Fuss, Adeptus, fuss!

Annak idején a Vox Adeptin írtam már a futás életemben betöltött szerepéről, de már én sem emlékszem rá, mit írtam, hát hogy emlékeznétek ti? Meg aztán az még nagyon az elején volt, azóta már jópár futóversenyen túl vagyok, még ha a futócipőm ugyanaz is, mint 2008-ban. Igen, a Saucony jó munkát végzett.

Szóval úgy kezdődött, hogy kicsi és kövér gyerek voltam, aztán elkezdtem kicsi és kövér kamasszá válni. A kicsiséget sem egyszerű feldolgozni, de abban joggal bíztam, hogy a természet a segítségemre siet. A kövérséggel viszont magamra voltam utalva. Alapvetően lusta ember vagyok, de akkor heroikus erőket mozgósítottam. Elkezdtem 50-100 számra felüléseket csinálni, beszereztem egy valamelyest evezőpadra emlékeztető rugós alkalmatosságot, és kerestem egy futásra alkalmas csukát.

Nagy segítségemre volt, hogy bátyám épp egyetemista volt, és ez nem ritkán olyan időszak, amikor elszáll az ember súlya. Ezt meg ő sem akarta, így mindjárt lett egy edzőpartnerem is. A futópályákat sosem szerettem, meg Csátalján a focipálya jó messze is volt, az utcán szégyelltem volna futni, így maradt a határ, értsd: erdő-mező. Eleinte persze még a kb. 400 méteres táv is tisztára kimerített, de azért ha az ember odateszi magát, gyorsan lehet fejlődni. Ja, visszaugrok még egy kicsit: a fogyásra a diéta családunk és felmenőim konyhája ismeretében nyilvánvalóan nem volt opció. Szóval fejlődés. A Kádár köz – Jókai utca kört hamarosan egy Kádár-köz – temető útvonal követte, amely a kezdő- és végállomást tekintve jó sokáig nem is igen változott, de a közrefogott terület dinamikusan gyarapodott. Tesómmal, majd egyedül is egyre beljebb hatoltam a gyönyörű csátaljai vadonba, közben nemritkán nyulakkal, őzekkkel találkozva. Persze szúnyogokkal is, de azok rendszerint belefulladtak az izzadságomba.

Kb. ekkorra jelenlegi magasságomra nyúltam, és a kondícióm is jó lett. 65 kg, 176 cm volt a BMI-m tetőpontja, de mondjuk olyan 10 kiló izom még rámfért volna. Az osztályfőnököm akkor jegyezte meg – azóta sem tudom, hogy gúny vagy dicséret volt  –, hogy még megérjük, hogy a kicsi és kövér Pistiből egy nagy és vékony Pisti lesz. Nos, különösebben nagy nem lettem, de vékony igen, és a futók közül is a jobbak közé kerültem az osztályban.

Időközben a páros edzések tesóm németországi ösztöndíja miatt sokkal ritkábbak lettek, én viszont néha megemeltem a tétet, és teljesen körbefutottam a falut a földutakon. Az olyan 8 kilométer. Visszatekintve persze nem tűnik ez olyan rettenetes soknak, de akkor, ott, az volt. Egyszer Csibész kutyánk is elkísért, de idővel kifulladt, és feladta.

Egyetem elején aztán jött az általatok jól, kevésbé vagy egyáltalán nem ismert betegségem, melyet itt most nem részletezek, és iszonyatosan elszaladtak a kilók, egészen 95-ig. De pár év alatt sikerült visszatornásznom magam, ha nem is 65-re, de legalábbis 82 köré. Az az én alkatommal kb. rendben is van. Egyetem második felében Szegeden is futkároztam kicsit, de akkor is inkább a nyár volt a szezonom.

A minőségi ugrást – mint annyi mindenben – Budapestre kerülésem hozta meg. A margitszigeti futópályába hamar beleszerettem, az egy körből gyorsan kettő lett, és mindjárt 2008-ban be is neveztem a tavaszi Vivicittára az egyik rövidebb távon. Majd jött a 10 km-es rakpartfutás, ősszel pedig életem első félmaratonja. Talán meglepő, de a 34 fokos meleg ellenére a legkönnyebb félmaratonom is volt, mert messze alaposabban felkészültem rá, mint bármelyik másikra.

Év követett évet, verseny versenyt, futkároztam becsülettel, aztán a 2015 végi krízisem után már nem is annyira, a katasztrofális 2017-es évben meg összesen kétszer, egyszer január elején immár Baján a FuTeam 10 km-es edzésébe csatlakozva, majd betegállományból frissen kikerülve a Kikelet Félmaratonon. Persze olyan is lett az eredmény több mint 2 és fél óra alatt teljesítettema 21 km-t, jó sokat gyalogolnom is kellett, de hősiesen végigdöcögtem. Aztán a befutóknak járó halászlé elfogyasztására már nem maradt energiám.

Dicsértem a Margitszigetet, szerettem a Népligetet és a Városligetet is, sőt, a budai rakpartok is kiváló futóterep, de ha nagyon eufemisztikus akarok lenni, Baja sem rossz! Van itt folyóparti sétány, két sziget, amelyek között már híd is van, és még a városból sem feltétlenül nézik ki a futót. Én mondjuk továbbra is szégyellős vagyok, így a szigete(ke)t és a sétányt szoktam egy 3,9 meg egy 9,7 km-es távra darabolni, de az a látvány kenterbe veri bármelyik budapesti pályát. Alapvetően mindig magányos futó voltam (és ha belegondolok, nem csak futóként, de ez messzire vezet), most is egyedül nyomom a kilométereket, csak a modern technika kísér el az Endomondo személyében (lecseréltem a Runtastic Pro-t). Egyébként egy időben zenére futottam, de újabban próbálok csak a lényegre összpontosítani.

Itt kéne valami frappáns zárlat, például egy ambiciózus célkitűzés. Ismerőseimnek már sokszor emlegettem, hogy jó lenne 42 évesként lefutni a mágikus 42 km-t, de ahogy közeledünk (már csak négy év), egyre csökken az esélye, ha nem is az erőnlétem, annál inkább az anyagi erőforrások szűkössége miatt. De hátha. Addig is gyűjtöm a kilométereket, égetem a zsírokat és termelem a boldogsághormont.