Örök és elpusztíthatatlan?

Tegnap este az Armstrong Klub 25. születésnapját ünnepeltük több helyi zenekar közreműködésével. Remekül éreztem magam, de több dolog elgondolkodásra késztetett. Főleg azt illetően, hogy mi lesz a rock/metal zenével és rajongóival.

A mainstream média számára a rockzene mintha nem is létezne, igazi underground mozgalom lett belőle Magyarországon – akárcsak a kezdetekkor. Pedig kínálat van: meglehetősen sok metálegyüttes működik idehaza is, de a többségük krónikus közönséghiányban szenved. Egyszer-egyszer a Dalnak hála előbukkan egy AWS, volt egy epizódszereplése a Salvusnak is, de egy fecske nem csinál nyarat. Még kettő sem.

Ott van ezzel szemben pár “kirakatrockzenekar”, mint a Tankcsapda, a Depresszió vagy az Ossian, akik viszont már csak árnyékai régi önmaguknak. Viszont elég nagy rajongótábornak örvendenek, ahogy például az általam csak “lakodalmas nemzeti rockként” számon tartott Kárpátia is. Életérzést talán közvetítenek, de művészetnek egyiket sem nevezném: olyanok ők, mint a szuperhősfilmek, amelynek kapcsán osztom Scorsese véleményét, miszerint azok szórakoztatóipari termékek, “gyorskaja”. Lehet szeretni, de a helyén kellene kezelni őket.

Főleg a Metal Daze tegnapi koncertje gondolkodtatott el. Kiváló zenészek, az énekhang főleg kimagasló, de a közönség állandóan Pokolgépet akart hallani tőlük. Nincs bajom a Pokolgéppel, de amikor a Mindhalálig rock and rollt előnyben részesítik a Long Live Rock’n’Roll-lal szemben, akkor ott valami félremegy. Én sokkal szívesebben hallgattam volna több Iron Maident, vagy Judas Priestet például. És akkor még mindig a könnyen befogadható zenék terepén maradunk, mert persze illúzió lenne Baján Queensrÿche-ot várni.

Nincs persze veszve minden, mert az est nyitóbandája, a tizenévesekből álló Tükör nagyon igényes produkciót nyújtott, és a zenéjük nem a faék egyszerűségű fajtából való, de kérdés, hogy mi lesz velük öt év múlva: egyrészt, hogy egyben marad-e a középiskola után az együttes, másrészt, hogy nem szürkülnek-e bele a mezőnybe. Biztató mindenesetre, hogy saját dalokat játszanak, meg látszik rajtuk a lelkesedés.

Ami miatt még sötéten látom a rock jövőjét, az a rajongótábor elöregedése. Tegnap a fiatalok túlnyomó része a zenészek tágan vett baráti köréből és családtagjaiból tevődött össze. 40 évemmel nagyjából az átlag életkort képviseltem, ami nem nevezhető egészségesnek. Amikor pár éve kedvenc neoprog együttesem, az Arena koncertjén voltam, a legfiatalabbak közé tartoztam, de a már kétszer megrendezett Abaliget Prog Campen se lehetett sok huszonévest, pláne még fiatalabbat látni.

Kínálat van: rengeteg igényes metállemez jelenik meg, hozzájutni nevetségesen egyszerű, valahogy mégis kevés az, aki veszi a fáradságot, hogy felderítse őket. Aminek meg piaca van, az a kommersz, a fogyasztói kultúra a béka feneke alatt van. Kb. olyan érzésem van, hogy a tömegek a Gere Pincészet borai helyett inkább a tablettást választják. És nem tudom, miért.