Nekem Trianon

Ahány magyar, annyiféle módon jelenik meg életében a nemzet ma 100. születésnapját ünneplő traumája, de aligha van olyan idehaza, akiben nem mozgat meg valamit a „Trianon” szó.

Nekem Trianon mást jelent, mint egy budapestinek vagy akár valakinek, aki az országhatártól távolabb él. Az én történetemben persze nem szerepel a végzetes döntés, de közeli felmenőim életében igen. Apai részről a családom egészen a második világháború utánig Bezdánban, a mai Vajdaságban élt, magyarországi németként kétszeresen is kisebbségben. Édesapám nyugdíjasként meg is írta történetüket Én már választottam hazát… című könyvében, amely testvéremnek köszönhetően néhány éve meg is jelent.

„Az én időmben” már nem sokat jártunk át „Jugóba”, de azért Apu nekem is megmutatta még a régi házat. Udvarán már akkor sem állt a körtefa, amelynek lábánál dédapám díszkardja volt eltemetve valamikor. Amikor édesapámék 1946 januárjában átszöktek a határon, mindenüket hátrahagyták. Nem volt magától értetődő, hogy otthonra találnak az új hazában, de így lett.

Magyar faluban telepedtek le, így elkerülték, hogy németként kényszerrel Németországba űzik őket. Sokan máig is azt hiszik, hogy akik Nyugatra kerültek, megütötték a főnyereményt. Számos „Németbe” került rokonom példáján és bátyám kutatásai nyomán is tudom: távolról sem így volt. Kemény munka árán lettek el- de nem igazán befogadott polgárai a Vaterlandnak.

De térjünk vissza a trianoni határokhoz. Apu történelemtanárként mindig igyekezett nemzeti szellemben, magyarságunkra büszkének nevelni bennünket. Tette ezt úgy, hogy nem tagadta meg német kötődését sem. A „bennünket” amúgy nemcsak a két Mayer-testvérre, hanem valamennyi tanítványára vonatkozik. Valamennyi tanítványába beletartoznak sok más mellett a Bukovinából idetelepített székelyek, a Felvidékről a Bácskába származott magyarok és még sokan mások.

Anyukám a harmonikázás mellett nagyon szeretett énekelni is, ő „sváb” lány létére a székely népdalkörben találta meg a helyét. Amikor annak idején szóba került a csátaljai Trianon-emlékmű felállítása, kicsit berzenkedtem, kell-e ez nekünk. Ma már azt mondom, ott, szülőfalumban megvan a létjogosultsága: Trianon és következményei nélkül Csátalja képe nem is hasonlítana ahhoz, ami lett belőle.

Középiskolás koromban egy március 15-i ünnepség kapcsán jutottam el a Felvidékre, valamikor 1994-95 környékén. Éppen katasztrofálisan rossz passzban voltam, szinte csupa megaláztatásként éltem meg azt az utat, de azért mégis átléptem a határt.

Erdélyről a könyvtár szakon művelődéstörténetből nagyon sokat tanultunk – talán többet is az indokoltnál –, de Baricz tanár úrnak hála jutányos áron eljuthattunk Erdély sok szép tájára, és élőben csodálhattuk meg a tordai hasadékot, a nagyenyedi kollégiumot (természetesen borospincéjével együtt), a Világörökséghez tartozó Torockót, és még sok más helyet. Tudtam, hogy ezekre a helyekre még érdemes lesz visszatérni.

Aztán úgy 10 évre rá bátyámmal több ízben el is látogattunk a Tündérkertbe, olyan eredményesen, hogy feleséget is onnan „szerzett” magának. Életem egyik legszebb üdülése 2012-2013 fordulójához és Torockóhoz kötődik. Akkor (és csak akkor) párkapcsolatban éltem, négy pár hódította meg együtt a Székelykőt december 30-án, majd átvették a díszoklevelet a Forrás borozó ispánjától. Istenem, már több mint nyolc éve!

Nekem Trianon nem azt jelenti, hogy egy nagy országból kis országot csináltak. Ahogy jóval később a Kádár-rendszernek is kódolva volt a bukása, a Monarchiának is meg volt írva a sorsa. A franciaországi diktátum egy nemzetet próbált meg darabokra szaggatni – és sajnos sok szempontból sikerült is. Eljátszhatnánk a „mi lett volna, ha nincs Trianon” kérdéssel, és ezt például Ablonczy Balázs a Bajai Honpolgár-estek év eleji előadásán, de sajnos volt, és nem lehet visszacsinálni.

Viszont amióta június 4. hivatalosan is a magyar jeles napok egyik, a nemzeti összetartozás napjának hívják. És ez a fontos. Hogy mi mindannyian, akik valamilyen formában a Szent István-i hagyományhoz kötődünk, meg tudjuk élni közösségünket egymással.

Nekem Trianon halott. De él nemzet e hazán.