máshol kezdődött ez a bejegyzés, de most ezen a nyomvonalon folytatom, ha nem gond. Meg egyébként is. Szóval gimnáziumban két formáját gyakoroltam a szövegalkotásnak, a levélírást és a cikkírást. Rendhagyó módon több osztálytársnőmmel is leveleztem – egyrészt, mert nem mertem szemtől szemben nyíltan beszélgetni velük, másrészt, mert írásban penge voltam, szóban meg gyenge – ezen kívül a Metal Hammer hirdetési rovatán keresztül is találtam pár hasonló ízlésű lányt, akikkel egész jó kis írásos eszmecseréket folytattam. Hej, azok a régi szép idők, az email, az SMS és más gyorsszövegű haszontalanságok előtt! Érdekes módon a fiúkkal való levelezés sosem izgatott, pedig nem feltétlenül, illetve elsősorban nem szerelmi dolgokról írogattunk.

A másik fórumom akkortájt Tamás barátomnak köszönhető, ő volt ugyanis a (társ-, de elsődleges) alapítója a Voxel lemezújságnak. A lemezújság alias diskmag a floppy lemezek uralmának kései szakaszában volt népszerű a kockák körében. Internet még nemigen volt, ha mégis,betárcsázós modemmel ment, ami dög lassú volt és még a telefonvonalat is elfoglalta, meg drága volt, szóval nem volt az igazi. A floppy lemezek terjesztése egyszerűbb volt, a grafomán kockák pedig egyszerűbb-bonyolultab keretrendszereken belül írogatták a maguk cikkeiket. Sokan kizárólag a geek témákra koncentráltak, én a legkülönfélébb dolgokról írtam, talán a legtöbbször irodalomról meg zenéről, de olyan is volt, hogy általam bölcsnek vélt kinyilatkoztatásokat fogalmaztam meg. A Voxelnek – ha jól emlékszem – nyolc „száma” jelent meg, saccra 50 cikkemmel. Ez még mindig nem volt elég, írtam a Booster nevezetű konkurens „sajtó”-termékbe is pár szöveget.

Az egyetem első felére esett első hosszabb kórházi tartózkodásom,ami itt csak azért érdekes, mert épp nemrég volt a kezemben egy vázlatfüzetem abból az időből, és ha nem is túl sokat – hiszen a kézírásra kellett szorítkoznom – de egész érdekes, és meglepően összeszedett dolgokat alkottam akkor is. Persze amikor órákra jártam – harmincegykettő lehetett átlagban, ami bölcsésznek relatíve sok –, estére fáradt voltam az íráshoz, és az első időkben még nem is volt Szegeden számítógépem, később is csak egy kiszuperált laptopom, úgyhogy inkább csak a Csátalján töltött időkben szaporítottam a szavakat, de hát a családnál töltött hétvégeken meg nem a gép előtt időzik folyamatosan a fiatal.

Viszont a Galaktika újjáalakulása még egyetemistaként ért, de az innen kezdődő dolgokat már megírtam egy másik blogbejegyzésemben.

Ó, édes Istenem, ha ez a kreatív energia, ami most bennem van, huzamosabb ideig fenntartható lenne, és át lehetne forgatni valami pénztermelő elfoglaltságra, mennyivel kevesebb anyagi gondom lenne. Nem mintha írással idehaza egy közönséges halandó meggazdagodhatna, de ezt sokkal jobban szeretem csinálni, mint vadidegen embereknek érdektelen szórólapokkal spammelni a postaládáját (elnézést a munkáltatómtól, így annak biztos tudatában is, hogy nem olvassa). Mert mondjuk a telefonközpontos munka legalább hasznos, meg igazából élvezem is csinálni, de nem az az én igazi terepem. Igaz, valószínűleg száz emberből kilencven nem azzal foglalkozik, amihez a legjobb képességekkel rendelkezik, de hát vágyakozni csak szabad.

Amikor szó esik róla, mivel foglalkozom, rendszerint csak pótlólagosan jut eszembe a webes tevékenységem. Talán azért, mert a belefektetett idő ellenére még mindig nagyon óvodás szinten vagyok benne (talán egy ügyesebb kisiskolásén, de azért a szép, szabályos írástól még messze). Azt is szívesen csinálom, és hosszabb távon is örömmel foglalkoznék vele, megélhetésszerűen. Hogy aztán leszek-e benne olyan jó és képzett, nem tudom. Az is lehet, hogy nem kellene olyan komoly ambíciókat táplálni, hogy milyen más dolgokat akarok csinálni, mint most, inkább azt kéne stabilizálni, ami van. Persze ki mondja meg, hogy mit kéne meg mit nem, és mi a garancia, hogy igaza van?

Hm, 39 évesen még mindig azon filózok, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Igaz, nem is gondolok magamra középkorú férfiként. Mert bár felülről nézve sokan fiatalnak neveznek, és egyelőre nem is érzem – a fogazatom romlását leszámítva –, hogy elhasználódnék, de azért már a feleennyi idősek is leérettségiztek! Most kéne jönni az életközépi válságnak, én meg legfeljebb a kapunyitási pániknál tartok, de az is lehet, hogy csak a felnőtté válás egyik utolsó fázisánál.

Kb. egy órája nyitottam meg ezt a dokumentumot (igen, kivételesen szövegszerkesztőbe kezdtem el gépelni). Ha kényelmesen el akarok készülni reggel, úgy, hogy ezúttal a reggeli is beleférjen, és még utána is, gyalogosan is beérjek a szertartásos napnyitó kávéra, kb. 6 és fél óra múlva kellene felkelnem. Ha ebben a szempillantásban elalszom, nem is vészes alváshiány.

Ha meg az elmúlt hetek állandó éjszakai óranézegetéseit nézzük, máris masszív alváshiányom van, úgyhogy most nem is tudom, mi a jó nekem. Illetve tudom, egy jó mély alvás kéne, de nem szeretem gyógyszerekkel altatni magam, és most különben sincs ilyesmi készleten. Tényleg, egyszer rákérdezek, mi a jobb, erőltetni az elalvást, vagy lefoglalni magam annak reményében, hogy hátha elfáradok.

Persze az nyilvánvaló, hogy reggelig nem fogom ezt a szöveget bővítgetni, így is őszinte elismerésem mindenkinek, aki eddig a pontig eljutott. Azt mondjuk nem zárom ki, hogy nem kezdek be valami másikba… De ha már ilyen jól beindultam, kitaláltam, hogy valahogy lekerekítem, nem csak úgy félbehagyom. Annyiból már jó a helyzet, hogy az írásról szóló terjedelmes nem-kitérő, hanem párhuzamos cselekményszál lezárásával visszatértem a nemalvás tematikájához.

Lehet, hogy érdemes lenne átformálni ezt a blogot naplóvá, akár részben zárt formában is, hogy a senkire vagy egész kevesekre tartozó dolgokat ne tárjam a nagyvilág meg a kíváncsi Nagy Testvér orra alá. A naplóvá transzformálás arra lehetne jó, hogy megtaláljam a rendszert a hangulatingadozásaimban. Volt már olyan tipp, hogy az időjárás-változás kavar össze, de nem tűnik ennyire egyértelműnek a dolog. Holdállás? Annyira meg nem kiszámítható. Persze egy ilyen napló csak akkor működhet, ha rendszeresen vezetem, a passzív időszakaimra meg pont a rendszertelenség a jellemző. Na erre még alszom egyet – ha sikerül.

(Param, ennél jobb záró mondat ma már nem lesz. Jó éjszakát!)