Teofánia – legszemélyesebb novellám

Ha a fájlmódosítás dátumában meg lehet bízni, 2007-ben fejeztem be azt a novellát, amelybe a legjobban beletettem magam. Ez volt a harmadik, amit elküldtem a Galaktikának – egyúttal az első, amit indoklás nélkül visszadobtak. 2014-ben aztán írtam belőle egy átdolgozott verziót – amely szintén nem jelent meg. Az a sejtésem amúgy, hogy épp a túlzott személyessége lehet az ok, mert van egy olyan olvasata is, hogy a szerző komplett őrült. Ez néha persze nem áll messze a valóságtól, de leszögezném, a műben leírt események nem történtek meg, ráadásul sosem voltam ruhatáros, sem a TIK-ben, sem máshol.

Azt hiszem, az egykori Vox Adepti Opera Omnia rovatán kívül még sehol nem tettem közzé, úgyhogy legfőbb ideje, hogy napvilágot lásson.

Hölgyeim és Uraim, íme a Teofánia!

Mayer István: Teofániai

Amióta megépült az új egyetemi könyvtár, mindig arról álmodoztam, hogy itt fogok dolgozni. A hatalmas üvegablakoknak köszönhetően egész nap világos van, tele van minden korszerű számítógépekkel, no és a könyvállományra sincs panasz. Persze leginkább az informatikusok vagy a tájékoztatósok közé képzeltem magam, de ez nem kívánságműsor. Íme, két diplomával a zsebemben ruhatáros lettem. Innen, a földszint eldugott sarkából már egyáltalán nem olyan világos az épület, a szakmai kihívás meg… Nos, igen. De muszáj valamit csinálnom, mert az alacsony fizetés is fizetés.

A ruhatár – legalábbis az a része, ahol én dolgozom – a könyvtár leghagyományosabb része. Leadod a kabátod, kapsz érte egy bilétát, majd a bilétáért cserébe visszakapod a kabátod. Persze a forgalomnak már csak egy kisebb része tartozik hozzánk, mert az elektronikus csomagmegőrző “ládákat” is megszokták a látogatók, még ha néha bele is szorul a cuccuk. Az én ruhatári szakaszom általában a senki földje. A hátsó ruhatárig a legtöbben el sem jutnak, igaz, nem is mindig van nyitva. Én például csak délután 1-kor nyitok, igaz, attól kezdve zárásig dolgozok. Igazán csak rendezvényekkor vannak sokan, akkor viszont majd megszakadok, mert ide hátra ritkán küldenek erősítést.

Szeretem jól végezni a munkámat. Hogy mit lehet jól csinálni egy ruhatárosnak? Például a legtürelmetlenebb és legagresszívabb olvasónak is nyájas mosollyal nyújtom át a kabátját. Vagy akkor is odaadom, ha elvesztette a bilétáját, csak némi dorgálás kíséretében. Az eltűnt bilétákról precíz nyilvántartást vezettem. A legtöbbjük néhány napon belül megkerült, hiszen csak a könyvtáron belül hagyhatták el őket. Egy esti záráskor átlagosan nyolc-tíz biléta szokott hiányozni a rám bízott 600 fogasról.

2007. október 7-én a délutáni kezdéskor legalább tíz biléta hiányzott, noha este még csaknem teljes volt a létszám. Furcsa volt, hogy mind az utolsó polcokon lévő fogasokról hiányzott. Mindenesetre elkezdtem feljegyezni őket: 461, 467, 487, és így tovább egészen 599-ig. Pontosan 11 szám. De éreztem, hogy valami nem stimmel ezekkel a számokkal. Például mindegyik páratlan. Aztán előkaptam a telefonom, és a számológépén ellenőrizni kezdtem a számokat: mindegyik prímszám volt, vagy legalábbis annak tűnt. Elég sok sci-fit olvastam ahhoz, hogy ebben ne a véletlen művét lássam. Nyilvánvaló, hogy valaki így akar üzenni nekem.

Mivel matematikából nem vagyok túl erős, este beültem egy internetkávézóba, ahol letöltöttem egy több ezer prímszámból álló listát. Rajta volt mindegyik hiányzó biléta száma. Viszont ez az adott intervallumon belül csak minden második prímszám volt. De mit jelent ez. A legjobb ötleteim éjjel szoktak támadni. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy megvan a megoldás: nekem kell kiegészíteni a listát, és akkor az a valaki, aki a kapcsolatot keresi, tudni fogja, hogy veszem az adást. Kijegyzeteltem a hiányzó számokat, és vártam a munkát sajátos távírómmal.

Másnap 1-kor minden biléta a helyén volt. Kíváncsi lettem volna, hogy eddig hol voltak, és hogyan kerültek vissza a helyükre, de még kíváncsibb voltam, ki az, aki jelet adott nekem. Este 8 után szépen leakasztottam a 463-ast, a 479-est és társaikat, majd elmentem haza, és vártam a választ. Nem mintha lebecsültem volna a kollégáimat, de a legtöbbjükből nem néztem volna ki, hogy bármifajta kódolással múlatják idejüket, így igazából fogalmam sem volt, ki játszadozhatott a bilétákkal. Persze egy egyetemi könyvtárban sokféle ember megfordul, és némelyik matematikus srácról simán el tudtam volna képzelni, hogy bemegy az üres ruhatárba és matekfeladványokat kreál nekem. Nos, az első feladatot megfejtettem. Gondoltam, másnapra valami nehezebb feladvány jön. És így is lett.

Nem lehetett nem észrevenni a tudatosságot a biléták másnapi rendjében. Mintegy hatvan hiányzott, ráadásul mindegyik az első két oszlopból. Ha nem éreztem volna, hogy ez egy üzenet, bizonyára fel is jegyeztem volna a füzetembe, hogy új rekord, így viszont a pontos számokat írtam fel. Elgondolkodtam, hogyan lehetne ezt dekódolni. Kézenfekvőnek tűnt a számítógépek alkalmazta kódolások valamelyike. A hiányzó és a meglévő bilétákból 8 bites csoportokat képeztem úgy, hogy a meglévő biléta 1-et, a hiányzó 0-t jelentett. Ha például a számnyolcasból csak a bal szélső hiányzik, az 27 –t jelentene, azaz 128-at. Összesen 256 -féle karakter létezhet így, ami több mint elég a legtöbb üzenethez. Gyanús volt, hogy csak 78 fémdarab hiányzott: ugyan mit lehet 9 karakterben üzenni? És a kapott számok többsége túl nagy is volt: a betűkarakterek zöme 128-nál kisebb számnak felel meg.

Mindezeket a megállapításokat tettem fél háromig, amikor egy kisebbfajta invázió lepett meg. Nyilván valami népszerű általánosan művelő előadás kezdődött az egyik teremben. A pokolba kívántam a látogatókat, de hiába, várni kellett a feladattal. Persze vigyáztam, hogy az első két oszlopba ne kerüljön se kabát, se táska. Közben persze járt az eszem. Este 6 körül jöttem rá a helyes módszerre. Ismeretlen partnerem takarékos volt: csak a betűjegyeket jelölte, abból viszont az ékezeteseket is. Így 6 bitből megúszta az egészet: pokolba a szabványokkal! Magára az ábécére bőségesen elég a 64 variáció, legalábbis, ha lemondunk a kis- és nagybetűk közti különbségtételről. A szóközt láthatóan 0-val jelölte a feladó. 19:40-re, tehát majdnem zárásra kialakult az első üzenet:

AZ IDŐ BETELTii

Mint egy elmebeteg – igaz, addig se viselkedtem másképp – nekirohantam kódolni nyilvánvaló kérdésemet, amit az utolsó oszlopok bilétáinak megritkításával tettem közzé:

KI VAGY

Majd elhagytam a könyvtárat, beültem egy kocsmába és megittam három sört. Kicsit túl sok élmény volt ez egy napra. Hazafelé gyalog mentem, és a titokzatos üzenet értelmén gondolkodtam. Valahonnan ismerős volt a kifejezés, de nem jutott eszembe, honnan.

Éjjel 2-kor ébren fekve az ágyon a SETI kapcsolatfelvételi módszerein gondolkodtam. A földönkívüliek kutatói mindig abból indultak ki, hogy mi sem tudunk semmit az idegenekről, sem ők rólunk, és mindenféle általánosságokból próbálnak közös kódot kialakítani. Pedig lehet, hogy azok odakint már mindent tudnak rólunk, ismerik a nyelvünket, szokásainkat, és azt is tudják, hogy a “beszélgetőpartnerük” mennyire összetett kódot képes megfejteni.

Nem, ekkor nem gondoltam, hogy valami földöntúli hatalommal van dolgom, inkább valami TTK-s csínytevésére gondoltam, de mindenképpen érdekes személynek tűnik, aki így társalog valakivel.

Másnap persze kialvatlanul ébredtem, mire dolgozni mentem, ráadásul iszonyatosan fájt a fejem. Most viszont legalább aligha kell a kódfejtéssel foglalkoznom, hiszen ismerem az ábécénket. 102 biléta hiányzott az elejéről, tehát 17 karakteres üzenetre számíthattam. Szép hosszú neved van, barátom – gondoltam. Ahogy összeraktam a jeleket, az üzenet így szólt:

VAGYOK AKI VAGYOKiii

És akkor beugrott “Az idő betelt” forrása is. Hát persze, a Bibliában van. Gyorsan leléptem a ruhatárból, bementem a könyvtárba és kezembe kaptam a Szentírást. “Az idő betelt”-re Márk evangéliumában bukkantam rá. Igaz, itt “beteljesedett az idő” szerepelt, de ez fordítás kérdése. A “Vagyok, aki vagyok”-ra emlékeztem: Mózesnek mutatkozik be így az égő csipkebokorból az Isten. Iszonyú mérges lettem. Nem vagyok templombajáró, de ha valaki Istent játszik, azért az már sok az én érzékenységemnek. Visszarohantam a ruhatárba – a kolleginák elég morcosnak tűntek a távozásom miatt -, és még a délután folyamán megfogalmaztam tömör válaszom vicces partneremnek:

ANYÁDDAL SZÓRAKOZZ

Aznap este jobban aludtam. Eddig valahogy mégis bennem volt az az érzés, hogy valami külső erő mozgatja a bilétákat, most nyilvánvalóvá vált, hogy valaki egy vaskos tréfát űz velem. Nem tudtam rájönni, ki lehet az, ismerőseim egy részéből az átverésre való hajlam hiányzik, mások viszont a kódot nem lennének képesek összehozni.

Arra számítottam, hogy másnap rendben találom a ruhatárat, de nem így volt. Úgy látszik, a barátom nem érti, hogy vége a műsornak. Nem akartam vele foglalkozni, de azért zárás előtt csak megnéztem, mit akar mondani nekem a társam. Lehet, hogy végül csak leleplezi magát, és megtudom, ki is ő. Ahogy leírogattam a betűket a lapomra, szép lassan elsápadtam, majd meghűlt bennem a vér. A lapomon ez volt leírva:

PERGAMON146 1ANGUS4 4521

Az első kettő egy-egy jelszó volt, amiket különböző internetes programokhoz használtam. A következő szám a bankkártyám PIN-kódja volt. Azt még el tudtam volna képzelni, hogy valaki ezekből egyet ellessen, de hogy mind a hármat, azt teljesen kizártnak tartottam. “Vagyok, aki vagyok.” Teljesen össze voltam zavarodva. Még egy gyors üzenetet kreáltam, mielőtt elmentem volna.

MIT TEGYEK

Otthon sem olvasni, sem tévézni nem voltam képes, de a zene is csak idegesített. Persze étvágyam se volt. Eleve beteg ötletnek tartottam, hogy Isten velem akarjon kapcsolatba lépni, de hogy egy ruhatár segítségével, azt meg aztán főleg. Vagy egy pszichopata áldozata lennék? Tegyek feljelentést a rendőrségen? Nem, nem, már az elején kiröhögnének. Előbb utalnának engem az elmeosztályra, mint állítólagos társamat. Végül bevettem három altatót, ettől sikerült kikapcsolnom az aggodalmakat.

A másnap reggel természetesen katasztrofális volt. Szerencsére pénteken még a szokásosnál is kevesebben járnak erre, így nem tűnt fel senkinek gyalázatos állapotom. Persze várt a minden eddiginél hosszabb üzenet. Nagyon nehezen tudtam koncentrálni, de azért sikerült dekódolni.

MENJ EL NINIVÉBE HIRDESD NEKI HOGY GONOSZSÁGA SZÍNEM ELÉ JUTOTTiv

Na nem, próféta nem vagyok, nem csinálok hülyét magamból. Már így is hülyét csináltál magadból – mondta racionálisabbik felem. De egyáltalán, mi az, hogy Ninive? New York? Moszkva? Peking? Vagy csak Budapest? Úgy gondoltam, ennyi elég is volt ebből az őrült párbeszédből, aznap este válasz nélkül hagytam – kit is?

Mindig is úgy gondoltam, hogy az embernek van választása, így nemet mondhatok arra a feladatra, amit kapok. És én éltem ezzel a lehetőséggel. Ám úgy tűnik, ebben a dologban tévedtem.

Amikor aznap este az egyik sugárút sarkán – bevallom, kissé figyelmetlenül – leléptem a zebrára, hirtelen fékcsikorgást hallottam, majd egy csattanást, és aztán hasított belém a pokoli fájdalom. Aztán elájultam.

Csaknem egy hónapot töltöttem a kórházban combnyaktöréssel, meg persze a fejsérüléseimet is kezelni kellett. A vétkes sofőrt nem találták meg. Néhány kollégám meglátogatott, ők közölték, hogy míg én az ágyat nyomtam, a könyvtárban felszámolták a hátsó ruhatárat, és ahelyett is elektromos csomagmegőrzőt szereltek fel. Mire visszaérek, az első ruhatárba leszek beosztva én is, fele annyi munkaidőben, persze fele pénzért

Tehát az égi üzeneteknek vége. Lehet, hogy már minden elhangzott, amit tudnom kellett? Nincs más választásom. Bár nem érzem magam prófétának, meg fogom keresni Ninivét, bárhol legyen is, és el fogom mondani az üzenetet. Ámen.

i Isten megjelenése valamilyen anyagi formában.

ii Márk evangéliuma, 1,15

iii Kivonulás könyve 3,14

iv Jónás könyve 1,2

Csak néztem, mint a moziban

Illetve nem egészen úgy, mert a moziban nem hanyatt fekve tekintik meg a filmeket (bár hallottam már ilyenről is), és főleg nem a mellkasán / hasán van a nézőnek a vászon. Én a fenti pozícióban szoktam újabban filmeket nézni a netbookom hathatós közreműködésével. Na de ez nem igazán tartozik a tárgyhoz, úgyhogy ugorjunk!

Szóval nem lehet mindig olvasni és netezni, de sokszor bizony nincs esti programom, így a filmművészet remekeinek is szoktam időt szentelni. Tévéelőfizetéssel egy ideje nem rendelkezem, így marad a számítógép, amely persze a megnézendők költséghatékony beszerzésének eszköze is lehet. A továbbiakban három friss filmélményemről fogok beszámolni.

Kezdjük a filmválasztás mikéntjével. Az elsőt, A Lány a vonatont egy netes játéknak köszönhetem. Nemigen szoktam adathalász online „játékokkal” szórakozni, a Nametest például alapból kimarad, de azért akadnak kivételek. Egyszer beleakadtam egy olyanba, amely megpróbálta kb. 20 kérdésből kitalálni, mi a kedvenc könyvem. A lány a vonatonra tippelt Paula Hawkins-tól. Elég rossz tipp volt, mert nem olvastam, de ez alapján kíváncsi lettem rá. Aztán a film lett belőle.

Az alapsztori: egy alkoholista nő nem tudja túltenni magát válásán, és a vonatról rendszeresen leskelődik ex-férje új családja után. Aztán egy black-outja idején holtan találják az új feleségre feltűnően hasonlító baby sitterüket. Ahogy ez ígéri, thrillerről van szó. Nem mondom, hogy soha izgalmasabbal nem volt dolgom, de sikeresen fenntartotta végig az érdeklődést, akad benne csavar, és Emily Blunt meglehetősen jól hozza a totál szétcsúszott ex-feleség karakterét. Talán valamikor a könyvvel is teszek egy próbát.

A következő két filmet szisztematikus kereséssel találtam meg. Az Internet Movie Database-nek van egy top 250-es listája minden idők legjobb filmjeiből, melyet egyébként A remény rabjai vezet Frank Darabonttól. A listának egy jelentős részét már magam mögött tudtam, de továbbra is szívesen böngészek rajta. A Mementóra is itt bukkantam rá. Christopher Nolan alapból a kedvenc rendezőim közé tartozik, valamelyik ismerősömtől is dicsérni hallottam a filmet, szóval rögtön továbbléptem a torr… online videotékába.

Guy Pearce egy sajátos emlékezetkiesésben szenvedő férfit játszik benne: nem működik a rövid távú memóriája. Az élete így tiszta kirakósjáték, információfecnikből kell összeraknia, ki ő, mi a célja, és mit tud eddig. Ha a hagyományos módon A-ból B-be haladna a cselekmény, egy közepes filmet kapnánk, de Nolan egy sajátos megoldást alkalmazott: visszafelé, a végkifejlettől meséli el a sztorit. Mivel csak az első perceket spoilerezem el, nyugodtan leírom, hogy a végkifejlet egy fejlövés. Na de hogy hogy jutunk el odáig, az az érdekes! Meggyőző produkció volt.

A harmadik mozi szintén a top 250-ből van, ez a 2017-es Három óriásplakát Ebbing határában. Annak idején annyira tele volt a hócipőm az óriásplakátokkal – valószínűleg akkortájt is Soros György és a brüsszeli bürokraták ellen kampányoltak –, hogy nem volt kedvem a témával alaposabban foglalkozni, ráadásul azt hittem, hogy ez az Ebbing Ausztriában van, és valami elszállós művészfilmről van szó. Nos, nem: a Három óriásplakát egy hamisítatlan filmdráma. Mildred lányát brutálisan megerőszakolták és meggyilkolták, de a nyomozás nem vezetetett eredményre. Egy idő múltán az anya három óriásplakátot készíttetett a Missouri-beli kisváros határába, amelyeken a rendőrségen – különös tekintettel a rendőrfőnökre – kéri számon a nyomozás sikertelenségét. Persze nagy médiafigyelmet kap, ugyanakkor alaposan megosztja a közvéleményt, hiszen a rákbeteg rendőrfőnök köztiszteletben áll. Az események egyre durvább fordulatot vesznek, a végkifejlet is elég kemény. Alapkérdés, hogy hogyan tehetünk igazságot és milyen áron. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a film tetszett, bár a minden idők 146. legjobb filmje címet kicsit túlzásnak érzem.

Folyt. köv.

Zenés pécsi útibeszámoló

Pontosabban nem az útibeszámoló lesz a zenés, sokkal inkább az út volt az, de Beszámoló egy zenés pécsi útról olyan snassz lenne.

Az egész történet ott kezdődött, hogy Dávid barátom felvetette, hogy el kellene menni moziba, méghozzá a Bohém rapszódiára. Egy közepesen fejlett városban ez könnyen kivitelezhető lett volna, de Baján nem hogy színház, még mozi sincs, a Mozgó Mozi se sűrűn jár erre, és hát azzal is vannak problémák.

A bajaiak ettől még járnak moziba, hiszen autóval Pécs és Szeged is elérhető távolságban van, és akkor már egybe lehet kötni a túrát egy kis plázázással – amire Baján megint csak nincs lehetőség (ezt mondjuk kevésbé hiányolom). Opció lett volna persze Szeged is, ami szintén szívemnek kedves város, de valahogy Pécs lett belőle.

Hála az égnek, mert így sikerült dupla programot csinálnom! A tavalyi nyár számomra legnagyobb élményét az Abaliget Prog Camp nyújtotta, amelyről értekeztem is egy bejegyzésben. Ennek szervezői – nyilván részben promóciós, de legalább akkora részben kultúrmissziós céllal – megteremtették a Prog Camp Winter Tourt, amelyen a fesztiválon fellépett vagy majd fellépő prog zenekarok játszottak különböző helyszíneken. Tegnap éppen a pécsi Tititában.

Fél 3 körül indultunk útnak hármasban az Ignis fedélzetén. Dávid vezetési élményének „hála” néha kételkedtem benne, hogy épségben odaérünk, de 4 előtt már az Árkád mellett parkoltunk. Itteni tervünk a csokikiállítás megtekintése volt, ebből az lett, hogy Dávid és Feri megittak egy-egy brutálisan drága kávét (én tartottam magam ahhoz a szabályhoz, hogy plázában nem kávézunk, max automatából), aztán tempósan végigmentünk a csokisstandok mellett. Tömeg volt, a programok családokak szóltak, és csórók is vagyunk ahhoz, hogy komolyabb kézművescsoki-készleteket halmozzunk fel.

Meg aztán 5-kor kezdődött is a film. Biztos mindenki tudja, de a rend kedvéért azért leírom, hogy a Bohém rapszódia – de bénán hangzik ez magyarul! – Freddie Mercury életét dolgozza fel fiatalkorától egészen a Live Aid-es legendás fellépésükig. Freddie és a Queen hálás téma, de azért biztos el lehetett volna rontani a mozit. Nos, nem sikerült. Alapvetően zenés film, noha nem biztos, hogy az alkotói is így tekintenek rá. Számomra egy Queen best of lemeznek jött le, ahol a jobbnál jobb számok közötti űrt töltik ki a történettel. Ez nem baj, mert a zene zseniális, és a történet is érdekes. De – anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani – ha ez Tupac Shakur életrajzi filmje lett volna, nem jött volna be, mert a rap zenével nem tudok mit kezdeni. Lényeg a lényeg, aki még nem látta, de szereti a Queent (van, aki nem szereti?), az bátran nézze meg, nem fog csalódni.

A film csaknem 2 óra 15 perces, a Tititában pedig 8-kor csapott a húrok közé Kusinka Tamás (gy. k. a Perfect Symmetry szólógitárosa), addig pedig még a szállásom is el kellett foglalnom, szóval rendes sprintet produkáltam. Nincs eldugott helyen a Nap Hostel, konkrétan a Király utca közepén, de mire megtaláltam a módját, hogy jussak be, elég sok idő eltelt. A hostel amúgy tök korrekt, olcsó és tiszta, így egy éjszaka alapján csak ajánlani tudom. Persze nem a Ritz, de az eleve más műfaj.

Csaknem negyedórás késéssel értem a Tititába, így PS-ék már javában nyomták. Mondanám, hogy kár, hogy ők kezdtek, de igazából a többi fellépő is színvonalas produkciót nyújtott, úgyhogy azokról sem lett volna jó lecsúszni. Meg a Symmetry-program javát szerencsére így is hallottam. Elhangzottak az új dalok, volt az Álarcod mögül is, úgyhogy nem lehetett szólni egy szót sem, legfeljebb a hangzásra, de sajnos a hely adottságaival nem lehetett csodát tenni.

Őket a Dreamgrave követte. Szeretem beskatulyázni a zenekarokat, így őket betettem a magyar Theatre of Tragedy / Therion kategóriába. Unortodox hangszerekkel engem mindig meg lehet venni, itt pedig meghatározó elem a hegedű, a tetejében meg férfi és női ének is van.

A harmadik a budapesti Leave No Trace volt. Róluk korábban nem hallottam, de érdemes lecsekkolni a zenéjüket. A végén még egy Dream Theater-feldolgozást, a These Walls-t is lenyomtak, azt azonban (mea maxima culpa), nem ismertem fel.

Ellentétben a Soulmirror nyitó számával, amely a Savatage-től a Handful of Rain volt! A Savatage nekem szívem csücske, úgyhogy nagy-nagy piros pont a Soulmirrornak! A saját számaik is kiválóak, és persze elhangzott az Operaház fantomja-feldolgozásuk is, amelytől borsódzott a hátam. Egyedül Götz Attila konferálásai idegesítenek még mindig, de elnézem neki, mert a hangja nagyon rendben van.

Fél 1 körül lett vége a koncertnek. Addigra már rendesen elálmosodtam, úgyhogy nem kellett altatni. Csak ketten voltunk a nyolcágyas szobában, a kolléga estétől reggelig aludt, úgyhogy békés volt az éjszaka.

Reggel még egy baráti kávézás is belefért, a busz meg kevesebb mint másfél óra alatt megjárta a távot. Azért nem egy hülye találmány az autópálya…

Jó hétvége volt, na! Nyáron pedig irány Abaliget!

Alvás- és hangulatfigyelő 3. + vegyes

Ahogy az borítékolható volt, a telihold megkavarta az alvási ciklusomat – ami épp csak normalizálódott előtte. Miután 4 óra körül harmadszor is felébredtem, inkább ébren maradtam, minőségi alvás már úgysem lett volna belőle.

A jó hangulatom és a motivációm továbbra is kitart. Tegnapelőtt 5 év szünet után sikerült megírnom egy novellát, persze még nem nevezném késznek, de már van eleje, közepe meg vége is. Szóval sikerélmény is van. Vasárnap kimentem futni is a Sugóhoz meg a szigetre, még nem felejtettem el, 5:40-es időt teljesítettem a 6,67 km-en. Beneveztem a Kikelet félmaratonra is, ez lehet az első alkalom, amikor egyedül, vállalható idővel teljesítem: a váltóban és a borzasztó idővel opció már ki van pipálva.

Tegnap megpróbáltam meglátogatni Anyut az otthonban, az ajtóban derült ki, hogy 16-a óta látogatási tilalom van az influenza miatt. A kórházban már január 30 óta. Bosszantó, hogy tök fölöslegesen buszoztam ki Szentivánra.

Hála az égnek, én végre kikeveredtem a jóformán egész télen át tartó megfázássorozatomból. Tegnap focin kivételesen egy gólt sem lőttem, de azért nem ment rosszul, sőt.

Március 5-6-án megyek legközelebb Pestre, a következő negyedéves kontrollvizsgálatra, remélem, sikerül legalább egy sörözést is összehoznom. Meg persze azt is, hogy az eredmények is jók lesznek, de azt meglehetősen valószínűnek tartom.

A minap a melóhelyen meg kellett írni az ez évi szabadságtervezetünket, belőttem magamnak a pálferis nyári tábor és az Abaliget Prog Camp időpontját is.

Két nagyon várt és ennek megfelelő szintet hozó lemez is megjelent a napokban (illetve az utóbbi elméletileg még nem is), az Avantasiától a Moonglow – tényleg, erről már írtam is itt – és a Dream Theatertől a Distance Over Time. Utóbbi számomra a Falling into Infinity-vel van egy szinten, igaz, zeneileg elég más. Van olyan DT-rajongó, aki ezt bóknak, mások negatív kritikának értékelnék, épp ez a szép benne.

Telepítettem ide meg a Honpolgár-honlapra is analitikai bővítményt, tök érdekes olvasgatni, hány látogató van és mikre kíváncsiak. Persze azok a cikkek a legnézettebbek, amelyeket belinkeltem valahová, de azért gyűlnek az átkattintások is.

FRISSÍTÉS: jaj, majdnem kiment a fejemből. A vox.mundusadepti.net-en, ha kicsit fapados módon is, de hozzáférhetővé tettem régi blogom a Vox Adepti tartalmát, fogadjátok szeretettel!

Altertöri cikk újratöltve

A minap a F.I.O.K. Facebook-csoportban szóba hoztam kedvenc fantasztikus alzsáneremet, az alternatív történelmet. Rákérdeztem, ki mit tart a klasszikusának illetve mik a kedvencei. Meglepően kevés hozzászólás érkezett. Ennek számos oka lehet, de ezeket most nem vizsgálom, inkább közzéteszem a Bajai Honpolgár folyóiratban 2014. decemberében megjelent írásomat az ukróniáról, ami az alternatív történelem alternatív neve.

Ukrónia: a “mi lett volna, ha” irodalma

Bevett közhely, hogy a történelemtudomány nem foglalkozik a “mi lett volna, ha” kérdésével. A mondás valóságtartalma megkérdőjelezhető, de tény az, hogy hosszú távú spekulációkkal nem gyakran találkozunk a szakpublikációkban. Persze itt is vannak kivételek. Heribert lllig Kitalált középkor című könyve hatalmas nagy visszhangot váltott ki néhány éve, és bár állításait rengetegen megcáfolták, az ellopott évszázadok ötlete izgalmas gondolatkísérlet volt. Az ukrónia, azaz alternatív történelem azonban nem elsősorban tudományos, hanem irodalmi kategória.

Az utópia szó jelentése közismert, a disztópiát sem kell magyarázni. Az előbbi mintájára adta Charles Renouvier 1876-os regényének az Uchronie címet. Míg az utópia a “seholsincs”-csel foglalkozik, az ukrónia a “sosemvolt”-tal. A kifejezés helyett magyarul többnyire az “alternatív történelem” szókapcsolatot alkalmazzuk. A zsáner eredete az ókorig nyúlik vissza: Livius Ab Urbe Conditájában felveti, mi történt volna, ha Nagy Sándor kelet helyett nyugat felé terjeszkedett volna, és szembekerül a Római Köztársasággal. Elvétve találkozunk alternatív történelmi írásokkal Livius és a 20. század között is, de a legtöbb ilyen alkotás az elmúlt száz évben született.

Nézzük meg, mi szükséges egy ukróniához! Az alapanyag az általunk ismert történelem. A felvetés az, hogy egy adott ponton egyvalami másként történik. Például Julius Caesar mégsem lépi át a Rubicont vagy nem tépázza meg a vihar a spanyol Armadát. Nyilvánvaló, hogy egyetlenegy tényező változása is óriási horderejű lehet. Új idővonal jön létre tehát, és ahogy telnek az évek, a változások egyre nagyobbak lesznek. Második példánknál maradva Anglia nem lett volna tengeri világhatalommá, így talán a gyarmatbirodalma sem jön létre. Vajon mi lett volna a hatása Észak-Amerika kolonizálására? Izgalmas kérdések, amelyekre az írói fantázia megadhatja a választ. Az ukróniák szerzőjének meg van kötve a keze. Nem rugaszkodhat el teljesen a valóságtól. Az Agave Kiadó néhány éve jelentette meg Naomi Novik könyvsorozatát, melyben sárkányok is részt vettek a napóleoni háborúkban. Bár ez is érdekes ötlet, mégsem beszélhetünk ukróniáról. Ugyanígy, bár Orwell 1984-e – szerencsére – nem valósult meg, ez sem a zsáner része, hiszen keletkezése idejében egy elképzelhető jövőt ábrázolt..

Itt kell szót kell ejtenünk az alternatív történelem és a science fiction viszonyáról. Az utóbbi – durván leegyszerűsítve – olyan világokkal foglalkozik, amelyek a jelenleg ismertből levezethetők. Többségük a jövőben játszódik vagy éppen valamilyen egzotikus helyen. A sci-fi írók kötelessége, hogy a történésekre racionális – vagy annak látszó – magyarázatot adjanak. Egy jó science fiction nem csak egy tényezőt változtat meg az átlalunk ismert mindenségben, alapvető fontosságú a világalkotás (még kiemeltebb ennek a fontossága a fantasy zsánerben). Egy alternatív történelmi regényben ezzel szemben nem szükséges megindokolni, mi volt az oka annak a bizonyos változásnak. A dramaturgia megkívánta, ennyi. Ugyanakkor fontos, hogy a fordulópont utáni események hihetőek legyenek. A science fiction a jövő, az ukrónia a múlt irodalma, mondhatnánk, de akkor elfeledkeznénk valami fontosról.

Mint láttuk, nem kötelező válaszolni a “miért” kérdésére, mégis sok szerzőben ott motoszkál, hogy meg kellene magyarázni, mi okozta az eltérést az ismert történelemtől. Az egyik lehetséges válasz a science fiction eszköztárának egyik legkedveltebb témája, az időutazás. Hiszen ha visszautazhatunk a múltba, cselekedeteink befolyásolhatják az azt követő időket. Klasszikus példa erre Ray Bradbury Mennydörgő robaj című novellája, melyben vállalkozó kedvű milliomosok visszautaznak a krétakorba, hogy elejtsenek egy Tyrannosaurus Rexet. Az “utazást” szervezők mindent alaposan előkészítenek. Az állat hamarosan amúgy is elpusztult volna, a vadászoknak pedig nem szabad elhagyni a kijelölt ösvényt. Egyikük azonban megrémül az őshüllőtől, és véletlenül eltapos egy pillangót. Látszólag jelentéktelen dolog, de az idő folyamán addig halmozódik ennek hatása, hogy visszatérve a jelenbe a küszöbönálló elnökválasztás várható eredménye megváltozik, és az Egyesült Államokból náci diktatúra válik.

Az időutazással kombinált alternatív történelemnek nagy hagyománya van, igaz, néhány problémafelvetésről már szinte minden bőrt lehúztak. Nem sok újat lehet mondani például arról , mi történne, ha visszautaznánk meggyilkolni Hitlert. Rögtön meghazudtolva magamat azonban máris hozok egy kiváló példát a “Hitler eltávolítása” motívum kreatív feldolgozására. Az elsősorban komikusként ismert Stephen Fry Csináljunk történelmet! című regényében egyenesen Hitler születését akadályozzák meg azzal, hogy fogamzásgátlót juttatnak Braunau vízellátásába. Az eredmény csalódást keltő: Hitler helyett valaki más lesz Németország diktátora.

Visszatérő téma a németek második világháborús győzelme is. Az elsősorban sci-fijeiről ismert Philip K. Dick Ember a fellegvárban című regényében egy japán-német megszállás alatt álló Amerikát vizionál. Robert Harris Fatherlandje – melyből egy meglehetősen kiábrándító filmfeldolgozás is készült – mintegy 20 évvel a német győzelmet követően játszódik, amikor Amerika készül felvenni a diplomáciai kapcsolatot Németországgal. A történet egyébként formailag krimi. Szintén gyakori motívum a Dél győzelme az amerikai polgárháborúban, Harry Turtledove, az ukrónia koronázatlan királya egész ciklust írt erről az idővonalról.

Az alternatív történelem sok tematikával házasítható össze, így a bűnügyi történetekkel is. Michael Chabon Jiddis rendőrök szövetsége című könyvében a zsidóságnak a világháború után nem sikerült megvetnie lábát Palesztinában, ehelyett Alaszkában leltek ideiglenes otthonra. Chabon nem a világtörténelemre koncentrált, hanem egy hamisítatlan noir krimit alkotott. Össze lehet párosítani a sci-fit és az ukróniát időgépek nélkül is. Stephen Baxter Voyage-ében a 70-es években a NASA az űrrepülőgép-program helyett az emberes Mars-utazást tűzte ki célul. A regény hard science fiction, azaz rendkívül precízen ügyel a természettudományos hitelességre, mégis egy másik idővonalt vázol fel. Nem csak a gyakran lenézett SF zsáner írói alkotnak alternatív történelmi regényeket: Philip Roth például az Összeesküvés Amerika ellenben azt vizsgálta meg, mi lett volna, ha Roosevelt helyett a németbarát Charles Lindbergh kerül az elnöki székbe 1941-ben.

A fentiek kellő ízelítőt nyújtanak a zsánerből, de meg kell említenünk hazai képviselőit is. Galántai Zoltán például W. Hamilton Green néven írt A Negyedik Birodalomjában a náci Németország áttörést ér el az űrkutatásban, így nyitva egy új frontot a konfliktusnak. Fiktív történelem Galántai Mars 1910-e is, de az inkább a steampunk irodalom hagyományait követi, ennek ismertetése nem célunk. Jelentős Trenka Csaba Gábor regénye, az Egyenlítői Magyar Afrika is. Ebben (szintén) győztek a tengelyhatalmak, így Magyaroszág megszerezte a címben szereplő gyarmatot. 2012-ben Pintér Csaba és Pintér Máté A szivarhajó utolsó útja című regényéhez fűztek nagy reményt, mely a megvalósult Dunai Konföderációban játszódó kémtörténet, azonban sajnos egyelőre lezáratlan.

A fent említett alkotások zöme magyarul is hozzáférhető, de természetesen itt is előnyben van, aki olvas angolul. Nekik mindenképpen érdemes próbát tenni a Sidewise Award díjazottaival: ez az ukróniák Oscar-díja. A zsáner nemcsak a fantasztikum, de a történelmi regények kedvelőinek is tartalmas időtöltéssel tud szolgálni.

Eddig a cikk, amely egyébként Oliphant című novellám „előszavának” szerepét is betöltötte. Az Oliphant korábban az lfg.hu-n is megjelent, fogadjátok szeretettel.

Helyreigazítás: mint arra Pintér Bence diszkréten felhívta a figyelmemet, a Szivarhajó szerzői Pintér Bence és Pintér Máté.

Holdfény-szonáta

Nem mentem át komolyzene-rajongóvá (mondjuk bajom sincs vele), de ha csak annyit írtam volna a címbe, hogy Avantasia: Moonglow, az nagyon fantáziátlan lett volna. Szóval: zenei rovat következik.

Az idei év egyik első lemeze, amelyet nagyon vártam, az Avantasia új albuma. Az Edguy-jal – viszonylag – ismertté vált Tobias Sammet ezúttal is jobbnál jobb énekeset hívott meg, hogy egy újabb „metál operát” készítsen. Arról lehetne vitatkozni, hogy az Avantasia-lemezek mennyire felelnek meg az opera műfaji követelményeinek. Egyébként kb. annyira, mint az örök rivális Ayreon lemezei, azaz nem igazán. De nem is ezért szeretjük őket.

Az első Avantasia-korong idén lett nagykorú, nemes egyszerűséggel a The Metal Opera névre hallgat. Ezen ismerkedtem meg Sharon den Adel (Within Temptation) hangjával, itt tért vissza a metálhoz Michael Kiske (ex-Helloween), igaz, Ernie álnéven.

A Metal Operának lett egy második része is, majd véleményem szerint kicsit túl gyorsan követték egymást a lemezek, mert visszaesett a minőség. 2010 -ben például mindjárt két anyag jelent meg, amelyeken sok jó anyag van. A kedvencem róluk a Dying for an Angel Klaus Meinéval (Scorpions) és a Death is just a Feeling Jon Olivával (Savatage, Jon Oliva’s Pain). A Mystery of Time-on és a Ghostlightson elég kevés az emlékezetes pillanat.

Ám a Moonglow a kezdetektől fogva felcsigázott. Ismét szerepel rajta Bob Catley (Magnum), énekel Hansi Kürsch (Blind Guardian), Candice Night (Blackmore’s Night) és Geoff Tate (ex-Queensrÿche, Operation: Mindcrime), hogy csak pár húzónevet említsek.

Az elsőként bemutatott dal talán a legjobb is. A Raven Child dallamain mindjárt négy énekes osztozik, de hát 11 percbe sok minden belefér. Nagyon erős a Candice Night-os Moonglow is, de még sorolhatnám. Persze van pár gyengébb – pontosabban kevésbé erős – szám is, de az összkép több mint pozitív. És ez nem az a zene, amit hosszasan kell érlelni. Az Avantasia elsőre is üt, nálam egyértelmű 10-es. Nem mondom, hogy év lemeze-esélyes, mert nagyon korán van még, nemsokára jön az új Dream Theater és Queensrÿche – hogy csak nagy kedvenceimet említsem –, annyi biztos, hogy feladta a leckét nekik.

Míg el nem felejtem: május 6, Barba Negra Track. Én valószínűleg nem tudok ott lenni, de azért ti menjetek el.

Vélemények, félreértések, indokolatlan indulatok

Mottó: „Manapság véleményszabadság alatt annak a szabadságát értjük, hogy bárkit üldözhessünk, aki másként vélekedik, mint mi magunk”

Andreas Eschbach művéből

A fenti mondat olvasható volt Facebook-falamon, de a poszt elszáll, a blog megmarad.

Fig. 1. Van egy heccblog, ahol szeretnek diszkreditálni más politikai véleményen lévő helyieket. Ebből országos ügyet csináltak. Szóvátettem, hogy szerintem indokolatlan reklámot csináltak ezzel a blognak, amelyről sokat elmond, hogy még csak nem is saját domainen található. Erre megkaptam, hogy vajon ez lenne-e a véleményem, ha rólam szólt volna a cikk. A hangnemmel nem volt gond, de nekem eléggé agresszív ellentámadásnak tűnt volna – ha megelőzte volna támadás.

Fig. 2. van egy sokak által előszeretettel idézett szöveg, amellyel van egy alapvető baj: állítólagos szerzője sosem mondta, nem is írta le. Amikor egy másik ismerősöm kitette, hozzászólásban leírtam, hogy nem értek egyet az idézet tartalmával, illetve belinkeltem az Urban Legends cikkét, amelyben utánajár a történetnek. Nem sokkal utána privátban rámírt a bejegyzés szerzője, amelyben egyrészt a kioktató hangnemem kérte számon – lehet, hogy tényleg annak tűnt, ezt nem tudom –, másrészt azt is írta, mindegy milyen politikai oldalon állok, de ez és ez… Szóval nagyon úgy tűnik, hogy újfent be lettem skatulyázva.

Fig. 3-4. a pár nappal ezelőtti SF közegben való reaktiválódásom óta kb. két egyértelműen kritikus hangnemű megnyilvánulásom – egy bejegyzés és egy hozzászólás – volt, mindkettőnek sértődés lett a vége. Még olyat is kaptam, hogy legjobb lett volna csöndben maradni.

Mi a közös? Az, hogy hangot adtam a véleményemnek, aztán olyat magyaráztak bele, ami nem volt ott. Valahogy egyszerűbb a vitapartnerünket sztereotipizálni vagy nem tudom. Van az az opció, hogy csakugyan az „Aki hallgat, bölcs marad” mondás alapján kussolok, de a dolgok agyonhallgatása nem visz előre. A parttalan vita sem, de ha legalább nyitottak a partnerek egymás felé, lehet valami hozadéka a dolognak.

Tudni kell, kivel érdemes vitázni. Aztán, mivel ezek a Facebookon zajlottak, persze belekeveredtek olyanok is, akikkel nem az. Hál’ Istennek sem indulatos, sem sértődékeny nem vagyok, mert első esetben durván elfajultak volna a beszélgetések, második esetben meg alaposan rendet vágtam volna Facebook-kapcsolataim között.

Nem értek egyet azzal, hogy Facebookon nem lehet vitázni. Azonban ehhez vagy jó moderátorok, vagy legalábbis önmagukat rendesen moderálni tudó emberek kellenek.

A félreértésekhez: valószínűleg abból fakadnak, hogy egyszerűbb fekete-fehérben gondolkodni, én meg jellemzően szürke gondolatokat fogalmazok meg. Amelyek fehér oldalról nézve feketének, fekete oldalról pedig fehérnek tűnnek. Sokan azt mondanák, az ilyen gondolkodás jellegzetesen magyar, én ilyet nem mondok, mert nincs összehasonlítási alapom. Attól persze még lehet. Az, hogy a rossz tulajdonságokat automatikusan jellegzetesen magyarnak nevezzük, szintén megér egy misét, de ennek vizsgálata nem e bejegyzés tárgya.

Ideje megoldási javaslatokat írni. Mit csináljon az, aki olyan, mint én, azaz szeret sarkos véleményeket megfogalmazni, nem szívesen fogja be a száját, ráadásul nem szeret beállni semmilyen sorba?

A csattanó elmarad. Passz. A problémát nem tudom megoldani. Az embernek magát sem könnyű megváltoztatni, az őt körülvevő társadalmat meg aztán pláne nem. Lehet, hogy ellenségeket szerzek magamnak, lehet, hogy barátokat vesztek el. Így megy ez.

Alvás- és hangulatfigyelő 2.

Bár messze még a reggel (háromnegyed 2 lesz), és nem lehet kizárni, hogy fogok tudni még aludni – figyelembe véve jelenlegi frissességemet, nem tartom valószínűnek – érdemes egy kicsit összegezni az elmúlt két nap éjszakáit.

Tegnap piszok álmos voltam, így a rossz szokásommá vált esti, öt percesnek szánt ruhástól ledőlésem egész éjszakán át tartó tompa alvássá vált. Átszundítottam a reggelt is, mire felkeltem, már igencsak délelőtt volt. Napközben átlagosan friss voltam, tettem-vettem, szokványos vasárnapi módon.

Ma sokféle szelllemileg megterhelő dolgot csináltam (olvasás, vita, webes tartalomfeltöltés, stb.), amelynek kompenzálására nem volt maradéktalanul elég a délelőtti séta és a kora esti szolid sörözés. Estére megint meglehetősen álmos lettem, kitaláltam, hogy lefekszem fél 9-kor, hajnali 4-kor meg felkelek, hogy egy órácskát alkossak. Ez nyár végén – ősz elején működött, ezúttal nem jött be.

Az elalvásban nem is volt hiba, de háromnegyed 11 táján már ébredeztem, negyed 12-kor meg kiment az álom a szememből. Nem azt mondom, hogy 100%-os volt az energiamutatóm, de további alvásra nem látszott kilátás.

Úgyhogy netezgettem meg olvasgattam kicsit, aztán írtam tovább a novellámat. Utóbbihoz főztem egy kávét is, ami nyilván végképp keresztbe tett az alvásnak, de szükségem volt rá, hogy be tudjam indítani a fogalmazókészségemet. A keserűcsoki már elfogyott.

Itt tartunk most, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Hajlok rá, hogy alkalmi altatószedés lesz a vége, de nem nagyon tetszik a gondolat.

FRISSÍTÉS (4:26): Aludtam még egy jó órát. Már majdnem az egészséges adag felénél tartok…

Alvás- és hangulatfigyelő, 1.

Aktiválom a napokban említett napló funkcióját a blognak. Szóval megállapításokat teszek az alvókám és a hangulatom rapid változásait esetlegesen kiváltó okokról.

A téma az utcán hever, illetve az utcán járva-kelve figyeltem meg egy lehetséges befolyásoló tényezőra: újhold van, hozzá derült. Talán ilyenkor mi vérfarkasok nagyon mélyen alszunk, ezért könnyebben, gyorsabban kipiheni magát az agyunk.

Egyébként tegnap nem feküdtem le annyira borzasztó későn (negyed 12 volt, és fél 7-kor terveztem kelni), és most is jót aludtam, csak fél 5 után kipihenten felébredtem. Mondjuk nagyobb bajom ne legyen.

Azért nem ilyen egyszerű a dolog, mert emlékszem olyanra, amikor telihold pörgetett ki az álomból. Igaz, most nem pörgök, csak szokatlanul jól funkcionál az agyam.

Majd elemzem tovább, most maradok ennyinél, további adatokra várok.

Duracellnyuszi módban

Hányszor és hányan mondták, hogy tartsak mértéket, és mindig megfeledkeztem róla. Ma éppen a kávéfogyasztással estem alapos túlzásba. Mert bár a tegnapi alváshiányt muszáj volt kompenzálnom, de az öt bevitt koffeinbomba – mily meglepő – megtette hatását. Szóval jó eséllyel a ma éjjeli alvásomból is holnap hajnali lesz.

Ilyenkor az ember a legbölcsebb, ha befekszik az ágyába, a fülére teszi a fejhallgatót, betesz valami lágy zenét, és olvas. Csak most épp abban a fázisban vagyok, hogy nem befelé kívánkozik az információ, hanem kifelé. Így hát próbálok beszélgetni – ezt behatárolja, hogy az ismerőseim többsége velem ellentétben nem kávézta szét magát ennyire – meg hát épp ezt a blogbejegyzést írok. Három és fél cikk 24 órára úgyis elég, főleg, hogy az előző fél évben csak kettőt fejeztem be.

Azért ha legközelebb orvos közelébe kerülök, lehet, hogy kérek valami altatót, mert a látszat ellenére továbbra is azt tartom az éjszaka eltöltésének legpraktikusabb módjának.

Az előző, magyar sci-fi tárgyú bejegyzésem, ahogy az várható volt, heves reakciókat váltott ki. Azt most látom, hogy talán a kelleténél szigorúbb voltam a Galaktika baráti körével… Visszavonom, nem voltam szigorúbb, csak őszinte, ellenben túl sokat foglalkoztam azzal, amivel már eddig is túl sokat foglalkozott a F.I.O.K. csoport közössége. A sértett reakciók pont olyanok, amilyenekre számítottam. A pozitív hozadék szerintem fontosabb: megtudtam, hogy ha talán nem is annyira látványos az aktivitásuk, de van „utánpótlás” a magyar sci-fiben, legalábbis közösségformálói téren.

A mai nap tanulsága (, hogy ne igyak sok kávét…), hogy a délutáni műszakom második, csendesebb fele kiválóan alkalmas a kreatív alkotásra, ha meg a tervezett technikai bővítés hozza a kívánt eredményt, ez még túlléphet a szavak szaporításán is. Hát még ha a délutáni nemdolgozós időszakaimat is megtöltöm tartalommal! Mondjuk túl szép és túlzás lenne, ha ez a mostani energiatöltet tartósan megmaradna, de amíg meleg a vas, addig ajánlatos ütni.

Oké, érzek valami enyhe fáradást, ha így megy tovább, sikerül ráverni vagy két órát a tegnap éjjelre. Ez mondjuk még mindig jobb, mint az őszi alvászavar, amikor ugyan elaludtam, de az éjszaka kellős közepén felébredve visszaaludni nem tudtam, de az vegyszeres beavatkozást is igényelt.

Amúgy a közeljövő feladatainak alighanem jót is tesz ez az intenzívebb tempó, mert programozási penzum is következik, ahhoz meg a normálisan bevetettnél nagyobb részére van szükség az agykapacitásomnak.

És ezzel a projektbelengetéssel le is zárom a posztot, mert így többé-kevésbé kerek. Számításom szerint még jó háromnegyed óra kell, de utána már jó kilátásokkal kísérelhetek meg elaludni, majd jelentkezem az eredménnyel – ha csak durván le nem fékeződik a fogalmazói lendületem.