Vissza a Föld nevű bolygóra

Bár még alig múlt el az az idő, amikor látomásaimban vagy megvilágosodásomban megjártam saját lelkem legmélyebb bugyrait (akinek kell, érti), máris több az energiám, mint kenne. Illetve rosszul oszlik meg, mert délelőttönként elég fáradt vagyok, most, az éjszaka közepén a pacsirta csicsereg számomra.

Szóval volt egy nagyon kemény, megpróbáltatásokban gazdag hónapom, amely egyúttal életem nagy kalandjai közé sorolható. Családomat és többi szerettemet nyilván megijeszt majd ez az éjszakai blogolás, és én is tisztában vagyok, jobb lenne aludni még, de a szervezetem most alig két óra után nemet mondott a nyugtatószerekre.

Azért álmos és lassú vagyok, van remény a visszaalvásra, de még egy kis maradék energiától meg kell szabaduljak, hogy helyet kapjon a keddre esedékes frissesség. A lényeg most az, hogy napi átlagban elérjük vagy súroljuk a 8 óra alvást, de még a délutánival együtt sem vagyunk sehol.

Szerencsére kéznél van a veszélyeket listázó papiruszom, és a kevés alvás mellett más hibát egyelőre nem látok. Nem lenne jó, ha idejekorán orvosi segítséget kellene kérni. Erősödöm, abban nincs hiba, de még nem szabad bekapcsolni a turbó fokozatot. Sőt, tulajdonképpen a rendkívüli energiát csak rendkívüli esetekre kell tartogatni, az meg – járványveszély ide vagy oda – nincs.

Talán az elmúlt éjjeleken túlalhattam magam, és a szervezetem ellenálló mechanizmusa avatkozott be a gyógyszerek kémiájába. Ez jó és rossz is, mert hosszabb távon a szervezetemnek kell átvenni a vezető szerepet, viszont most még nem szabadna kikapcsolni a robotpilótát.

Most mindenesetre meghallgatom a Rush 2112 albumát, egy örök legendát. Olyan lassú vagyok, mint a lajhár, úgyhogy van esély utána a visszaalvásra. Az írás minden formája lehet terápia, ez a bejegyzés is az. De jaj nekem, most kifogy a szavaimból.

Sziasztok! Vigyázzatok egymásra – és rám!