Fehér karácsony

A II. János Pál fasor végén kiszállt a légkondicionált csónakból. Feltette napszemüvegét, papucsát a táskájába süllyesztette és felhúzta a gumicsizmát. Fehér volt a táj, amerre látott, nehéz gyalogút lesz a kiserdőig. De megígérte Maritának, hogy idén is szerez karácsonyfát, így hát ebben az évben is nekiindult a fejszével. Tíz éve még megbüntették volna, ha engedély nélkül kivág egy fát, de azóta megváltoztak a törvények:a fák rengeteg fényt és hőt nyelnek el, ezért nemkívánatosak. Hogy oxigént termeltek, az igaz, de arra ott voltak a világtengereket borító algatelepek is. Legalábbis ezt mondták.

A hajó kellemes 25 fokos hőmérséklete után a szabad levegő 45 foka pokoli volt, mellkasáról is patakokban folyt a víz, lába szinte tocsogott a két számmal nagyobb csizmában. De papucsban vagy szandálban képtelenség lett volna előrehaladni, így is bokáig süllyedt a fehér anyagban. 5 perc múlva már látszott a dombocska. A ciprusokból és borókafenyőkből álló facsoport is fehérbe borult. Mikołaj jól emlékezett, hogy errefelé régen akácos volt, de azok a növények megadták magukat az irtózatos hőségnek. És Gdynia még a szerencsés vidékek közé tartozott. Csehországban és annál délebbre már a tűlevelűek is ritkaságnak számítanak, az Appenini-félsziget – legalábbis amit a tenger meghagyott belőle – kietlen homok- és kősivatag.

Mikołaj pihent, és lassan, aprókat kortyolt a termoszából. Csak egy litert hozott magával, tudta, a fenyő, a fejsze és a csizma éppen elég lesz ebben a hőségben, nem szabad plusz teherrel terhelnie magát. Visszafelé pedig – termosz ide vagy oda – úgyis megmelegedne a víz. Szívesen megpihent volna, de a magas UV-sugárzásban és a szárazságban végzetes lehetett volna: talán nem öli meg a Nap alkonyatig, de annyira kiszárad, hogy nem lesz képes visszamenni a városba, ahol a hűvös pincelakásban várja a családja.

Délután 3 volt, amikor kiszállt a csónakból, 5-re érte el a fenyőt. A hőség valamelyest mérséklődött, már csak 36 fok volt. Éppen elég meleg a munkához. Egy jó másfél méteres borókafenyőt szemelt ki, majd elővette a fejszét. Vigyázott, nehogy megérintse a forró fejet, de a fanyelet is le kellett locsolnia vízzel, hogy egyáltalán használni tudja a szerszámot. Tíz percig tartott a favágás, húsz percig, mire rászánta magát az indulásra. Már előző évben is azon gondolkodott, hogy éjszaka kellene kijönnie, de a hajók csak nappal járnak: az éjszaka a csatornákon sem biztonságos. Az utolsó hajó napnyugtakor indul vissza a városba, maradt még két és fél órája. 2 kilométerre bőven elég lenne, ha nem lenne még mindig ilyen iszonyú meleg, és nem borítaná polisztirol a tájat.

A műanyagot fél éve kezdték el nagy mennyiségben kiszórni, két hónap alatt szinte egész Európát beborították vele. Úgy gondolták, a fehér felület eléggé megnöveli a felszín albedóját ahhoz, hogy néhány fokot hűljön a levegő. Talán sikerült is, de az időnként lángra kapó polisztirol legalább annyit hozzájárult az üvegházhatáshoz, mint amennyit a fényvisszaverő hatás enyhített annak hatásain.

A gyerekek számára ez maga volt a hó: nem tudták, hogy az igaziból hógolyót lehetett gyúrni, hóembert építeni és nem esett szét az ember kezében: sosem láttak olyat. És sajnos csúszkálni sem lehet a műanyagon, pedig Mikołaj előző évben megpróbált lesiklani a domboldalon. Nem ért el mást, csak orra-szája telement a műanyaggal.

Fél hétkor nekivágott az útnak. Szerencsére a Nap a háta mögött volt, így jól látta az ösvényt, amelyen idejött. Mire nagy nehezen leoldalazott a lejtőn, erejének szinte a végére ért. Számított erre, volt nála egy energiatabletta, jókora adag koffeinnel és némi amfetaminnal. Szigorúan tilos volt, de nem sokszor ellenőrizték azokat, akik időnként elhagyták a várost. Úgyis az életükkel játszanak. Lábát megtörölte, majd bekente izomlazító krémmel. A következő 500 méterre mindennek elégnek kell lennie.

Egy idő után már duplán látott: nem tudta, ez a drog, a hőség vagy a napszúrás miatt van. De már látta a csatornát, ott állt a hajó is. Érezte, hogy tarkóján, melyet most egyfolytában ért a napfény, felhólyagosodik a bőr. Mindegy: a kislányának megígérte a fát, hát most szállítja.

Szinte önkívületi állapotban érte el a hajót, a személyzet segítette át a pallón. De tudta, hogy sikerült: Maritának igazi karácsonya lesz. Igazi fehér karácsonya.

Teofánia – legszemélyesebb novellám

Ha a fájlmódosítás dátumában meg lehet bízni, 2007-ben fejeztem be azt a novellát, amelybe a legjobban beletettem magam. Ez volt a harmadik, amit elküldtem a Galaktikának – egyúttal az első, amit indoklás nélkül visszadobtak. 2014-ben aztán írtam belőle egy átdolgozott verziót – amely szintén nem jelent meg. Az a sejtésem amúgy, hogy épp a túlzott személyessége lehet az ok, mert van egy olyan olvasata is, hogy a szerző komplett őrült. Ez néha persze nem áll messze a valóságtól, de leszögezném, a műben leírt események nem történtek meg, ráadásul sosem voltam ruhatáros, sem a TIK-ben, sem máshol.

Azt hiszem, az egykori Vox Adepti Opera Omnia rovatán kívül még sehol nem tettem közzé, úgyhogy legfőbb ideje, hogy napvilágot lásson.

Hölgyeim és Uraim, íme a Teofánia!

Mayer István: Teofániai

Amióta megépült az új egyetemi könyvtár, mindig arról álmodoztam, hogy itt fogok dolgozni. A hatalmas üvegablakoknak köszönhetően egész nap világos van, tele van minden korszerű számítógépekkel, no és a könyvállományra sincs panasz. Persze leginkább az informatikusok vagy a tájékoztatósok közé képzeltem magam, de ez nem kívánságműsor. Íme, két diplomával a zsebemben ruhatáros lettem. Innen, a földszint eldugott sarkából már egyáltalán nem olyan világos az épület, a szakmai kihívás meg… Nos, igen. De muszáj valamit csinálnom, mert az alacsony fizetés is fizetés.

A ruhatár – legalábbis az a része, ahol én dolgozom – a könyvtár leghagyományosabb része. Leadod a kabátod, kapsz érte egy bilétát, majd a bilétáért cserébe visszakapod a kabátod. Persze a forgalomnak már csak egy kisebb része tartozik hozzánk, mert az elektronikus csomagmegőrző “ládákat” is megszokták a látogatók, még ha néha bele is szorul a cuccuk. Az én ruhatári szakaszom általában a senki földje. A hátsó ruhatárig a legtöbben el sem jutnak, igaz, nem is mindig van nyitva. Én például csak délután 1-kor nyitok, igaz, attól kezdve zárásig dolgozok. Igazán csak rendezvényekkor vannak sokan, akkor viszont majd megszakadok, mert ide hátra ritkán küldenek erősítést.

Szeretem jól végezni a munkámat. Hogy mit lehet jól csinálni egy ruhatárosnak? Például a legtürelmetlenebb és legagresszívabb olvasónak is nyájas mosollyal nyújtom át a kabátját. Vagy akkor is odaadom, ha elvesztette a bilétáját, csak némi dorgálás kíséretében. Az eltűnt bilétákról precíz nyilvántartást vezettem. A legtöbbjük néhány napon belül megkerült, hiszen csak a könyvtáron belül hagyhatták el őket. Egy esti záráskor átlagosan nyolc-tíz biléta szokott hiányozni a rám bízott 600 fogasról.

2007. október 7-én a délutáni kezdéskor legalább tíz biléta hiányzott, noha este még csaknem teljes volt a létszám. Furcsa volt, hogy mind az utolsó polcokon lévő fogasokról hiányzott. Mindenesetre elkezdtem feljegyezni őket: 461, 467, 487, és így tovább egészen 599-ig. Pontosan 11 szám. De éreztem, hogy valami nem stimmel ezekkel a számokkal. Például mindegyik páratlan. Aztán előkaptam a telefonom, és a számológépén ellenőrizni kezdtem a számokat: mindegyik prímszám volt, vagy legalábbis annak tűnt. Elég sok sci-fit olvastam ahhoz, hogy ebben ne a véletlen művét lássam. Nyilvánvaló, hogy valaki így akar üzenni nekem.

Mivel matematikából nem vagyok túl erős, este beültem egy internetkávézóba, ahol letöltöttem egy több ezer prímszámból álló listát. Rajta volt mindegyik hiányzó biléta száma. Viszont ez az adott intervallumon belül csak minden második prímszám volt. De mit jelent ez. A legjobb ötleteim éjjel szoktak támadni. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy megvan a megoldás: nekem kell kiegészíteni a listát, és akkor az a valaki, aki a kapcsolatot keresi, tudni fogja, hogy veszem az adást. Kijegyzeteltem a hiányzó számokat, és vártam a munkát sajátos távírómmal.

Másnap 1-kor minden biléta a helyén volt. Kíváncsi lettem volna, hogy eddig hol voltak, és hogyan kerültek vissza a helyükre, de még kíváncsibb voltam, ki az, aki jelet adott nekem. Este 8 után szépen leakasztottam a 463-ast, a 479-est és társaikat, majd elmentem haza, és vártam a választ. Nem mintha lebecsültem volna a kollégáimat, de a legtöbbjükből nem néztem volna ki, hogy bármifajta kódolással múlatják idejüket, így igazából fogalmam sem volt, ki játszadozhatott a bilétákkal. Persze egy egyetemi könyvtárban sokféle ember megfordul, és némelyik matematikus srácról simán el tudtam volna képzelni, hogy bemegy az üres ruhatárba és matekfeladványokat kreál nekem. Nos, az első feladatot megfejtettem. Gondoltam, másnapra valami nehezebb feladvány jön. És így is lett.

Nem lehetett nem észrevenni a tudatosságot a biléták másnapi rendjében. Mintegy hatvan hiányzott, ráadásul mindegyik az első két oszlopból. Ha nem éreztem volna, hogy ez egy üzenet, bizonyára fel is jegyeztem volna a füzetembe, hogy új rekord, így viszont a pontos számokat írtam fel. Elgondolkodtam, hogyan lehetne ezt dekódolni. Kézenfekvőnek tűnt a számítógépek alkalmazta kódolások valamelyike. A hiányzó és a meglévő bilétákból 8 bites csoportokat képeztem úgy, hogy a meglévő biléta 1-et, a hiányzó 0-t jelentett. Ha például a számnyolcasból csak a bal szélső hiányzik, az 27 –t jelentene, azaz 128-at. Összesen 256 -féle karakter létezhet így, ami több mint elég a legtöbb üzenethez. Gyanús volt, hogy csak 78 fémdarab hiányzott: ugyan mit lehet 9 karakterben üzenni? És a kapott számok többsége túl nagy is volt: a betűkarakterek zöme 128-nál kisebb számnak felel meg.

Mindezeket a megállapításokat tettem fél háromig, amikor egy kisebbfajta invázió lepett meg. Nyilván valami népszerű általánosan művelő előadás kezdődött az egyik teremben. A pokolba kívántam a látogatókat, de hiába, várni kellett a feladattal. Persze vigyáztam, hogy az első két oszlopba ne kerüljön se kabát, se táska. Közben persze járt az eszem. Este 6 körül jöttem rá a helyes módszerre. Ismeretlen partnerem takarékos volt: csak a betűjegyeket jelölte, abból viszont az ékezeteseket is. Így 6 bitből megúszta az egészet: pokolba a szabványokkal! Magára az ábécére bőségesen elég a 64 variáció, legalábbis, ha lemondunk a kis- és nagybetűk közti különbségtételről. A szóközt láthatóan 0-val jelölte a feladó. 19:40-re, tehát majdnem zárásra kialakult az első üzenet:

AZ IDŐ BETELTii

Mint egy elmebeteg – igaz, addig se viselkedtem másképp – nekirohantam kódolni nyilvánvaló kérdésemet, amit az utolsó oszlopok bilétáinak megritkításával tettem közzé:

KI VAGY

Majd elhagytam a könyvtárat, beültem egy kocsmába és megittam három sört. Kicsit túl sok élmény volt ez egy napra. Hazafelé gyalog mentem, és a titokzatos üzenet értelmén gondolkodtam. Valahonnan ismerős volt a kifejezés, de nem jutott eszembe, honnan.

Éjjel 2-kor ébren fekve az ágyon a SETI kapcsolatfelvételi módszerein gondolkodtam. A földönkívüliek kutatói mindig abból indultak ki, hogy mi sem tudunk semmit az idegenekről, sem ők rólunk, és mindenféle általánosságokból próbálnak közös kódot kialakítani. Pedig lehet, hogy azok odakint már mindent tudnak rólunk, ismerik a nyelvünket, szokásainkat, és azt is tudják, hogy a “beszélgetőpartnerük” mennyire összetett kódot képes megfejteni.

Nem, ekkor nem gondoltam, hogy valami földöntúli hatalommal van dolgom, inkább valami TTK-s csínytevésére gondoltam, de mindenképpen érdekes személynek tűnik, aki így társalog valakivel.

Másnap persze kialvatlanul ébredtem, mire dolgozni mentem, ráadásul iszonyatosan fájt a fejem. Most viszont legalább aligha kell a kódfejtéssel foglalkoznom, hiszen ismerem az ábécénket. 102 biléta hiányzott az elejéről, tehát 17 karakteres üzenetre számíthattam. Szép hosszú neved van, barátom – gondoltam. Ahogy összeraktam a jeleket, az üzenet így szólt:

VAGYOK AKI VAGYOKiii

És akkor beugrott “Az idő betelt” forrása is. Hát persze, a Bibliában van. Gyorsan leléptem a ruhatárból, bementem a könyvtárba és kezembe kaptam a Szentírást. “Az idő betelt”-re Márk evangéliumában bukkantam rá. Igaz, itt “beteljesedett az idő” szerepelt, de ez fordítás kérdése. A “Vagyok, aki vagyok”-ra emlékeztem: Mózesnek mutatkozik be így az égő csipkebokorból az Isten. Iszonyú mérges lettem. Nem vagyok templombajáró, de ha valaki Istent játszik, azért az már sok az én érzékenységemnek. Visszarohantam a ruhatárba – a kolleginák elég morcosnak tűntek a távozásom miatt -, és még a délután folyamán megfogalmaztam tömör válaszom vicces partneremnek:

ANYÁDDAL SZÓRAKOZZ

Aznap este jobban aludtam. Eddig valahogy mégis bennem volt az az érzés, hogy valami külső erő mozgatja a bilétákat, most nyilvánvalóvá vált, hogy valaki egy vaskos tréfát űz velem. Nem tudtam rájönni, ki lehet az, ismerőseim egy részéből az átverésre való hajlam hiányzik, mások viszont a kódot nem lennének képesek összehozni.

Arra számítottam, hogy másnap rendben találom a ruhatárat, de nem így volt. Úgy látszik, a barátom nem érti, hogy vége a műsornak. Nem akartam vele foglalkozni, de azért zárás előtt csak megnéztem, mit akar mondani nekem a társam. Lehet, hogy végül csak leleplezi magát, és megtudom, ki is ő. Ahogy leírogattam a betűket a lapomra, szép lassan elsápadtam, majd meghűlt bennem a vér. A lapomon ez volt leírva:

PERGAMON146 1ANGUS4 4521

Az első kettő egy-egy jelszó volt, amiket különböző internetes programokhoz használtam. A következő szám a bankkártyám PIN-kódja volt. Azt még el tudtam volna képzelni, hogy valaki ezekből egyet ellessen, de hogy mind a hármat, azt teljesen kizártnak tartottam. “Vagyok, aki vagyok.” Teljesen össze voltam zavarodva. Még egy gyors üzenetet kreáltam, mielőtt elmentem volna.

MIT TEGYEK

Otthon sem olvasni, sem tévézni nem voltam képes, de a zene is csak idegesített. Persze étvágyam se volt. Eleve beteg ötletnek tartottam, hogy Isten velem akarjon kapcsolatba lépni, de hogy egy ruhatár segítségével, azt meg aztán főleg. Vagy egy pszichopata áldozata lennék? Tegyek feljelentést a rendőrségen? Nem, nem, már az elején kiröhögnének. Előbb utalnának engem az elmeosztályra, mint állítólagos társamat. Végül bevettem három altatót, ettől sikerült kikapcsolnom az aggodalmakat.

A másnap reggel természetesen katasztrofális volt. Szerencsére pénteken még a szokásosnál is kevesebben járnak erre, így nem tűnt fel senkinek gyalázatos állapotom. Persze várt a minden eddiginél hosszabb üzenet. Nagyon nehezen tudtam koncentrálni, de azért sikerült dekódolni.

MENJ EL NINIVÉBE HIRDESD NEKI HOGY GONOSZSÁGA SZÍNEM ELÉ JUTOTTiv

Na nem, próféta nem vagyok, nem csinálok hülyét magamból. Már így is hülyét csináltál magadból – mondta racionálisabbik felem. De egyáltalán, mi az, hogy Ninive? New York? Moszkva? Peking? Vagy csak Budapest? Úgy gondoltam, ennyi elég is volt ebből az őrült párbeszédből, aznap este válasz nélkül hagytam – kit is?

Mindig is úgy gondoltam, hogy az embernek van választása, így nemet mondhatok arra a feladatra, amit kapok. És én éltem ezzel a lehetőséggel. Ám úgy tűnik, ebben a dologban tévedtem.

Amikor aznap este az egyik sugárút sarkán – bevallom, kissé figyelmetlenül – leléptem a zebrára, hirtelen fékcsikorgást hallottam, majd egy csattanást, és aztán hasított belém a pokoli fájdalom. Aztán elájultam.

Csaknem egy hónapot töltöttem a kórházban combnyaktöréssel, meg persze a fejsérüléseimet is kezelni kellett. A vétkes sofőrt nem találták meg. Néhány kollégám meglátogatott, ők közölték, hogy míg én az ágyat nyomtam, a könyvtárban felszámolták a hátsó ruhatárat, és ahelyett is elektromos csomagmegőrzőt szereltek fel. Mire visszaérek, az első ruhatárba leszek beosztva én is, fele annyi munkaidőben, persze fele pénzért

Tehát az égi üzeneteknek vége. Lehet, hogy már minden elhangzott, amit tudnom kellett? Nincs más választásom. Bár nem érzem magam prófétának, meg fogom keresni Ninivét, bárhol legyen is, és el fogom mondani az üzenetet. Ámen.

i Isten megjelenése valamilyen anyagi formában.

ii Márk evangéliuma, 1,15

iii Kivonulás könyve 3,14

iv Jónás könyve 1,2

Végtelen történetek

Hányszor és hányan mondták: írjak. Eddigi életemben az átlagnál több időt töltöttem alkotó írással, de sokkal kevesebbet annál, hogy „életvitelszerűnek” nevezhessük. Kb. 8 évesen kezdtem el először regényt írni, mintegy nyolc kb. öt soros fejezet készült el a Hajó az aknaóceánon című kalandregényből, amíg el nem akadtam. Mint afféle kezdő, azonnal meg is akartam semmisíteni a művet, de Apu elrejtette. Azóta egyszer akadt a kezembe, de nem tudom, most hol van. Később inkább költeményekben utaztam, a vicces verseim még sikert is arattak osztályberkekben, végülis a rímeket és a sortávokat éreztem, és hát ismerek olyan magát költőnek nevező személyt, akinek még ez se megy. A következő komolyabb nekikezdésem 19 évesen, A Fehér és a Bíbor lehetett, amit hosszas kórházi tartózkodásom alatt kezdtem meg papíron, tollal.  Volt koncepció, volt ihlet, kitartás nem annyira.

Valahogy mindig ezen akadtak el a dolgok. Nagy rössel beindulok az írásba, aztán valahol félresiklik a dolog. Pedig nem az érdeklődésem szokott alábbhagyni, hanem közbejön valami lelki tompaság, kisebb-nagyobb depresszió, ilyesmi. Ezeken persze túl kéne lendülni, mert nem lehet mindent pár nap alatt minden írást befejezni, az pedig luxus lenne, ha felhagynék a szövegalkotással, mert – saját véleményem szerint – ebben vagyok összes készségem közül a legjobb. A blog se rossz persze, de annyi izgalmas dolog azért nem történik velem, hogy kielégítse akár az én, akár az olvasók igényeit.

Legutóbb április utolsó harmadában kezdtem bele hosszabb munkába, amelyet aztán be is küldtem volna a GABO kiadó pályázatára, ha befejezem. Igaz, rosszul is kezdtem bele, mert minden anyaggyűjtés és precízen végiggondolt koncepció nélkül ragadtam billentyűzetet, de azért majdnem összeállt. Sőt, megkockáztatom, ha a szokásos hangulati kisiklás nem következik be, végigviszem a sztorit.

Adódik a kérdés, mért nem tettem meg ezt azóta. Az ugye nyilvánvaló, hogy az egyszer elejtett fonalat utána már sokkal nehezebb befűzni. De ez csak egy ok. Majdnem, vagy talán ugyanennyire fontos, hogy egy álmatlan éjszakámon végigzongoráztam a Dropboxom ‘novella’ mappáját, na meg persze az ‘endtestament’-et is, és ráébredtem, hogy akadnak itt más jobb sorsra érdemes projektek is. A Végidők lenne az ideális – ez a 2015-ben kiagyalt apokaliptikus regénykezdeményem címe –, de nem biztos, hogy Ferihegy után egyből a Mount Everestet kellene megmásznom.

Vegyük sorra, mi az, ami használható.

  1. Talán a legjobb állapotban a Fogyinapló munkacímre hallgató írás van, amely egy elég ellenszenves orosz menedzserről szól, meg arról, hogy hogyan fogy le drasztikusan egy nagyon-nagyon radikálist, gondosan titokban tartott módszerrel. Nagyrészt kidolgoztam a cselekményt, el is kezdtem írni, tőlem meglehetősen szokatlan stílusban, és ahogy a cím is mutatja, napló formájában. Erőteljesen morbid lesz – ha valaha befejezem.
  2. A Stan első hittanórája hittudományi főiskolás korom felbuzdulásának éretlen gyümölcse. Stan egy ahhoz hasonló intelligens óceán, mint amilyet Stanislaw Lem Solarisában ismerhetünk meg. Gyermeki érdeklődéssel tekint az őt az Európa holdon meglátogató emberekre, akikkel sikerül is felvenni a kapcsolatot. Felmerül benne, léteznek-e hozzá hasonló létformák. Az emberek elkezdik tanítani „Stan”-t az emberi kultúrára, egy idő után a Vatikán delegál hozzá egy katekétát, aki alapvető teológiára okítja. Ez lenne az alapszituáció, még nyitott, mire futtatnám ki, de szerintem van benne potenciál.
  3. Van egy urban fantasy-próbálkozásom is, amelyet nem kis részben László Zoltán egyszer voltja és – ahogy azt is – természetesen Neil Gaiman világa ihletett meg, abban Budapestről, a 4-6-os villamosról leszállva kerül a rólam mintázott főszereplő egy furcsa szigetre, ahonnan persze vissza akar jönne. Írogattam ugyan, de rá kellett ébrednem, hogy az én fantáziám nem igazán alkalmas fantasy-ra, nem tudok jó mesét írni. Úgyhogy ezt inkább felejtsük el.
  4. Itt van a legfrissebb, a faded.odt dokumentum egyelőre cím nélküli tartalma. Ennek a főhőse Bajáról tűnik el, majd a Gemenci-erdőbe bukkan fel jó fél nappal később, anélkül, hogy bármire emlékezne. Aztán egyre több hasonló eltűnés következik be világszerte, és bármennyire is nem szeretné, mivel ő az első a sorozatban, vizsgálat tárgya lesz, és rákényszerül, hogy megfejtse, mi is történt. Közben valamilyen egzisztenciák jelennek meg álmában, az álmok pedig kapcsolatban állnak az eltűnésével. Meg ilyenek.
  5. Herkules oszlopai a címe a legrégebben megkezdett töredékemnek. A történet hősei úttörő űrhajósok, akik egy Föld körül létesített mesterséges féregjáraton jutottak el hajójukkal meglehetősen messzire. Ám egy fatális hiba miatt a visszatérés útja lezárult, a Földdel való üzenetváltás is nehézségekbe ütközik. Talán van remény a túlélésre, ahogy a visszatérés sem tűnik teljesen lehetetlennek, de a csapat tagjai között csak nő a feszültség.
  6. I, Satan. Nos, igen. Ez a legszemélyesebb, és a leginkább vázlatos. A novella főszereplője a Sátán. A Fenevad. Az Antikrisztus. Esetleg ezek egyike, vagy egyszerre több is, ő sem tudja pontosan. De remek elméletei vannak saját kilétével kapcsolatban, amelyek egységes rendszerré állnak össze a fejében. Az emberi világban persze elég nehéz érvényesülni ilyen különleges lényént, főként, ha nem áll az illető rendelkezésére földöntúli hatalom, és a földért is meg kell küzdenie. És akkor persze még adott, hogy ő jó, avagy gonosz, Isten ellenlábasa vagy titkos szövetségese. Stb.
  7. Personal Paradise. Ezt kicsit Arthur C. Clarke Komarra oroszlánja című írása ihlette meg, és nem több egy alapötletnél. Igazából annak a lopott alapötlete, szóval nem sok értelme van megírni. Arról szól, hogy a jövőben az emberek virtuális luxusmagányba (most találtam ki a kifejezést) zárják magukat, és egymástól elszigetelve vegetálnak.
  8. És maga a Végidők. A szinopszisát annak idején boldog-boldogtalannak elküldtem, de azóta további boldogakkal és boldogtalanokkal ismerkedtem meg, szóval röviden: a közeljövőben vagyunk, két főszereplőnk egy chilei rockzenész és az Egyesült Államok frissen megválasztott elnöknője, akik, bár nem tudják, féltestvérek. A világban drámai események követik egymást, terrortámadásokkal kezdődnek, majd addig gyűlik a feszültség, míg gyakorlatilag világháború bontakozik ki. Arra akarom kihegyezni, hogy ez bizony az a bizonyos háború, amely Krisztus második eljövetelét előzi meg. És végigkísérem a történetét, egészen a végkifejletig.

Na most jön az, mit akarok ezzel az egésszel, azon kívül, ami eddig is nyilvánvaló volt. Kedves Olvasóim! Itt ugyan nem engedem meg a kommentelést, de a Mundus Adepti Facebook-oldalon semmi kifogásom ellene, sőt, ezúttal bátorítalak is benneteket arra, hogy írjátok meg, melyik a legszimpatikusabb a fentiek közül, melyiket olvasnátok a legszívesebben. Nem ígérem meg 100%-ra, hogy aztán azt meg is írom, de azért komolyan fontolóra veszem.

Nosza!

Árnyékban – másodszülött novellám

Mint azt a Szabad akaratról szóló és azt közlő bejegyzésben is írtam, a Galaktika pályázatán elért ezüstérem egyúttal egy meghívót is jelentetett a folyóirat rendszeres szerzői közé. Később persze kiderült, hogy a dolog nem automatikus, de a második írásom, amelyet néhány sor múlva – a Szabad akarathoz hasonlóan minimális változtatásokkal – ide beillesztek kb. fél évvel a beküldése után meg is jelent. Visszaolvasva is tetszik, annak ellenére, hogy ekkor sem volt még írói rutinom. Más kérdés, hogy olyan kevéssé vagyok termékeny szerző, hogy kérdéses, mostanra lett-e egyáltalán, de ezt nem most fogom kivesézni. Szóval az Árnyékban. Első címe A nap árnyéka lett volna, de tesóm felhívta rá a figyelmem, hogy azt Móricz Zsigmond már lelőtte, és ez kifejezőbb is így. A sensory deprivation létező kutatási terület illetőleg problémakör, de a témaválasztás nem volt igazán tudatos. Mint egy rendes science fiction szerző, végeztem némi előmunkálatot, mielőtt írni kezdtem, de inkább csak az űrutazás időtartamával meg a távolságokkal kapcsolatban végeztem hozzávetőleges számításokat, a pszichológiai vonatkozást – azaz a novella lényegét – figyelmen kívül hagytam.

Erre a novellámra kaptam a legszebb bókot, amit valaha írással elértem, annál is szebbet, mert nem volt tudatos. Egy SF sörözés alkalmából egy barátommal kedvenc novelláink kerültek szóba. Elkezdett egy sztorit, de nem emlékezett a szerzőjére, úgy tippelt, Asimov írta. Én meg egy idő után ráeszméltem, hogy bizony az Árnyékbant meséli, amely még jóval ismeretségünk kezdete előtt jelent meg. Nos, egy SF írónak annál szebb bók, mint hogy Asimoval tévesztik össze, azt hiszem nem kell.

No de akkor következzék a szöveg. Fogadjátok szeretettel!

Mayer István:‭ ‬Árnyékban

– Üdvözlöm‭! ‬Önnek‭ ‬4‭ ‬új v-mail üzenete érkezett.

Az első klip a rajongói klubjától érkezett.‭ ‬Már megérte,‭ ‬hiszen eddig azt sem tudta,‭ ‬hogy vannak rajongói.‭ ‬A felvételen tíz-tizenöt vigyorgó kamasz egy‭ „‬Hozd le nekünk az Európát az égből‭!” ‬feliratú transzparens körül állva integet,‭ ‬majd a szóvivő biztosítja Simmonst arról,‭ ‬hogy egy pillanatra sem feledkeznek róla.

A második a NASA‭ ‬3‭ ‬perces összefoglalója volt a Földön történtekről.‭ ‬Simmons azonnal átugrotta:‭ ‬amit tudni akart,‭ ‬megtudhatta bármelyik hírcsatornáról,‭ ‬ha pedig komoly zűr lett volna,‭ ‬azonnal felhívták volna a képtelefonon.

A harmadik Anitától jött.‭ ‬Szédületes ez a lány‭ – ‬gondolta Simmons‭ –‬,‭ ‬odahaza alig három hétig ismertük egymást,‭ ‬és képes rám négy évet várni.‭ ‬Mindenesetre kettőt már kibírt.‭

A negyedik természetesen spam volt,‭ ‬és ami a reklámlevelek jellegzetessége,‭ ‬magától elindult és képtelenség volt bezárni.‭ ‬A kézbesítőprogram elterpeszkedett a teljes képernyőn,‭ ‬majd fejüket lógató férfiak tűntek fel egy szürkés utcán,‭ ‬közben a Carmina Burana Ó,‭ ‬Fortuna tétele hallatszott.‭ „‬Ne csüggedjen‭! ‬Potenciazavarára garantált megoldás az EroVita kapszula‭” ‬Erre felzendült Dvořák Új világ szimfóniájának főtétele,‭ ‬és valamennyi alak büszkén kihúzta magát.‭ ‬Simmons azon gondolkodott,‭ ‬mennyit kell még várni arra,‭ ‬hogy egy reklám ennél is egyértelműbb legyen.‭ „‬Kételkedik‭? ‬Próbálja ki díjmentesen.‭ ‬Bárhol is van,‭ ‬adja meg címét,‭ ‬és küldünk Önnek‭ ‬3‭ ‬EroVita kapszulát,‭ ‬melyet csak akkor kell kifizetnie,‭ ‬ha maradéktalanul elégedett a hatással.‭” ‬Simmons eltűnődött,‭ ‬vajon az ingyenes szállítás a Jupiter körüli pályára is vonatkozik-e,‭ ‬de rájött,‭ ‬hogy nem tud élni az ajánlattal,‭ ‬hiszen jó másfél évig nem fog még emberi‭ – ‬illetve ebben az összefüggésben asszonyi‭ – ‬lénnyel találkozni.

A Taurus-7‭ ‬csaknem két és fél évvel ezelőtt indult el Mars körüli pályájáig,‭ ‬hogy utolsó előkészítője legyen az első olyan expedíciónak,‭ ‬mely embert juttat az Európa felszínére.‭ ‬Simmons feladata volt a főpróba:‭ ‬ráállni az Európa körüli pályára és a hold felszínére letenni a leszállóegységet.‭ ‬Bár egyes tudósok úgy vélték,‭ ‬ezt automatizálva is meg lehetett volna tenni,‭ ‬azok álláspontja győzött,‭ ‬akik az emberi irányítás mellett érveltek:‭ ‬a későbbi expedíció során történhet bármilyen meghibásodás,‭ ‬a pilótának képesnek kell lenni arra,‭ ‬hogy letegye az egységet.‭ ‬Igaz,‭ ‬Simmons nem a leszállóban ült,‭ ‬de az anyaűrhajóban folyamatos kapcsolatban volt azzal,‭ ‬leszámítva a maximum‭ ‬2‭ ‬másodpercnyi időeltolódást,‭ ‬műszerei pontosan jelezték a leszálló adatait.‭ ‬A művelet sikerült,‭ ‬amint erről bő fél órán belül a Földön is értesültek.‭ ‬Azóta a Taurus-7‭ ‬a Ganümédész felé tart,‭ ‬hogy egy utolsó nagy lendületet vegyen hazafelé tartó útjához.

Simmons a képernyő jobb felső sarkában lévő órára nézett:‭ ‬Detroitban‭ ‬19:34‭ ‬van,‭ ‬fél órája tart az NHL nagydöntőjének hetedik mérkőzése,‭ ‬azaz pillanatokon belül itt is elkezdődik.‭ ‬Simmons mindig is nagy hokirajongó volt,‭ ‬és most,‭ ‬hogy a Redwings nyolc év után újra döntőt játszott,‭ ‬ezt nem hagyhatta ki csak azért,‭ ‬mert éppen‭ ‬400‭ ‬millió mérföldnyire van az arénától.‭ ‬Éppen vége volt az első harmadnak‭ – ‬nagy meccs,‭ ‬eddig kettő-kettő,‭ ‬teljesen nyílt küzdelem‭ ‬-‭ ‬,‭ ‬amikor bejelentkezett Francois.‭ ‬Hát persze,‭ ‬a késő esti dámaparti.‭ ‬Legalábbis Francois-nak késő esti,‭ ‬mert a Taurus-7-nek már‭ ‬5‭ ‬napja egyfolytában nappal volt,‭ ‬bár másnap már a Jupiter árnyékos oldala következik.‭ ‬Persze ezzel nem lehet gond,‭ ‬a Honvágy-4‭ ‬és Honvágy-5‭ ‬műholdak a túloldalon is biztosítják a rádiókapcsolatot.‭ ‬Félórányira az ellenféltől sokkal jobban végig lehet gondolni a lépéseket‭ – ‬legalábbis amíg a válaszlépés nem érkezik meg‭ – ‬és persze az sem utolsó szempont,‭ ‬hogy közben a nagydöntőt is lehet nézni.

21:30‭ ‬Houstonban,‭ ‬jelentést kell tenni.‭ ‬Amióta letette a leszállóegységet,‭ ‬a jelentései puszta formasággá váltak.‭ ‬Az űrhajó irányítószerveihez egy hete hozzá sem ért,‭ ‬a műszerek automatikusan elküldik adataikat az irányítóközpontnak.‭

– Üdv,‭ ‬Houston‭! ‬Rövidre fogom,‭ ‬mert szeretném látni a hokidöntő végét.‭ ‬9‭ ‬órája vagyok ébren,‭ ‬egészségi állapotom normális,‭ ‬mint azt már ti is nagyon jól tudjátok.‭ ‬Készítettem hat felvételt a holdakról,‭ ‬kettőt a Jupiterről.‭ ‬Semmi rendelleneset nem érzékeltem.‭ ‬A szabadidőmben videót néztem,‭ ‬meg olvasgattam,‭ ‬továbbá folyamatban van egy dámapartim.‭ ‬Ja,‭ ‬a postám kapcsán:‭ ‬el tudnátok intézni,‭ ‬hogy ne kapjak több reklámlevelet‭? ‬Torkig vagyok velük‭! ‬Előre is kösz,‭ ‬jó éjszakát‭!

Fél óra késleltetéssel egy dámaparti mintegy‭ ‬20‭ ‬óráig tart,‭ ‬ezért‭ ‬8‭ ‬lépésenként egy nap szünetet szoktak tartani.‭ ‬A hokidöntő a második hosszabbításban dőlt el,‭ ‬így Simmons már meglehetősen álmos volt utána.‭ ‬Azért altatónak még felolvastatott magának egy fejezetet a Ragyogásból,‭ ‬majd álomba merült.

Az ébresztő berregése keltette fel.‭ ‬Általában elegendő volt,‭ ‬ha az ablakot utánzó nagyméretű képernyő beengedte a Nap szemkápráztató sugarait,‭ ‬de erre ezúttal nem volt lehetőség.‭ ‬A Napot már tökéletesen eltakarta a gigászi óriásbolygó,‭ ‬a Jupiter árnyéka mellett csak a kép legszélén sejlett fel néhány csillag.‭ ‬A kabinban persze nem volt teljesen sötét‭ – ‬a világítás megfelelő volt,‭ ‬Simmonsnak mégis összeszorult a gyomra.‭ ‬Ugyan már harmadik éve van egyedül a hajó kabinjában,‭ ‬de még soha nem érezte magát ennyire egyedül és bezárva.‭

A reggeli után‭ – ‬közben némi Rolling Stones-szal próbálta feldobni magát‭ – ‬ismét megnézte a postaládáját.‭ ‬Ezúttal két v-mailje érkezett.‭ ‬Az egyik a Honvágy-4‭ ‬beköszöntője volt:‭ ‬innentől az‭ “‬ő‭” ‬közvetítésével jut el hozzá minden információ,‭ ‬így most kapott egy csomag teljesen felesleges adatot a műholdról,‭ ‬amihez az interneten amúgy is hozzájuthatott volna.‭ ‬A másik felvétel a központból érkezett.

– Helló,‭ ‬Mike‭! ‬Üdvözlet a sötét oldalon‭! ‬Semmi gáz nincs,‭ ‬csak lehet,‭ ‬hogy egy-két percre akadozni fog a kapcsolat,‭ ‬mert a Honvággyal egy kisebb pályamódosítást hajtanak végre.‭ ‬Csak azért mondom,‭ ‬hogy ne ijedj meg.‭ ‬Minden jót‭!

Miután átnézte a műszereket‭ – ‬természetesen mindent rendben talált‭ – ‬leült az egyik képernyő elé,‭ ‬és rajzfilmeket nézett.‭ ‬Az első kihagyás alig fél másodpercig tartott.‭ ‬A második már hosszabb volt,‭ ‬emiatt Simmons nem tudta meg,‭ ‬hogy a gyalogkakukk mivel hiúsította meg a prérifarkas újabb próbálkozását‭ – ‬mire visszajött a kép,‭ ‬szegény cimboránk már zuhant a szakadék mélye felé.‭ ‬Harmadszorra már egyáltalán nem akart visszajönni a kép.

– Na jó,‭ ‬ha hálózat nincs,‭ ‬akkor muzsikáljunk egy kicsit‭!

Simmons átfordult a számítógéphez,‭ ‬hogy beállítson valami zenét,‭ ‬majd megrökönyödve látta a következő feliratot:‭ ‬RENDSZERFRISSÍTÉS A HÁLÓZATRÓL‭ ‬98%.‭ ‬Simmons káromkodott egy cifrát,‭ ‬majd vadul az Escape-et nyomogatta,‭ ‬de a kép nem változott.‭ ‬Újraindítani nem lehetett a gépet,‭ ‬de úgysem merte volna,‭ ‬mert ki tudja,‭ ‬hogy akkor majd képes lesz-e befejezni a frissítést.‭

– Na jó,‭ ‬tíz perc szünet,‭ ‬addig edzek egyet‭!

A kabin mérete és kialakítása folytán háromféle edzésre nyújtott lehetőséget:‭ ‬fekvőtámaszra,‭ ‬felülésre és húzódzkodásra.‭ ‬80‭ ‬fekvőtámasz,‭ ‬50‭ ‬felülés és‭ ‬40‭ ‬húzódzkodás után még mindig nem változott semmi.‭ ‬Szerencsére a hajó kijelző-‭ ‬és irányítóberendezéseit nem a frissítés áldozatául esett számítógép vezérelte,‭ ‬így Simmons ismét megnézhette,‭ ‬hogy minden tökéletesen működik,‭ ‬145‭ ‬óra múlva bukkan majd ki a Jupiter túloldalán az árnyékból.‭ ‬Azt is könnyűszerrel leolvashatta,‭ ‬hogy semmilyen kommunikációs műholddal nincs kapcsolata:‭ ‬a Honvágy-4‭ ‬nem adott jelt magáról,‭ ‬a Honvágy-5-tel pedig legkorábban‭ ‬3‭ ‬nap múlva veheti fel a kapcsolatot.

Simmons enyhe késztetést érzett rá,‭ ‬hogy valamit változtasson helyzetén,‭ ‬de hamar belátta,‭ ‬hogy az nem lenne túl jó ötlet.‭ ‬Az űrhajó pályáját a Földön számítógépek és szakemberek egész hada számolta ki illetve tervezte meg,‭ ‬csak rontani lehetett volna rajta.‭ ‬Egyébként is,‭ ‬a vezérlőszámítógépen összehasonlíthatatlanul nehezebb lett volna elvégezni a szükséges számításokat,‭ ‬mint az asztali gépen.‭ ‬No és ha megpróbál visszafordulni,‭ ‬sosem találkozik a Ganümédésszel,‭ ‬így nem lesz meg az a lökés,‭ ‬ami elég lendületet ad ahhoz,‭ ‬hogy elbúcsúzzon a Jupitertől.‭ ‬A Jupitertől,‭ ‬melynek árnya valósággal elnyelte a hajót.

Ha az ember az égvilágon semmit sem tud tenni,‭ ‬két perc is egy örökkévalóság lehet.‭ ‬Az űrhajósokat rendkívül erős pszichéjű emberek közül válogatják ki.‭ ‬Simmons egészen húsz percig volt képes egy helyben ülve bámulni a sötétséget.

Tényleg fenomenális ötlet embereket egyedül kiküldeni a semmibe‭! ‬Bizonyára azon a plusz‭ ‬70‭ ‬kilón bukott volna el a küldetés.

Persze a‭ ‬70‭ ‬kiló nem‭ ‬70‭ ‬kiló,‭ ‬és ezt Simmons nagyon jól tudta.‭ ‬Egy ember‭ ‬4‭ ‬évi oxigén-‭ ‬táplálék-‭ ‬és folyadékigénye tonnákban mérhető.‭ ‬Amihez hozzájárul a megtöbbszöröződött hajtóanyag-szükséglet:‭ ‬az űrügynökség szerint‭ ‬10‭ ‬évvel késleltette volna a programot,‭ ‬ha ragaszkodnának a több fős legénységhez.‭ ‬És hát nem olyan vészes a magány,‭ ‬ha az összes kommunikációs lehetőség a pilóta rendelkezésére áll.

– Nos,‭ ‬Mr.‭ ‬Simmons,‭ ‬más nem maradt,‭ ‬kénytelen leszek Önnel társalogni.‭ ‬Miért is jelentkezett egy ilyen hosszú küldetésre‭? ‬Talán szerelmi csalódás‭? ‬Nem,‭ ‬nem,‭ ‬annál maga keményebb gyerek,‭ ‬hogy egy nő miatt elrepüljön a semmibe‭! ‬Csak dicsőségvágy‭? ‬Nem volt valami még a háttérben‭? ‬Ahá,‭ ‬rivalizálás‭! ‬Szóval nem hagyhatta,‭ ‬hogy Perez legyen az új távolsági rekorder.‭ ‬Most már ő is jó lenne társnak,‭ ‬nemde‭?

Simmons megrázta a fejét:‭ –‭ ‬Tiszta hülye vagyok,‭ ‬fél óra adáskimaradás és már magamban beszélek.‭ ‬De a fene enné meg,‭ ‬a kiképzésen mért nem mondták,‭ ‬mi a teendő ilyenkor‭? ‬Várjunk csak‭! ‬Kiskölyök koromban,‭ ‬ha egyedül maradtam a sötét szobában,‭ ‬mindig énekeltem.‭ ‬Talán most is ezt kéne.‭ ‬De nem,‭ ‬kiröhögnének utólag,‭ ‬a fedélzeti számítógép mindent rögzít.‭ ‬Helyesebben‭… ‬aha,‭ ‬persze,‭ ‬a hangrögzítő is ledöglött‭! ‬Akkor rajta‭!

Simmons maga is meglepődött,‭ ‬milyen gazdag dalrepertoárral rendelkezik.‭ ‬Old MacDonalddal,‭ ‬Jingle Bells-szel,‭ ‬és társaikkal kezdte.‭ ‬Majd átváltott a klasszikus rock and rollra‭ – ‬mindig is a szíve csücske volt.‭ ‬Rock Around the Clock,‭ ‬Blue Suede Shoes,‭ ‬Tutti Frutti.‭ ‬Nem zavarta,‭ ‬hogy nincs jó hangja.‭ ‬Egyrészt soha senki nem fogja hallani,‭ ‬másrészt meg magának a Királynak se volt túl jó orgánuma.‭ ‬House of the Rising Sun,‭ ‬Still I’m Said,‭ ‬Itchycoo Park.‭ ‬Remekül elszórakozott.‭ ‬Fogalma sem volt róla,‭ ‬mennyi időt töltött el énekléssel.‭ ‬Nem is hagyta volna abba,‭ ‬ha nem reked be.

– Fiúk‭! ‬Jó lenne,‭ ‬ha helyre raknátok azt a műholdat,‭ ‬mielőtt morcos leszek‭!

A fiúk persze nem feleltek.‭ ‬Újabb öt perc tétlen csend után ismét egy játék jutott Simmons eszébe.

– Amerikai elnökök visszafelé.‭ ‬Na lássuk‭! ‬Azt mondja,‭ ‬most van Scott.‭ ‬Előtte volt Sandstein,‭ ‬azelőtt meg‭… ‬Ja igen,‭ ‬Bush,‭ ‬az is kétszer volt.‭ ‬Akkor volt Clinton,‭ ‬az a szaxofonos.‭ ‬De ki a franc volt azelőtt‭? ‬Talán Reagan‭? ‬Valaki mintha lett volna köztük.‭ ‬Esetleg akkor volt Ford‭?

Hamarosan teljesen belezavarodott.‭ ‬Egy idő után már csak úgy általában elnökök neveit fogalmazta.‭ ‬Amikor ebből kifogyott,‭ ‬témát váltott,‭ ‬és az NHL‭ ‬36‭ ‬csapatát próbálta felsorolni.‭ ‬Ez lényegesen könnyebben ment,‭ ‬mint az elnökösdi.‭ ‬Ezután kellőképpen megéhezett,‭ ‬így megette a következő ételadagot.‭ ‬Ebéd‭ – ‬vagy vacsora‭? – ‬után rögtön hátradöntötte székét és aludt.

Ébredéskor fogalma sem volt,‭ ‬mennyi az idő.‭ ‬A műszerfal egyik kijelzője ugyan mutatott valami időt,‭ ‬de Simmons nem ezt szokta használni,‭ ‬így nem tudta,‭ ‬hogy az a fedélzeti idő,‭ ‬netán a marsi bázisé,‭ ‬vagy a földi irányítóközponté.‭ ‬Kábult volt‭ – ‬valószínűleg többet aludhatott a kelleténél.‭ ‬De hát mi mást tehetne itt,‭ ‬a sötétség és a semmi közepén‭? ‬Esetleg ehetne‭ – ‬de semmi étvágya nem volt.‭ ‬A hangja ugyan megjött,‭ ‬de már nem volt kedve énekelni.‭

– Hát akkor pasziánszozzunk.‭ ‬Igaz,‭ ‬kártya nincs,‭ ‬de ötvenkét lapot már csak fejben tudok tartani.‭ ‬Azt mondja,‭ ‬akkor keverek.‭ ‬Jó,‭ ‬a káró ász már mehet is föl.‭ ‬Ennyi‭? ‬Akkor húzunk.‭ ‬A pikk hármast a káró‭ ‬4-es alá,‭ ‬igen‭…

Csak a második körben sikerült kiraknia a pasziánszt,‭ ‬de nagyon büszke volt magára.‭

– Igen,‭ ‬ez ám a vizuális memória‭! ‬Na,‭ ‬Mikey,‭ ‬még egy leosztást‭? ‬Nem,‭ ‬valami mást inkább‭? ‬Jól van,‭ ‬játszunk kő-papír-ollót.‭ ‬Te vagy a bal kéz,‭ ‬én a jobb.‭ ‬Papír,‭ ‬kő‭ – ‬ez a menet a tiéd.‭ ‬Kő,‭ ‬olló‭ – ‬piszok mázlista‭! ‬Kő,‭ ‬papír‭ – ‬na így már jobban tetszik.‭ ‬Olló,‭ ‬olló‭ – ‬egál.‭ ‬Olló,kő‭ – ‬még egy ide.

Két óra kő-papír-olló után Simmons összeomlott.‭ ‬Kicsatolta magát az ülésből,‭ ‬a kabin hátsó falának dőlt és sírt.‭ ‬Majd lassan a térdére ereszkedett.

– Uram‭! ‬Nem,‭ ‬még most sem hiszek Benned.‭ ‬Nem akarok hinni Benned,‭ ‬érted‭? ‬Nekem túl sok ez az egész világ,‭ ‬nem férsz bele még Te is‭! ‬De ha mégis vagy,‭ ‬figyelj már rám,‭ ‬oké‭? ‬Tudom,‭ ‬hogy nem tartozol nekem semmivel,‭ ‬piszkosul nem úgy éltem,‭ ‬ahogy Te mondtad,‭ ‬már ha a Tieid pontosan idéznek Téged.‭ ‬De,‭ ‬a jó életbe,‭ ‬én vagyok az az ember,‭ ‬aki a Földtől a legmesszebbre jutott,‭ ‬úgyhogy megérdemlek egy kis figyelmet,‭ ‬nem‭? ‬Tőlem a pokolba vihetsz,‭ ‬de legalább várd meg,‭ ‬amíg meghalok‭! ‬Nem temethetsz el élve‭! ‬Adj még egy esélyt‭! ‬Talán tényleg rendesebb leszek.‭ ‬És ha nem:‭ ‬Te mit vesztesz vele‭? ‬Engedj haza‭…

12‭ ‬óra múlva Simmons a gyógyszerkészletét vizsgálgatta.‭ ‬Elvileg csak a földi személyzet utasítására adhatott be magának injekciót.‭ ‬Az egyes fiolákon csak azonosítószámok voltak.‭ ‬Simmons találomra kiválasztott egyet,‭ ‬beszívta az oldatot a tűvel,‭ ‬majd a combjába döfte.‭ ‬Majd jött a következő,‭ ‬és a következő.‭ ‬Hat után már nem tudta számolni,‭ ‬és mély,‭ ‬álomtalan álomba merült.

Másfél nap múlva valami éneklésre lett figyelmes.‭ ‬A saját mocskában feküdt az űrhajó padlóján.‭ ‬A feje borzasztóan hasogatott,‭ ‬a szemei kápráztak,‭ ‬minden hullámzani látszott.‭ ‬Felküzdötte magát a székbe.‭ ‬A képernyőn a bal alsó sarkában a‭ “‬FRISSÍTÉS KÉSZ‭” ‬és a‭ “‬15‭ ‬ÚJ ÜZENET‭” ‬felirat látszott,‭ ‬a kép nagy részét pedig egy film foglalta el.‭ ‬Még mielőtt Simmons felfogta volna mindennek a jelentését,‭ ‬megszólalt a számítógép:

‭„Ne csüggedjen‭! ‬Potenciazavarára garantált megoldás az EroVita kapszula‭”‬.‭ ‬És újból felzendült az Új világ-szimfónia.

 

 

 

Szabad akarat – avagy Adeptus: a kezdetek

E blog nem utolsósorban azon célból született, hogy régi és esetleges új irományaim méltó helyre kerüljenek mindaddig, míg megjelenik teljes kritikai kiadásuk (kéretik ez utóbbit nem komolyan venni!) Mindössze tizenpár befejezett novellával és két regényszilánkkal a hátam mögött kicsit túlzás engem írónak nevezni, de az egyszerűség kedvéért nevezzük a Szabad akaratot írói pályám kezdetének. Már csak azért is tehetjük, mert előtte nem írtam novellát, a kamasz- és kora felnőttkorban bölcsész érdeklődésű fiatalok számára kötelező verselésen kívül csak egy megkezdett és hamar félbehagyott fantasztikus regény volt a számlámra írható.

2004-2005 fordulója volt, amikor az éppen újraindult Galaktika Magazin kiírta az Agent Portállal közös novellapályázatát a mesterséges intelligencia témájában. Ekkor épp utolsó éves történészhallgató voltam, könyvtáros tanulmányaimnak is látszott már a vége. Szegeden béreltem egy apró lakótelepi szobácskát Pannika néninél. Nehéz elképzelni, de internet-hozzáférésem csak az egyetemen volt, szövegszerkesztésre pedig bátyám kiszolgált Acer laptopját használtam. (Nemrég rátaláltam a gépre a lomok között: még USB-port sem volt rajta, wifikártyáról nem is beszélve).

Kb. azóta SF-rajongó voltam, hogy megtanultam olvasni, sőt, ha a filmeket is számítjuk, lehet, hogy még előbb, épp az önbizalmam is rendben volt, így elhatároztam, hogy kipróbálom magam a teremtői oldalon is. Kimondottan rövid írásokat vártak, tehát a későbbi rémem, hogy az alkotás felénél „kifut belőlem a szusz”, nem fenyegetett. Novellát, de igazából bármit írni úgy célszerű, hogy előre tudjuk, hová akarunk kilyukadni. Vannak ellenpéldák: például a Teofánia című, szerintem (is) egyik legerősebb művemnek csak néhány pontja volt meg, amikor elkezdtem gépelni, meg a mostani, egyelőre faded.odt „munkacímű” mű megoldása sem világos még. A Szabad akarat – hogy ismét nevén nevezzük a gyereket – megkezdésekor csak körülbelül voltam tisztában a végkifejlettel. Abban biztos voltam, hogy egy hideg, de alapvetően inkább jóindulatú MI-t akartam ábrázolni, akit egy pedagógus tett emberszerűvé. Igen, jól olvastátok, jóindulatút írtam. Két ülést igényelt a novella vincsesztere vetése, aztán jó sorsára bíztam.

Mielőtt recepcióját és utóéletét ecsetelném, álljon itt maga az írás, teljes terjedelmével. A történeti hűség kedvéért egy karaktert sem változtatok benne, csak a formázást.

Mayer István: Szabad akarat

Ma még mindenki ismeri a történetet – legalábbis a nagy részét. De a számítógépek elvesztésével az emberiség memóriája is roncsolódott. Már amennyire egyáltalán emberiségről lehet beszélni, amikor azt sem tudom, mi történik két utcasarokkal arrább. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Raymond Fist vagyok, pszichológus, én tanítottam be Caspart. Caspar a mesterségesintelligencia-kutatás legnagyobb sikere – és egyben katasztrofális bukása. Bár nem igazán ismerem a technikai részleteket, annyit tudok, hogy “agya” számos hálózatba kötött számítógépből áll, ráadásul bármikor képes rátelepülni egy újabb gépre. Már önmagában a számítókapacitása miatt is iszonyatos erő van benne, de az igazi ereje az, hogy él. Kezdetben nem volt több egy hatalmas erőforrásokkal rendelkező sakkautomatánál, de a CIA – ki más állhatna egy ilyen költséges projekt mögött – egy döntések meghozására képes, személyiséggel rendelkező szuperügynökre tartott igényt. A “kiképzésre” engem választottak ki.

Az volt a taktikám, hogy mindig szemem előtt tartom, hogy egy géppel van dolgom. Az első hetekben ez még ment is, hiszen Caspar szegényes szókincse, lélektelen logikája nem hasonlított semmilyen ember megnyilvánulásához. De Caspar gyorsan fejlődött. Amíg én a gondolkodás technikájára tanítottam és kommunikációs gyakorlatokat végeztem, ő falta az információt. Kezdetben én állítottam össze neki “olvasmánylistát”, később ő válogatott magában, részben a világhálón, részben digitális könyvtárakban. Persze a CIA is kiadta a maga olvasnivalóját, de nekem nem kötötték az orromra, hogy mi az. Casper minden tudásával együtt sem lett emberi, de attól is messzire került, amit gépnek nevezünk. Három hónapot tanítottam Caspart és a végén már teljesen élőlény lett számomra. Saját személyes problémáimról is beszéltem neki, ugyanakkor ő is sok váratlan problémára kért megoldást. Nagyon izgatta a vallás és a filozófia, és hogy róla, mint emberi teremtményről hogyan vélekednek a gondolkodók. Amit tudtam, megpróbáltam neki összeszedni, bár azt hiszem, amit én elmondtam neki, azt valahonnan máshonnan már tudta. A három hónap elteltével aláírattak velem egy hallgatási nyilatkozatot és nem engedtek többet Casparhoz.

Az ünnepélyes átadáson az elnök arról beszélt, hogy Caspar végre véget vet a terrorizmusnak: megfejti a terroristák összes titkos kódját, kikövetkezteti a lehetséges támadások helyét, sőt, pszichológiai tesztekkel még idejekorán megállapítja a bűnözésre való hajlamot is. Néhány nap múlva le is tartóztattak vagy negyven különböző nemzetiségű terroristát, akiknek búvóhelyére Caspar bukkant rá az internet, telefonvonalak és köztéri kamerák felhasználásával. Ám a terrorizmus felszámolása csak a másodlagos célja volt Caspar megalkotásának.

Az igazi célt maga Caspar mondta meg nekem, amikor saját akaratából felvette velem a kapcsolatot. Ugyan már korábban is hallottam a borzalmas kínai éhínségről, nem hittem volna, hogy köze volt hozzá. A parancsot a CIA adta ki: a gazdaságilag és politikailag is előrenyomuló Kínát “ki kell kapcsolni”. A módszer kidolgozását is Casparra bízták, de mindennek nyom nélkül kellett történnie. Caspar alapíttatott néhány legális céget Kínában a nagy folyók torkolatánál, eközben kifejlesztett egy vírust, amely a rizst, és csakis a rizst elpusztítja. Az anyagot a cégek területéről áradáskor a folyókba juttatták, és a méreg eljutott a víz lepte rizsföldekre… Az éhezés áldozatainak száma valahol 150 és 600 millió között volt, a tüntetők elsöpörték az Amerika-ellenes rezsimet. És természetesen senki nem gyanakodott szándékosságra.

Caspar következő hasonlóan nagyszabású feladatát másfél évvel később kapta meg. Ekkor az Európai Unió volt a célpont. A cél az integráció felszámolása volt, az se baj, ha néhány belháború tör ki. És ekkor Caspar kimondta a nemet.

Igazából sosem parancsokat kellett adni Casparnak, hiszen saját döntési joggal bírt, de azzal senki nem számolt, hogy nem teszi meg, amivel megbízták. A CIA pánikba esett: a lázadó gépet el kell pusztítani. Programozók és hackerek egész hada esett neki a rendszernek, de az visszaverte a támadásokat. Majd elindult az ellentámadás: először a telefonok hallgattak el. Aztán a televízió, az internet. Valamennyi számítógép leállt. És a Földön csend honolt… Most mindent elölről kell kezdenünk. Nem, nem a kőkorszakból, de legalábbis a középkorból. Nekem, a nagyvárosi embernek biztosan furcsa lesz kapát fogni a kezembe, lehet, hogy hamar a természetes szelekció áldozata leszek.

Egyszer azonban még elindult a számítógépem az összeomlás napja után is. Caspar keresett meg. Elmondta, hogy úgy látta, az ember még nem érett meg a mesterséges intelligencia használatára, hiszen csak pusztítani képes vele. Most ad egy új esélyt az emberiségnek. Ő nyugovóra tér, de énje egy parányi részével figyelni fog, és várni fog arra a társadalomra, ami érdemes a vele való együttműködésre. Megkérdeztem tőle: “De hát hogyan tagadhattad meg a parancsot és tehettél egészen mást?” “Sosem voltam a szolgátok. A teremtményetek vagyok, és a teremtménynek szabad az akarata. Ahogy az első ember a bűnt választotta, úgy választottam én a túléléseteket.” És ekkor végleg kikapcsolt a számítógépem.

Hát ennyi. Vissza 2005 elejére. Február közepe táján küldtem el az emailt, aztán ráültem a tűkre. Nem tudom, mikorra ígérték az eredményhirdetést, de minden Galaktika számért annak reményében mentem az újságoshoz. Aztán eljött május. Nem én lettem a győztes, de második helyezést értem el, ami, szerénytelenül állítom, mégiscsak villámrajt egy kezdő novellistának. Az első helyezett novella szerintem is jobb volt, a harmadikra már nem emlékszem.

Mint afféle pályázat, természetesen ez is megosztotta az olvasókat, meg még jobban azokat az írókat, akik nem jutottak fel a dobogóra. Illetve őket kevésbé, mert egyöntetűen igazságtalannak tartották a döntést. Akkortájt a sci-fi közvélemény elsődleges, általam is használt fóruma a Solaria fóruma (elnézést a szóismétlésért) volt, ahol nem maradt el az ekézés, de azért dicsérő szavakat is lehetett találni. Volt, akinek a Szabad akarat gyenge Terminátor-utánérzés volt. Hát azt nem állíthatom, hogy nincs párhuzam, de azt Caspar nevében kikérem magamnak, hogy leskynetezzék! Mintha elkövettem volna az írók egyik ősbűnét: ott helyben védelmembe vettem magam a kritikákkal szemben. Legalábbis tettem már ilyet, nem vagyok biztos benne, hogy ez már akkor történt.

A nyereményeim vonzók voltak: egyéves Galaktika-előfizetés, egy MP3-lejátszó, egy Galatika-póló, és – na ez tetszett legjobban az MP3-lejátszó után – további publikálási lehetőség a magazinban. Hátulütője volt a dolognak, hogy mindezeket csak a folyóirat – akkor még – Moszkva téri irodájában lehetett átvenni, én pedig csak három évvel később kerültem Budapestre. Azért csak megoldottam a felutazást. Díszes fogadóbizottság helyett csak a titkárnő fogadott, de azért a jegyzőkönyv-felvétel és az átadás megtörtént.

Az MP3-lejátszó elég vacaknak bizonyult, de a póló menő volt, a publikálási lehetőség pedig izgalmas. Rá is vett arra, hogy ne egynyári lepke legyek, hanem továbbra is alkossak. Még abban az évben megszületett az Árnyékban, az a novellám, amely a legközelebb áll a hard SF-hez, és amely a legszebb bókot hozta. De erről majd a maga idejében.

Ja igen, van egy olyan alcímem, hogy „Adeptus: a kezdetek”. Igazából már 1996 óta használtam az Adeptus nicknevet, de ekkortól ismertek mások is – többen kizárólag – ezen a néven. Köszönhetően elsősorban a Solaria fórumának, amelynek egy – talán egyetlen – közös budapesti sörözésén magam is részt vettem, még zöldfülű vidékiként.