Örök és elpusztíthatatlan?

Tegnap este az Armstrong Klub 25. születésnapját ünnepeltük több helyi zenekar közreműködésével. Remekül éreztem magam, de több dolog elgondolkodásra késztetett. Főleg azt illetően, hogy mi lesz a rock/metal zenével és rajongóival.

A mainstream média számára a rockzene mintha nem is létezne, igazi underground mozgalom lett belőle Magyarországon – akárcsak a kezdetekkor. Pedig kínálat van: meglehetősen sok metálegyüttes működik idehaza is, de a többségük krónikus közönséghiányban szenved. Egyszer-egyszer a Dalnak hála előbukkan egy AWS, volt egy epizódszereplése a Salvusnak is, de egy fecske nem csinál nyarat. Még kettő sem.

Ott van ezzel szemben pár “kirakatrockzenekar”, mint a Tankcsapda, a Depresszió vagy az Ossian, akik viszont már csak árnyékai régi önmaguknak. Viszont elég nagy rajongótábornak örvendenek, ahogy például az általam csak “lakodalmas nemzeti rockként” számon tartott Kárpátia is. Életérzést talán közvetítenek, de művészetnek egyiket sem nevezném: olyanok ők, mint a szuperhősfilmek, amelynek kapcsán osztom Scorsese véleményét, miszerint azok szórakoztatóipari termékek, “gyorskaja”. Lehet szeretni, de a helyén kellene kezelni őket.

Főleg a Metal Daze tegnapi koncertje gondolkodtatott el. Kiváló zenészek, az énekhang főleg kimagasló, de a közönség állandóan Pokolgépet akart hallani tőlük. Nincs bajom a Pokolgéppel, de amikor a Mindhalálig rock and rollt előnyben részesítik a Long Live Rock’n’Roll-lal szemben, akkor ott valami félremegy. Én sokkal szívesebben hallgattam volna több Iron Maident, vagy Judas Priestet például. És akkor még mindig a könnyen befogadható zenék terepén maradunk, mert persze illúzió lenne Baján Queensrÿche-ot várni.

Nincs persze veszve minden, mert az est nyitóbandája, a tizenévesekből álló Tükör nagyon igényes produkciót nyújtott, és a zenéjük nem a faék egyszerűségű fajtából való, de kérdés, hogy mi lesz velük öt év múlva: egyrészt, hogy egyben marad-e a középiskola után az együttes, másrészt, hogy nem szürkülnek-e bele a mezőnybe. Biztató mindenesetre, hogy saját dalokat játszanak, meg látszik rajtuk a lelkesedés.

Ami miatt még sötéten látom a rock jövőjét, az a rajongótábor elöregedése. Tegnap a fiatalok túlnyomó része a zenészek tágan vett baráti köréből és családtagjaiból tevődött össze. 40 évemmel nagyjából az átlag életkort képviseltem, ami nem nevezhető egészségesnek. Amikor pár éve kedvenc neoprog együttesem, az Arena koncertjén voltam, a legfiatalabbak közé tartoztam, de a már kétszer megrendezett Abaliget Prog Campen se lehetett sok huszonévest, pláne még fiatalabbat látni.

Kínálat van: rengeteg igényes metállemez jelenik meg, hozzájutni nevetségesen egyszerű, valahogy mégis kevés az, aki veszi a fáradságot, hogy felderítse őket. Aminek meg piaca van, az a kommersz, a fogyasztói kultúra a béka feneke alatt van. Kb. olyan érzésem van, hogy a tömegek a Gere Pincészet borai helyett inkább a tablettást választják. És nem tudom, miért.

Zenés pécsi útibeszámoló

Pontosabban nem az útibeszámoló lesz a zenés, sokkal inkább az út volt az, de Beszámoló egy zenés pécsi útról olyan snassz lenne.

Az egész történet ott kezdődött, hogy Dávid barátom felvetette, hogy el kellene menni moziba, méghozzá a Bohém rapszódiára. Egy közepesen fejlett városban ez könnyen kivitelezhető lett volna, de Baján nem hogy színház, még mozi sincs, a Mozgó Mozi se sűrűn jár erre, és hát azzal is vannak problémák.

A bajaiak ettől még járnak moziba, hiszen autóval Pécs és Szeged is elérhető távolságban van, és akkor már egybe lehet kötni a túrát egy kis plázázással – amire Baján megint csak nincs lehetőség (ezt mondjuk kevésbé hiányolom). Opció lett volna persze Szeged is, ami szintén szívemnek kedves város, de valahogy Pécs lett belőle.

Hála az égnek, mert így sikerült dupla programot csinálnom! A tavalyi nyár számomra legnagyobb élményét az Abaliget Prog Camp nyújtotta, amelyről értekeztem is egy bejegyzésben. Ennek szervezői – nyilván részben promóciós, de legalább akkora részben kultúrmissziós céllal – megteremtették a Prog Camp Winter Tourt, amelyen a fesztiválon fellépett vagy majd fellépő prog zenekarok játszottak különböző helyszíneken. Tegnap éppen a pécsi Tititában.

Fél 3 körül indultunk útnak hármasban az Ignis fedélzetén. Dávid vezetési élményének „hála” néha kételkedtem benne, hogy épségben odaérünk, de 4 előtt már az Árkád mellett parkoltunk. Itteni tervünk a csokikiállítás megtekintése volt, ebből az lett, hogy Dávid és Feri megittak egy-egy brutálisan drága kávét (én tartottam magam ahhoz a szabályhoz, hogy plázában nem kávézunk, max automatából), aztán tempósan végigmentünk a csokisstandok mellett. Tömeg volt, a programok családokak szóltak, és csórók is vagyunk ahhoz, hogy komolyabb kézművescsoki-készleteket halmozzunk fel.

Meg aztán 5-kor kezdődött is a film. Biztos mindenki tudja, de a rend kedvéért azért leírom, hogy a Bohém rapszódia – de bénán hangzik ez magyarul! – Freddie Mercury életét dolgozza fel fiatalkorától egészen a Live Aid-es legendás fellépésükig. Freddie és a Queen hálás téma, de azért biztos el lehetett volna rontani a mozit. Nos, nem sikerült. Alapvetően zenés film, noha nem biztos, hogy az alkotói is így tekintenek rá. Számomra egy Queen best of lemeznek jött le, ahol a jobbnál jobb számok közötti űrt töltik ki a történettel. Ez nem baj, mert a zene zseniális, és a történet is érdekes. De – anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani – ha ez Tupac Shakur életrajzi filmje lett volna, nem jött volna be, mert a rap zenével nem tudok mit kezdeni. Lényeg a lényeg, aki még nem látta, de szereti a Queent (van, aki nem szereti?), az bátran nézze meg, nem fog csalódni.

A film csaknem 2 óra 15 perces, a Tititában pedig 8-kor csapott a húrok közé Kusinka Tamás (gy. k. a Perfect Symmetry szólógitárosa), addig pedig még a szállásom is el kellett foglalnom, szóval rendes sprintet produkáltam. Nincs eldugott helyen a Nap Hostel, konkrétan a Király utca közepén, de mire megtaláltam a módját, hogy jussak be, elég sok idő eltelt. A hostel amúgy tök korrekt, olcsó és tiszta, így egy éjszaka alapján csak ajánlani tudom. Persze nem a Ritz, de az eleve más műfaj.

Csaknem negyedórás késéssel értem a Tititába, így PS-ék már javában nyomták. Mondanám, hogy kár, hogy ők kezdtek, de igazából a többi fellépő is színvonalas produkciót nyújtott, úgyhogy azokról sem lett volna jó lecsúszni. Meg a Symmetry-program javát szerencsére így is hallottam. Elhangzottak az új dalok, volt az Álarcod mögül is, úgyhogy nem lehetett szólni egy szót sem, legfeljebb a hangzásra, de sajnos a hely adottságaival nem lehetett csodát tenni.

Őket a Dreamgrave követte. Szeretem beskatulyázni a zenekarokat, így őket betettem a magyar Theatre of Tragedy / Therion kategóriába. Unortodox hangszerekkel engem mindig meg lehet venni, itt pedig meghatározó elem a hegedű, a tetejében meg férfi és női ének is van.

A harmadik a budapesti Leave No Trace volt. Róluk korábban nem hallottam, de érdemes lecsekkolni a zenéjüket. A végén még egy Dream Theater-feldolgozást, a These Walls-t is lenyomtak, azt azonban (mea maxima culpa), nem ismertem fel.

Ellentétben a Soulmirror nyitó számával, amely a Savatage-től a Handful of Rain volt! A Savatage nekem szívem csücske, úgyhogy nagy-nagy piros pont a Soulmirrornak! A saját számaik is kiválóak, és persze elhangzott az Operaház fantomja-feldolgozásuk is, amelytől borsódzott a hátam. Egyedül Götz Attila konferálásai idegesítenek még mindig, de elnézem neki, mert a hangja nagyon rendben van.

Fél 1 körül lett vége a koncertnek. Addigra már rendesen elálmosodtam, úgyhogy nem kellett altatni. Csak ketten voltunk a nyolcágyas szobában, a kolléga estétől reggelig aludt, úgyhogy békés volt az éjszaka.

Reggel még egy baráti kávézás is belefért, a busz meg kevesebb mint másfél óra alatt megjárta a távot. Azért nem egy hülye találmány az autópálya…

Jó hétvége volt, na! Nyáron pedig irány Abaliget!

Holdfény-szonáta

Nem mentem át komolyzene-rajongóvá (mondjuk bajom sincs vele), de ha csak annyit írtam volna a címbe, hogy Avantasia: Moonglow, az nagyon fantáziátlan lett volna. Szóval: zenei rovat következik.

Az idei év egyik első lemeze, amelyet nagyon vártam, az Avantasia új albuma. Az Edguy-jal – viszonylag – ismertté vált Tobias Sammet ezúttal is jobbnál jobb énekeset hívott meg, hogy egy újabb „metál operát” készítsen. Arról lehetne vitatkozni, hogy az Avantasia-lemezek mennyire felelnek meg az opera műfaji követelményeinek. Egyébként kb. annyira, mint az örök rivális Ayreon lemezei, azaz nem igazán. De nem is ezért szeretjük őket.

Az első Avantasia-korong idén lett nagykorú, nemes egyszerűséggel a The Metal Opera névre hallgat. Ezen ismerkedtem meg Sharon den Adel (Within Temptation) hangjával, itt tért vissza a metálhoz Michael Kiske (ex-Helloween), igaz, Ernie álnéven.

A Metal Operának lett egy második része is, majd véleményem szerint kicsit túl gyorsan követték egymást a lemezek, mert visszaesett a minőség. 2010 -ben például mindjárt két anyag jelent meg, amelyeken sok jó anyag van. A kedvencem róluk a Dying for an Angel Klaus Meinéval (Scorpions) és a Death is just a Feeling Jon Olivával (Savatage, Jon Oliva’s Pain). A Mystery of Time-on és a Ghostlightson elég kevés az emlékezetes pillanat.

Ám a Moonglow a kezdetektől fogva felcsigázott. Ismét szerepel rajta Bob Catley (Magnum), énekel Hansi Kürsch (Blind Guardian), Candice Night (Blackmore’s Night) és Geoff Tate (ex-Queensrÿche, Operation: Mindcrime), hogy csak pár húzónevet említsek.

Az elsőként bemutatott dal talán a legjobb is. A Raven Child dallamain mindjárt négy énekes osztozik, de hát 11 percbe sok minden belefér. Nagyon erős a Candice Night-os Moonglow is, de még sorolhatnám. Persze van pár gyengébb – pontosabban kevésbé erős – szám is, de az összkép több mint pozitív. És ez nem az a zene, amit hosszasan kell érlelni. Az Avantasia elsőre is üt, nálam egyértelmű 10-es. Nem mondom, hogy év lemeze-esélyes, mert nagyon korán van még, nemsokára jön az új Dream Theater és Queensrÿche – hogy csak nagy kedvenceimet említsem –, annyi biztos, hogy feladta a leckét nekik.

Míg el nem felejtem: május 6, Barba Negra Track. Én valószínűleg nem tudok ott lenni, de azért ti menjetek el.

Abaliget Prog Camp: ahol a Dream Theater túl mainstream

Ha már tavaly és tavalyelőtt nem voltam nyaralni, idén megadtam a módját: progmetál-fesztiválon jártam, majd Budapestet jártam. A főváros nem sokat változott, az Abaliget Prog Camp viszont hihetetlen élményt adott.

Arról már korábban értekeztem, mit jelent számomra a prog zene (akit érdekel, lapozzon vissza), így amikor megtudtam, hogy háromnapos progresszív zenei fesztivál lesz Abaligeten, egyből tudtam, hogy ott a helyem. Már csak az volt a kérdés, hogy a pénztárcám elbírja-e, de – mint kiderült – mindössze 5000 Ft volt a jegy, ami a hülyének is megéri kategória. Pláne hogy mindezért 22 bandát és egy festői helyszínt kaptunk.

Abaligeten egyébként voltam már, de olyan régen, hogy az már alighanem a méltán híres barlang cseppkövein is mérhető. Kb. annyira emlékeztem, hogy van egy lyuk a hegyben, és vettem itt egy játék riasztópisztolyt szuvenírnek. Ja, aki nem tudná: a falu tizenpár kilométerre van Pécstől, Pécs meg kb. 60-ra szűkebb pátriámtól, így a távolság sem volt vészes. Azért az jó döntésnek bizonyult, hogy Pécs és Abaliget között nem a vonatot választottam, mert jó baranyai szokás szerint Világvége-Alsón van a vasútállomás, így alaposan megizzasztotta őket a túra az amúgy sem túl hűvös időben.

A szervezőket dicséri, hogy volt – szintén baráti áron – fesztiválbusz Pécs és a helyszín között. A Centrum parkolóban aztán mindjárt kellemes meglepetés ért, mert útitársaim között volt kedvenc együttesem, a Perfect Symmetry gitárosa, Kusinka Tamás és kedves családja. Szintén pozitív volt, hogy sátortárs barátomon és Kusinkáékon kívüli útitársunkkal is azonnal találtunk közös témát, még pár közös ismerőst is fel tudtunk kutatni, hogy életpályánk párhuzamairól ne is beszéljünk.

Épp időre felvertük a sátrat a kezdésre, de már a szerelés alatt sem unatkoztunk, mert a Queensrÿche Operation:Mindcrime-ja (nota bene: minden idők legjobb metállemeze) mellett Nevermore számok szórakoztattak. Aztán 17-én, pénteken fél 5-kor belecsaptunk, pontosabban az Eclipse of the Sun belecsapott a lecsóba. Olyat zúztak, mint az atom. Nem vagyok oda a nagyon agresszív zenéért, de az ő muzsikájuk megfogott.

És most zanzásítok, kihagyok fontos dolgokat, tönkreteszem az egész bejegyzést, mert a fellépők közül csak azokat nevezem meg, akik igazán nagy hatással voltak rám. Szóval az első nap győztese számomra holtversenyben a Marcello’s Mystical Mind és a Soulmirror.

Előbbi annyira ismeretlen, hogy a YouTube-csatornájuknak én lettem a 28. követője, pedig két videoklipjük is van, a zenéjük pedig hihetetlen. Vérprofik, és annyira komplex, kiszámíthatatlan a zenéjük, hogy az… Igen, hihetetlen. Én ismétlem magam, ők viszont soha, mégis lenyűgöző, amit csinálnak. Tessék hallgatni!

A Soulmirror valamivel ismertebb, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy komoly átfedések vannak a SM és a Perfect Symmetry tagsága között. A zene sem teljesen idegen egymástól – fura is lenne – viszont a Soulmirror lényegesen teátrálisabb eszközökkel, olykor operaközeli dallamokkal… operál. Nem ismerem őket korábban – mondjuk ez a fesztivál 22 fellépőjének csaknem 95%-ával így volt -, így a számok alapos áttanulmányozása nélkül az Operaház Fantomja feldolgozása ragadott meg legjobban. Amit Kálmán Kata és Götz Attila ott énekelt, az tanítanivaló, de csak eminenseknek. Egy bajom volt velük: az átvezető szövegek elég coelhósra sikerültek.

A második nap fénypontjai közül ismét kettőt emelek, ki – aztán vasárnapról úgyis muszáj lesz hármat. A Dystopia megintcsak valamennyire benne van a köztudatban, de én még nem hallottam őket. Azóta viszont kb. négyszer hallgattam meg a Burning Bridges lemezüket, annyira bejött. Kemény, de fülbemászó zene, mint azt kb. a fesztivál összes fellépőjénél el lehetne mondani, briliáns hangszeres tudás, Vári Gábor hangja meg nagyon passzol a zenéhez.

Augusztus 18. másik telitalálata a Dreamgrave volt. Sok hatás jellemzi őket, a hörgéssel, tiszta férfi és női énekkel egyaránt dolgozó csapat nekem talán leginkább a Theriont idézte fel, arra pedig épp mostanság kattantam rá, de – saját bevallásuk szerint is – van benne jócskán Paradise Lost és Opeth hatás is. Mindezt viszont ügyesen egyénivé mixelik. Hogy nem az első sorban kísértem figyelemmel a koncertet, csak annak köszönhető, hogy éppen rámjött a sétálhatnék, de a fülemet hegyeztem. Vissza a zenéhez: feltétlenül megemlítendő, hogy hegedű is gazdagítja azt.

És lőn reggel és lőn este: a harmadik nap. A fesztivál egyik poénja is ezen az estén volt: valami ügyes ember ugyanis rászervezett a Prog Campre egy Rudán Joe akusztikus koncertet kb. 100 méterre a kempingtől. Joe bácsi koncertjének elejét azért néhányadmagammal megnéztük. Az elején köszöntöttük is őt, nagyon örült, hogy megdicsértem a Még egy tárral lemezt, aztán ahogy mondtam, hogy fél 8-kor átmegyek Perfect Symmetry-t nézni, elfelhősödött a tekintete.

De mire idáig eljutottunk, már erre a napra is befutott egy iszonyat ütős formáció. A Tiansennek hírét se hallottam korábban, de olyan pörgős koncertet adtak, hogy a közönség teljesen a hatása alá került. Minden a helyén volt, Radó Éden énekesnő pedig- habár egész más a kiállása mint a megszokott „female fronted” csapatok vokalistáié – kiváló frontember. Még nagyon az elején vannak a pályájuknak – csupán másfél éve zenélnek együtt -, biztosan szép jövő áll előttük.

A Perfect Symmetry. Már mondtam, hogy kedvenc magyar bandám. A legutóbbi énekescsere óta még nem hallottam őket, annál is érdekesebb, mert Kovács Attilát Kálmán Kata személyében egy hölgy váltotta. Féltem, mi lesz ebből, de aggodalmam fölöslegesnek bizonyult. Érdekes, hogy elvileg róluk kéne a legtöbbet tudnom írni (hm, micsoda szerkezet), de nehezen találom a szavakat. Talán az is benne lehet, hogy ahelyett, hogy a részletekre figyeltem volna, az első sorban tomboltam, olykor a fotósokat is akadályozva. Utoljára – és először – ekkorát a Civil War / Orden Ogan / Powerwolf hármas koncertjén buliztam a Barba Negrában. Huh, még nem teljesen állt helyre a hangom. Persze ahogy Katának is megfogalmaztam, egy csöppet sem lepett meg, hogy fantasztikus volt a koncert, nem is számítottam másra.

Aztán elmentem aludni. De ez szerencsére nem igaz, mert akkor lemaradtam volna a Ghost Toastról, amely instrumentális „nagyon progos” zenét produkál, a kötelező rockhangszereken kívül billentyűsökkel és csellóval. A két utolsó hangszert kezelő tag sajnos nem tudott jelen lenni, így maradt a sampler, de ez az élményből mit sem von le. Szégyen, nem szégyen, ezután viszont tényleg visszavonultam, mert majd’ lefagyott a kislábujjam.

Hétfőn aztán tábort bontuttuk.

Eddig a „szakmai” rész. Mindezt és még mást is amúgy majd a napokban kifejtek egy remélhetőleg professzionálisabb beszámolóban.

Akkor most arról, mitől várom már most a jövő évi Prog Campet. A magyar progmetálos szcéna nagyon kicsi, ez nem lepett meg, eddig is tudtam. Ami viszont fantasztikus, hogy milyen családias közösség szerveződött belőle ezalatt a hétvége alatt. Néhány frakciózó kivételével mindenki sok barátot szerzett, vagy épp a Kapucinus főzde sörei hathatós segítségével ápolta a régi ismeretségeket. Sokszor volt olyan érzésem, hogy mintha ezeket az arcokat már sok-sok éve ismertem volna, pedig hát jóformán senkivel nem találkoztam még közülük.

Valami csoda történt itt augusztus utolsó előtti hétvégéjén, és erősen bízom benne, hogy ezt a csodát jövőre is meg fogjuk tudni ismételni. Az ígéretet mindenesetre megkaptuk.

 

2018 a prog jegyében

Felvetődött a Facebookon, hogy ha már nem nagyon vannak ötleteim, miről írnak, akár metálról is írhatnék, legalábbis igény lenne rá, így zenei rovat következik, ismételten. Írhatnék persze halfőző koncertélményeiről is, hiszen a Beatrice hozta a kötelezőt, a Bad Times ismét jó volt, a Paddy and the Rats meg egyenesen fergeteges. A Kowalsky meg a Wegát inkább borítsa a feledés jótékony homálya.

Hanem. Vannak, akik egysíkúnak tartják a zenei ízlésem, mert csak metált hallgatok, pedig hát ez valami hasonló, mint ha valaki „csak” klasszikus zenét hallgatna, hiszen a fémzene is rendkívül szerteágazó. Ahogy persze  – gondolom – minden valamirevaló komolyzenész szereti Bachot, még lehet, hogy leginkább Beethoven a zsánere. Nos, nekem a metálon belül alighanem már a progresszív hard rock és heavy metal marad a szívem csücske. És ezen a vonalon 2018 eddig elég szép termést hozott. Ajánló következik a teljesség igénye nélkül. Időrenddel sem foglalkozom, írom, ahogy eszembe jut.

Eddig, bár már befutott pár igen erős versenytárs, még mindig a Subsignal La Muerta című albuma vezeti a tetszési listámat. Nem ragozom, alább a címadó szám klipje.

Pillanatnyilag a második helyen a még csak néhány napos Redemption-lemez, a Long Night’s Journey into Day áll, de nagyon jön fel, és – mint köztudott – a prog zenék sokadik hallgatás után érnek be igazán. Nick van Dyk gitáros csapatában korábban nagyon nagy kedvencem, a Fates Warning énekese, Ray Alder adta a vokált, akit most, ki tudja, miért, lecseréltek, de utódja is méltó hozzá. A zene szokás szerint nem túl vidám, de annál fülbemászóbb. Az első klip következik.

A harmadik helyen foglal helyet egy nagyon kellemes meglepetés. Az Arena nevezetű brit neoprog együttes számomra azért nevezetes, mert még soha egyetlen lemezük sem okozott csalódást, ráadásul ők adták életem egyik legemlékezetesebb koncertjét az A38-on. Meglepetés, mert már megint tiszta véletlenül tudtam meg, hogy van lemez, a Double Visionnek még előkészületeiről sem hallottam. Nincs rajta sok szám, de ami van, az ismét rendben van. Clive Nolan meg egyike a kedvenc billentyűseimnek. Hivatalos klip persze nem készült, úgyhogy jöjjön egy szimpla háttérképpel ellátott zene.

 

 

Ennyit a friss lemezekről, és most megreklámozom két hét múlva esedékes szabadidős programomat. Akkor ugyanis másodmagammal az Abaliget Prog Camp nevű újkeletű fesztiválon fogok bulizni. A hely és a program is szupernek ígérkezik, örülnék, ha az e sorokat olvasók közül is találkoznék ott néhány emberrel.

 

 

 

 

Hallottam harangozni, 2018. április 30.

Mondjuk nevezzük ezt is egy rovatnak, és legyen a témája zene, mégpedig, amint az engem valamelyest ismerők – azaz e blog követőinek hozzávetőlegesen 100%-a – jól tudnak, leginkább a metal különböző alágai. Az előző cikkkemben írtam, hogy az utóbbi időben kevesebb könyvet olvasok. Zenefogyasztásom terén nem figyelhető meg hasonló változás, továbbra is minden lehetséges pillanatban szól a háttérben valami zene. Most például az IQ-tól a Road of Bones. Hosszú ideig a Deezer előfizetéses szolgáltatását is használtam, aztán elkezdett számítani az a havi ezer-valahány forint is – szerencsére tesómnak hihetetlen MP3-gyűjteménye van, melynek túlnyomó részét átmásoltam magamnak.

A rovat célja nem az lenne, hogy összevissza beszéljek – ami nem jelenti azt, hogy nem is fogok –, sokkal inkább, hogy amolyan ajánló jelleggel beszámoljak azokról a zenékről, amelyek éppen gyakrabban fordulnak meg a lejátszóimban. Vagy újak, vagy nem, de valamilyen szempontból figyelemreméltók. Vágjunk bele

Orphaned Land: Unsung Prophets and Dead Messiahs
Az idei év első szerzeménye. Elsőként a The Neverending Way of OrWarrior lemezt hallottam az izraeli oriental metal bandától, de igazán az All is One albummal vásároltak meg, kilóra. Annak a logóját még a nyakamba is akasztottam egy ezüst ékszer által (kösz, Mandula!), és persze az akkori koncertjükön is ott voltam. Na de most az új lemezről illenék írnom. Elsőnek a Like Orpheus című szám videoklipjével szembesültem, amely a fülbemászó dallamai mellett a sztorijával is elnyerte a tetszésem. Arról szól ugyanis, hogy adott egy orthodox zsidó srác és egy mélyen hívő muszlim csaj, akik a mindennapi vallásgyakorlás után előveszik a „rockeregyenruhát” és elmennek a Kreator koncertjére. Utána egy buszmegállóban várakoznak, és ismét egy világ választja el őket egymástól. A másik klipnóta a We Do Not Resist, ami az utóbbi idők OL-jéhez képest meglepően kemény. Na azért nem annyira, de odasóz. Nekem a Like Orpheus mellett a két lassabb szám, a nyitó The Cave és a 9 és fél perces Chains Fall to Gravity jön be még nagyon. Első pár hallgatásra azt mondtam, a lemez talán még az All is One-t is felülmúlja, ezt revideálom: 10 pontos ez is, de lehetne még jobb is.


Almanac: Kingslayer
A Rage-ből kilépett (kirúgott) Victor Smolski új csapata második lemeze nekem a tavalyi év lemeze volt. Remekül hozza a Lingua Mortis-korszakbéli Rage-feelinget a germán power metal legszebb hagyományaival. Legnagyobb kedvencem róla a Kingdom of the Blind, de a címadó nóta is ott van a szeren. Smolski gitárjátéka mellett az ének is dicséretet érdekel, bár úgy hallottam, ezen a fronton változások lesznek / lettek.


Firewind: Immortals
Gus G leginkább Ozzy bácsi gitárosaként lett ismert, de azért mégis a Firewind, a görög metal zászlóshajója lenki a hazai terep. Ezzel készült lemeze jobban is sikerült, mint friss szólólemeze, a Fearless. Mondhatnánk rá, hogy igaz metal, ha mi lennénk Joey de Maio, nevezhetnénk power metalnak, ha túl akarnánk magyarázni, de a Firewind a hagyomános értelemben vett heavy metalt képviseli, és egyenletes magas, ha nem is kiemelkedő minőséget produkál. Csodákat nem kell tőle várni, de az a fajta zene, amelyet bármikor szívesen meghallgatunk.


Magnum: Lost on the Road to Eternity
Bob Catley-re is mindig lehet számítani, akár valahol vendégénekeskedik, akár a Magnumban hallatja jellegzetes hangját. Első hallgatásra a tizenkettő egy tucat Magnum-albumnak tűnt – persze ez így is 9 pontot jelent –, de aztán jobban odafüleltem, és kihallottam belőle a 10-est. A címadó szám felér a kedvenc Magnum-korongom, a The Visitation „zászlóshajójával”, a Freedom Day-jel.A nyitó Peaches and Creamnek is azonnal meg lehet jegyeznia dallamát, ami mindig dicséretes, bár nálam messze nem elvárás.


Rikard Sjöblom’s Gungfly: Journey to the Sun
Mibe, hogy még nem hallottátok Rikard Sjöblom nevét? És a Big Big Trainét? Pedig milyen jók! Úgy kapcsolódnak a nem teljesen ismeretlen prog rock szcénához, hogy a Spock’s Bearddel relatíve ismertté vált Nick D’Virgilio a Big Big Trainben is játszik. A Gungfly természetes maga is a Spock’s Beard – Big Big Train úton megy tovább. Minőségi anyag igényeseknek. Slágergyanúsnak persze véletlenül se lehet mondani, de hát a prog rock a legritkább esetben az.


Eldritch: Cracksleep
Velük először egy Inside Out promó CD-n találkoztam, a Lords of an Empty Place nagyon-nagyon erős szám volt. Aztán jó ideig elvesztettem őket szem elől – ez persze, progresszív heavy metalról lévén szó – nem volt nehéz. Sokkal komorabb zene, mint az a nóta volt, de nem depresszív, inkább elgondolkodtató. Nekem újabban a valamelyest agyasabb zenék inspirációt adnak – mikor mihez – ez pl. a minap a novellaíráshoz állított be megfelelő hangulatba az Epica The Quantum Enygmájával karöltve.

Egyelőre legyen ennyi, most pedig megpróbálok levadászni a fentiekhez egy egy YouTube-videót, hogy szócséplésem mellé némi illusztráció is legyen.