Könyvjelző, 2018. április 28.

Hívjuk akkor ezt egy rovatnak! Meglátjuk, lesz-e belőle rendszer. Szóval a fenti cím alatt, nem túl meglepő, aktuális vagy kevésbé aktuális olvasmányélményemről és az azokról mellesleg eszembe jutó dolgokról fogok írni.

Ámulok magamon, hogy még 4-5 évvel ezelőtt is mennyi könyvet olvastam. De tényleg! Ehhez nyilván az is kellett, hogy ne nagyon legyen életem, de ez sem magyaráz meg mindent. Na jó, azért most is van nálam négy könyvtári könyv, és egy ötödik novelláskötet is elő-előkerül, hogy a számítástechnikai szakirodalmat ne is emlegessük, no de régen simán megvolt az évi 60-70.

És persze kilószámra vásároltam is a könyveket, aminek most elsősorban a pénztárcám, másodsorban az albérletem fizikai paraméterei szabnak határt. Most jó könyvtároshoz méltón magam is a könyvtárhoz fordulok segítségért, illetve néhányszor lekalózkodtam néhány ebookot is (igen, ez kevésbé méltó könyvtároshoz…)

A könyvtári életmód egyik hátulütője, hogy jelentős időbeli késedelmet szenvedek el. A bajai Ady Endre Városi Könyvtár ugyan igyekszik, de hát nem én vagyok célcsoportjának egyetlen tagja, így nem tudja teljesen kielégíteni olvasói igényeimet. A deziderátalistára eddig felvetetett három könyvemből eddig egy került csak állományba. Nem, nem vagyok ezen felháborodva, örülök annak az egynek is.

Na de akkor mit is olvasok, olvastam a közelmúltban. Kicsit beljebb teszem a lényeget, mint a novella szövegét, hadd tűnjön rendezettnek a blog.

Brandon Hackett: Xeno
Azért ezzel kezdem, mert történetesen ez az a könyv, amit a deziderátáknak hála kaptam kézhez. Botond könyveit mindig szerettem, A poszthumán döntéssel  kapcsolódtam be a közvetítésbe. Nem szeretem, ha nagyon a számba rágják a mondanivalót, különösen akkor nem, ha fenntartásaim vannak azzal szemben, úgyhogy bizalmatlanul közeledtem a könyvhöz. Hiszen a Xenóban “migránsválság” van, ami eléggé uralja a közbeszédet Európa-szerte. A jó hír, hogy a könyv tetszett. Korántsem annyira, mint a két időutazásos regény, de hát az időutazás eleve a gyengém (mért is nem írtam én még olyan sztorit?), a poszthumán kettős is jobban bejöttt, de az Ember könyvét simán veri (azzal együtt, hogy azt is szeretem). Szellemes az idegen fajok bemutatása, különösen szimpatikus a probléma Univerzum-szintű kiterjesztésének ötlete. A rossz hír nem az, hogy túl direkt és vállalhatatlan az üzenete (nincs vele ilyen gond). Hanem az, hogy így egyszerűen nem lehet lezárni egy történetet. Ez egy cserbenhagyásos gázolás az olvasóval szemben! Hallottam olyan pletykát – erősítsetek meg vagy cáfoljatok -, hogy van esély folytatásra, de a baleset akkor is megtörtént. Összegzésül: olvassátok el, mert jó, és egyébként is fogyasszunk hazait (is), de előre mondom, mérgesek lesztek rá!

 

Andy Weir: Artemis
A marsi (vagy Mentőexpedíció. Tök mindegy, A marslakó címet kellett volna neki adni, legfeljebb A marsbéli embert. Komolyan mondom) az utóbbi évek egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra. Poénos, hihető, emberközeli, szerethető egyes szám első személyű hőssel, happy enddel. Le a kalappal! Weir rendesen feladta a leckét magának. Vagy épppen magasra tette a lécet, így jobb, mert képszerűbb. Hogy megugrotta-e? Itt kezd el sántítani a metafora, mert alacsonyabbat ugrott, szóval leverte a lécet, de ezzel az eredménnyel is versenyben maradt. (Elnézést a sportrajongóktól!) Jazz, a csempészlány talán még szerethetőbb figura, mint A marsi hőse, és külön bónusz a szerzőnek, hogy bele mert vágni az új kalandba egy ellenkező nemű protagonistával. Kalandot mondtam, és nem véletlenül, mert míg A marsi belegyömöszölhető a hard SF skatulyájába, az Artemisnél ez kicsit nehezebb, és nem azért, mert nem végzett volna alapos háttérmunkát Weir, hanem mert, hogy is mondjam, olyan kalandregényesen van megírva. Titkos megbízatás, ármány, szerelem (na mondjuk ebből nem olyan sok), gyilkosság: ami csak egy jó ponyvához kell. Mert az Artemis egy jó ponyva – még ha keményfedeles is. Simán elmegy strandolvasmánynak is, de azért megtornáztatja az agyat. Ajánlom népgazdasági hasznosításra.

 

Kozmológia, kvantumfizika, hipertérelmélet és társaik
Ez nem egy könyv címe, hanem összefoglalója annak a pár olvasmánynak, melyekkel alaposan feladtam a leckét a szürkeállományomnak. Science fiction rajongóként persze mindig érdekeltek valamilyen szinten a fenti témák, de nem nagyon olvastam utána. Aztán elhunyt Stephen Hawking (RIP), és beláttam, hogy nem halogathatom tovább Az idő rövid története elolvasását. Nos, tényleg kötelező olvasmány mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a természettudomány! Lebilincselő a stílusa, és a világ legizgalmasabb kérdéseiről van benne szó. Sajnos nem éppen most íródott, így sok elmélet meghaladott már, de ez nem von le értékéből, épp csak folytatni kell a kutakodást. Én Michio Kaku Párhuzamos világok című könyvével folytattam. Kaku is kiváló pedagógus, hál’ Istennek ő sem erőlködik képletek felvázolásával, és a könyve sokkal újabb. Most ismét Kakut olvasok, a Hipertért, amely időben a két előző között készült, szóval a tudomány fejlődését elég sajátos módon kísérhetem figyelemmel. A soron következő hasonló tárgyú mű a Hawking új univerzuma címe hallgat, szerintem max. három nap, és az jön.

Greg Egan: Karantén
Féltem ettől a könyvtől is. A Diaszpórát olvastam, amikor az Ad Astra kiadta, de már megbántam, hogy befejeztem, mert annál idegenszerűbb, emberietlenebb olvasmánnyal még nem volt dolgom, ráadásul, mivel a szereplőkkel fikarcnyit sem sikerült azonosulnom, abszolút nem érdekelt az sem, mi lesz velük. Szóval az ma is fájó seb. De megadtam az ausztrálnak a második esélyt, és milyen jól tettem! A felszínen a Karantén is afféle science fictionbe oltott detektívtörténet, no de azért egy kvantumelméleten alapuló sci-fi, az már valami! Nem állítom, hogy minden mozzanatát értem, főleg, hogy az előző bekezdés olvasmányai előtt került a szemem elé, de élveztem, nemis igen tudtam letenni. Nem találok szavakat, úgyhogy nem is keresem őket tovább.

Hát ennyit elsőnek, egy nap két blogbejegyzés több mint elég, előreláthatóan zenei tárgyú beszámoló következik majd.