Monoszkript

A címet az előbb alkottam meg. Gondolom, ez lehet a monológ írásos megfelelője. Az utóbbi időben kevés közlendőm volt, ezért nem írtam ide. Igazából most sincs sok, a magam kedvéért írok. Mindenki jobban jár, ha ide írok egy terjengős fogalmazványt, mint ha a Facebook-idővonalamat pakolnám tele mindenfélével.

Kicsit csalódott vagyok, mert a novellám, amit az Azonnali pályázatára küldtem, még az első tízbe sem került be. Azt nem mondom, hogy olyan rettenetes sok munkám van benne, no de szerettem. Azon gondolkodom, tegyem-e itt közzé. Nem hiszem, hogy ötnél több ember kíváncsi lenne rá – mondjuk az egész blog nem a bestseller-kategória, mitől is lenne az –, annyinak meg akár fénypostával is elküldhetem. Kiadatni nem próbálom már, ez direkt ide készült, nem újrahasznosítható.

Elolvastam a Csipkerózsikákat Stephen és Owen Kingtől. Nagyon tetszett, még ha kicsit el is ment polkorrekt irányba. Tök fura élmény volt, amikor egy szereplőről kb. 100 oldal után derült ki, hogy fekete, miután már rég szőkének és kék szeműnek képzeltem el. Hiába no, előítéletes vagyok. Vagy egyszerűen Kingék elsumákolták a leíró részeket. Örömmel tapasztalom, hogy továbbra sem jelent gondot angolul olvasni, persze miért is jelentene? De akkor is, jól esik dicsekedni vele!

Megy a munka, a telefonközpont, a szórólapozás és a honlapkészítés frontján is, hála az égnek, egyelőre mindegyik jövedelemforrásom hosszabb távon biztosítotnak látszik. Hosszú utat tettem meg tavalyelőtt ilyenkorhoz képest. Mondjuk négy évvel ezelőtthöz képest sehol nem vagyok, de hát ismerjük a körülményeket. Aki meg nem, és érdeklik, szívesen mesélek, de nem e bejegyzés keretében.

A GABO pályázatára is akarok írni. Kismillió ötletem van, részben még eredetiek is. Az a baj, hogy bár ezekből nyolc novella is kitelne, maga a történet még nincs meg. A Hokiszezon legnagyobb gyengéje is ez lehetett (mármint a fent emlegetett novelláé): maga a sztori állt gyenge lábakon. Pedig a legnagyobb gyengém igazából nem is az, hanem, hogy nem tudok embert ábrázolni. Önmagam ismeretében ez persze nem meglepő, az is csoda, hogy ilyen minimális emberismerettel annyit elértem íróként, amennyit.

Egyébként ihletügyileg agyas progmetállal kezelem magam, a múlt héten például végighallgattam szinte a teljes Porcupine Tree-életművet, de Riverside-ot is nyomattam. Most a 2017-es Pain of Salvation szól, egyre jobban tetszik. Akadnak jó új lemezek is, ma a Myrathot és a Big Big Traint loptam el. Az év lemeze még mindig az Avantasia (tudom, se nem agyas, se nem progmetál, de akkor is), azért az időjárás ismeretében annyira mégsem bánom, hogy nem vállaltam be a holnapi koncertet.

Kicsit szomorkás a hangulatom máma este, de hát mit is várjunk egy 10 fokot alulról érintő esős májusi nap estéjén? Nem vagyok elkeseredve, de most sem látom, hogy tartanék valamerre. Oké, nem lógok a levegőben, mint sokáig, de céltalannak érzem a… kerestem a következő szót. Ha azt mondom, hogy céltalannak érzem az életem, azt hinnétek, fel akarom vágni az ereimet, pedig szó sincs depresszióról. Pedig valahol mégis arról van szó (értsd: céltalan életről). Más lenne a helyzet, ha lenne saját családom, de egyre kevésbé bízom, és egyáltalán nem hiszek benne, hogy lesz. Illetve bizonyos fokig tudom is, hogy nem lesz, de ez messzire vezetne.

Szóval egyedül vagyok, de általában nem érzem magam magányosnak. Most éppen igen. Benne van ebben persze az is, hogy nem tudom lekötni magam, és túl sokat agyalok feleslegesen. Vagy az is lehet, hogy csak ez van benne. Tudja a keselyű. Eh, nem boldogítalak benneteket tovább a borús gondolataimmal, úgyse akartam eredetileg, hogy ez a blog is lelkizős legyen, de valahogy mindig ide lyukadok ki.

Zenés pécsi útibeszámoló

Pontosabban nem az útibeszámoló lesz a zenés, sokkal inkább az út volt az, de Beszámoló egy zenés pécsi útról olyan snassz lenne.

Az egész történet ott kezdődött, hogy Dávid barátom felvetette, hogy el kellene menni moziba, méghozzá a Bohém rapszódiára. Egy közepesen fejlett városban ez könnyen kivitelezhető lett volna, de Baján nem hogy színház, még mozi sincs, a Mozgó Mozi se sűrűn jár erre, és hát azzal is vannak problémák.

A bajaiak ettől még járnak moziba, hiszen autóval Pécs és Szeged is elérhető távolságban van, és akkor már egybe lehet kötni a túrát egy kis plázázással – amire Baján megint csak nincs lehetőség (ezt mondjuk kevésbé hiányolom). Opció lett volna persze Szeged is, ami szintén szívemnek kedves város, de valahogy Pécs lett belőle.

Hála az égnek, mert így sikerült dupla programot csinálnom! A tavalyi nyár számomra legnagyobb élményét az Abaliget Prog Camp nyújtotta, amelyről értekeztem is egy bejegyzésben. Ennek szervezői – nyilván részben promóciós, de legalább akkora részben kultúrmissziós céllal – megteremtették a Prog Camp Winter Tourt, amelyen a fesztiválon fellépett vagy majd fellépő prog zenekarok játszottak különböző helyszíneken. Tegnap éppen a pécsi Tititában.

Fél 3 körül indultunk útnak hármasban az Ignis fedélzetén. Dávid vezetési élményének „hála” néha kételkedtem benne, hogy épségben odaérünk, de 4 előtt már az Árkád mellett parkoltunk. Itteni tervünk a csokikiállítás megtekintése volt, ebből az lett, hogy Dávid és Feri megittak egy-egy brutálisan drága kávét (én tartottam magam ahhoz a szabályhoz, hogy plázában nem kávézunk, max automatából), aztán tempósan végigmentünk a csokisstandok mellett. Tömeg volt, a programok családokak szóltak, és csórók is vagyunk ahhoz, hogy komolyabb kézművescsoki-készleteket halmozzunk fel.

Meg aztán 5-kor kezdődött is a film. Biztos mindenki tudja, de a rend kedvéért azért leírom, hogy a Bohém rapszódia – de bénán hangzik ez magyarul! – Freddie Mercury életét dolgozza fel fiatalkorától egészen a Live Aid-es legendás fellépésükig. Freddie és a Queen hálás téma, de azért biztos el lehetett volna rontani a mozit. Nos, nem sikerült. Alapvetően zenés film, noha nem biztos, hogy az alkotói is így tekintenek rá. Számomra egy Queen best of lemeznek jött le, ahol a jobbnál jobb számok közötti űrt töltik ki a történettel. Ez nem baj, mert a zene zseniális, és a történet is érdekes. De – anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani – ha ez Tupac Shakur életrajzi filmje lett volna, nem jött volna be, mert a rap zenével nem tudok mit kezdeni. Lényeg a lényeg, aki még nem látta, de szereti a Queent (van, aki nem szereti?), az bátran nézze meg, nem fog csalódni.

A film csaknem 2 óra 15 perces, a Tititában pedig 8-kor csapott a húrok közé Kusinka Tamás (gy. k. a Perfect Symmetry szólógitárosa), addig pedig még a szállásom is el kellett foglalnom, szóval rendes sprintet produkáltam. Nincs eldugott helyen a Nap Hostel, konkrétan a Király utca közepén, de mire megtaláltam a módját, hogy jussak be, elég sok idő eltelt. A hostel amúgy tök korrekt, olcsó és tiszta, így egy éjszaka alapján csak ajánlani tudom. Persze nem a Ritz, de az eleve más műfaj.

Csaknem negyedórás késéssel értem a Tititába, így PS-ék már javában nyomták. Mondanám, hogy kár, hogy ők kezdtek, de igazából a többi fellépő is színvonalas produkciót nyújtott, úgyhogy azokról sem lett volna jó lecsúszni. Meg a Symmetry-program javát szerencsére így is hallottam. Elhangzottak az új dalok, volt az Álarcod mögül is, úgyhogy nem lehetett szólni egy szót sem, legfeljebb a hangzásra, de sajnos a hely adottságaival nem lehetett csodát tenni.

Őket a Dreamgrave követte. Szeretem beskatulyázni a zenekarokat, így őket betettem a magyar Theatre of Tragedy / Therion kategóriába. Unortodox hangszerekkel engem mindig meg lehet venni, itt pedig meghatározó elem a hegedű, a tetejében meg férfi és női ének is van.

A harmadik a budapesti Leave No Trace volt. Róluk korábban nem hallottam, de érdemes lecsekkolni a zenéjüket. A végén még egy Dream Theater-feldolgozást, a These Walls-t is lenyomtak, azt azonban (mea maxima culpa), nem ismertem fel.

Ellentétben a Soulmirror nyitó számával, amely a Savatage-től a Handful of Rain volt! A Savatage nekem szívem csücske, úgyhogy nagy-nagy piros pont a Soulmirrornak! A saját számaik is kiválóak, és persze elhangzott az Operaház fantomja-feldolgozásuk is, amelytől borsódzott a hátam. Egyedül Götz Attila konferálásai idegesítenek még mindig, de elnézem neki, mert a hangja nagyon rendben van.

Fél 1 körül lett vége a koncertnek. Addigra már rendesen elálmosodtam, úgyhogy nem kellett altatni. Csak ketten voltunk a nyolcágyas szobában, a kolléga estétől reggelig aludt, úgyhogy békés volt az éjszaka.

Reggel még egy baráti kávézás is belefért, a busz meg kevesebb mint másfél óra alatt megjárta a távot. Azért nem egy hülye találmány az autópálya…

Jó hétvége volt, na! Nyáron pedig irány Abaliget!

Hosszú kihagyás utáni éjjeli szómenés

Az agyam működése fordítottan arányos az álmosságommal. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy ha álmos vagyok,nem fog úgy az agyam, mert a jelek szerint ha a frissességemtől független okokból felpörög az elmém, máris nehézségeim vannak az elalvással. Nem mintha fáradt lennék.

Hogy konkretizáljam a dolgot. Az utóbbbi hetekben passzív üzemmódban működtem, az életemet minimális energiabefektetéssel vezettem, a kezdeményezőkészségem nem igazán volt kimutatható. Szabadidőm zömét léha semmittevéssel töltöttem, korán feküdtem, későn keltem, alig éltem. A tetejébe egyik göthösségből a másikba estem, de hogy ez összefüggésben van-e az előbbiekben, azt nem tudom.

Tegnap még lemondtam mind az egy kilátásban lévő programom is, és egész nap az ágyat nyomtam, meglehetősen kókadt állapotban, ma reggel ismét reggeli nélkül, bár – mivel a biciklit gyenge fizikai állapotom miatt mellőztem – az elmúlt pár alkalomnál valamivel korábban indultam a nappaliba.

Persze az előzőek eredménye volt a szellemi tompaság is, meg a koncentrálókészség hiánya is. Aztán ma, amikor betűkirakót játszottunk, kiderült, hogy a szellemi képességeim tulajdonképpen még mindig – vagy már megint – a helyükön vannak. Előzőleg már a munkakedvem is megjött, sőt, én kezdeményeztem a megmozdulást.

Este pedig egy szuszra megírtam egy 15 ezer karakteres cikket, amit eddig teljesen vállalhatónak is érzek. Most meg nincs semmi ingerem arra, hogy megkíséreljek aludni, és az eddigi tapasztalataimból kiindulva valószínűleg – legalábbis jó ideig – nem is sikerülne. Úgyhogy szaporítom a szavakat, ha pedig átmenetileg kifogyok belőlük, hátha álmosság tölti meg a helyüket az agyamban (nem hiszem).

Még mielőtt fölöslegesen aggódnátok. Nem, ez nem valami szétcsúszás kezdete, annál már jobban ismerem a működésem. Persze nem mindig látok magamat illetően tisztán, és nyilván ki fogom kérni a környezetem „szakvéleményét” is, de nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen csak (?) megint egy produktívabb / hatékonyabb periódus kezdetéhez érkeztem.

Még mindig nem világos ennek a miértje, de továbbra sem vettem a fáradságot, hogy utánaolvassak. Pedig biztos van olyan ismerősöm, aki tudna erről szakirodalmat ajánlani. Szabálytalan, periodikus hangulatingadozásokról valakinek egy közérthető tanulmány, valaki esetleg? Mondjuk pszichológiai szakszövegeket sosem olvastam szívesen, max. amikor az egyetemen a kísérleteket írták le. De ha már a magam működéséről van szó, igazán megemberelhetném magam.

Örömmel tapasztalom, hogy egyáltalán nem felejtettem el fogalmazni. Csak tudnám, hol bújkált ez a képességem 2018 tavasza óta? Pedig eddig is szerettem volna írni. Az elmúlt hetekben már azt is fontolgattam, hogy felszámolom a mundusadepti.net domaint, a rajta lévő projekteknek meg keresek külön helyet, vagy veszni hagyom őket.

Többen mondtátok, hogy szeretnétek tőlem új novellákat olvasni. Most nincs kedvem utánanézni, de kb. öt éve lehet, hogy utoljára befejeztem egy novellát. Azt hiszem, az Örökölt hajlam volt az utolsó, és mintha az is megjelent volna, de az emlékeim sok mindenben kihagynak. Például alapművek cselekményét felejtem el, de talán nem olyan ritka dolog ez. Sajnos nem tettem félre azokat a Galaktikákat sem, amelyekben megjelentem. A rendetlenség átka, utólag nehéz, szinte lehetetlen lett volna kiválogatni őket, selejtezni meg muszáj volt. Úgyhogy valaki meg akar lepni velük, nem tiltakozom, lehet, hogy pár szövegemre már rá se ismernék. Megjegyzés: maguk a novellák persze megvannak, de régen nem olvastam őket. Á, most jut eszembe, a Teofánia 2.0-es verziója volt az utolsó, de az ebben a formában sem jelenhetett meg. Nagyon bosszantó, hogy a hozzám legközelebb álló szöveget sosem publikálhattam nagyobb közönség előtt, még ha van is fogalmam róla, miért.

De a Teofánia 2.0 óta is jó pár év eltelt. Amióta Baján élek, alig foglalkoztam írással, pedig rendszerint a szövegalkotás az, amihez a legjobban értek. És ez nem felnőtt korom sajátossága, már kisiskolás koromban is a legjobb fogalmazók között voltam, magányos játékaim közben is történeteket agyaltam ki. No persze befejezett irodalmi művem nincs sok, mert a tartós, fegyelmezett munka megint csak nem tartozik az erényeim közé, de sok pici szöveget azért írtam.

Hm, egész máshol kezdődött ez a bejegyzés, de most ezen a nyomvonalon folytatom, ha nem gond. Meg egyébként is. Szóval gimnáziumban két formáját gyakoroltam a szövegalkotásnak, a levélírást és a cikkírást. Rendhagyó módon több osztálytársnőmmel is leveleztem – egyrészt, mert nem mertem szemtől szemben nyíltan beszélgetni velük, másrészt, mert írásban penge voltam, szóban meg gyenge – ezen kívül a Metal Hammer hirdetési rovatán keresztül is találtam pár hasonló ízlésű lányt, akikkel egész jó kis írásos eszmecseréket folytattam. Hej, azok a régi szép idők, az email, az SMS és más gyorsszövegű haszontalanságok előtt! Érdekes módon a fiúkkal való levelezés sosem izgatott, pedig nem feltétlenül, illetve elsősorban nem szerelmi dolgokról írogattunk.

A másik fórumom akkortájt Tamás barátomnak köszönhető, ő volt ugyanis a (társ-, de elsődleges) alapítója a Voxel lemezújságnak. A lemezújság alias diskmag a floppy lemezek uralmának kései szakaszában volt népszerű a kockák körében. Internet még nemigen volt, ha mégis,betárcsázós modemmel ment, ami dög lassú volt és még a telefonvonalat is elfoglalta, meg drága volt, szóval nem volt az igazi. A floppy lemezek terjesztése egyszerűbb volt, a grafomán kockák pedig egyszerűbb-bonyolultab keretrendszereken belül írogatták a maguk cikkeiket. Sokan kizárólag a geek témákra koncentráltak, én a legkülönfélébb dolgokról írtam, talán a legtöbbször irodalomról meg zenéről, de olyan is volt, hogy általam bölcsnek vélt kinyilatkoztatásokat fogalmaztam meg. A Voxelnek – ha jól emlékszem – nyolc „száma” jelent meg, saccra 50 cikkemmel. Ez még mindig nem volt elég, írtam a Booster nevezetű konkurens „sajtó”-termékbe is pár szöveget.

Az egyetem első felére esett első hosszabb kórházi tartózkodásom,ami itt csak azért érdekes, mert épp nemrég volt a kezemben egy vázlatfüzetem abból az időből, és ha nem is túl sokat – hiszen a kézírásra kellett szorítkoznom – de egész érdekes, és meglepően összeszedett dolgokat alkottam akkor is. Persze amikor órákra jártam – harmincegykettő lehetett átlagban, ami bölcsésznek relatíve sok –, estére fáradt voltam az íráshoz, és az első időkben még nem is volt Szegeden számítógépem, később is csak egy kiszuperált laptopom, úgyhogy inkább csak a Csátalján töltött időkben szaporítottam a szavakat, de hát a családnál töltött hétvégeken meg nem a gép előtt időzik folyamatosan a fiatal.

Viszont a Galaktika újjáalakulása még egyetemistaként ért, de az innen kezdődő dolgokat már megírtam egy másik blogbejegyzésemben.

Ó, édes Istenem, ha ez a kreatív energia, ami most bennem van, huzamosabb ideig fenntartható lenne, és át lehetne forgatni valami pénztermelő elfoglaltságra, mennyivel kevesebb anyagi gondom lenne. Nem mintha írással idehaza egy közönséges halandó meggazdagodhatna, de ezt sokkal jobban szeretem csinálni, mint vadidegen embereknek érdektelen szórólapokkal spammelni a postaládáját (elnézést a munkáltatómtól, így annak biztos tudatában is, hogy nem olvassa). Mert mondjuk a telefonközpontos munka legalább hasznos, meg igazából élvezem is csinálni, de nem az az én igazi terepem. Igaz, valószínűleg száz emberből kilencven nem azzal foglalkozik, amihez a legjobb képességekkel rendelkezik, de hát vágyakozni csak szabad.

Amikor szó esik róla, mivel foglalkozom, rendszerint csak pótlólagosan jut eszembe a webes tevékenységem. Talán azért, mert a belefektetett idő ellenére még mindig nagyon óvodás szinten vagyok benne (talán egy ügyesebb kisiskolásén, de azért a szép, szabályos írástól még messze). Azt is szívesen csinálom, és hosszabb távon is örömmel foglalkoznék vele, megélhetésszerűen. Hogy aztán leszek-e benne olyan jó és képzett, nem tudom. Az is lehet, hogy nem kellene olyan komoly ambíciókat táplálni, hogy milyen más dolgokat akarok csinálni, mint most, inkább azt kéne stabilizálni, ami van. Persze ki mondja meg, hogy mit kéne meg mit nem, és mi a garancia, hogy igaza van?

Hm, 39 évesen még mindig azon filózok, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Igaz, nem is gondolok magamra középkorú férfiként. Mert bár felülről nézve sokan fiatalnak neveznek, és egyelőre nem is érzem – a fogazatom romlását leszámítva –, hogy elhasználódnék, de azért már a feleennyi idősek is leérettségiztek! Most kéne jönni az életközépi válságnak, én meg legfeljebb a kapunyitási pániknál tartok, de az is lehet, hogy csak a felnőtté válás egyik utolsó fázisánál.

Kb. egy órája nyitottam meg ezt a dokumentumot (igen, kivételesen szövegszerkesztőbe kezdtem el gépelni). Ha kényelmesen el akarok készülni reggel, úgy, hogy ezúttal a reggeli is beleférjen, és még utána is, gyalogosan is beérjek a szertartásos napnyitó kávéra, kb. 6 és fél óra múlva kellene felkelnem. Ha ebben a szempillantásban elalszom, nem is vészes alváshiány.

Ha meg az elmúlt hetek állandó éjszakai óranézegetéseit nézzük, máris masszív alváshiányom van, úgyhogy most nem is tudom, mi a jó nekem. Illetve tudom, egy jó mély alvás kéne, de nem szeretem gyógyszerekkel altatni magam, és most különben sincs ilyesmi készleten. Tényleg, egyszer rákérdezek, mi a jobb, erőltetni az elalvást, vagy lefoglalni magam annak reményében, hogy hátha elfáradok.

Persze az nyilvánvaló, hogy reggelig nem fogom ezt a szöveget bővítgetni, így is őszinte elismerésem mindenkinek, aki eddig a pontig eljutott. Azt mondjuk nem zárom ki, hogy nem kezdek be valami másikba… De ha már ilyen jól beindultam, kitaláltam, hogy valahogy lekerekítem, nem csak úgy félbehagyom. Annyiból már jó a helyzet, hogy az írásról szóló terjedelmes nem-kitérő, hanem párhuzamos cselekményszál lezárásával visszatértem a nemalvás tematikájához.

Lehet, hogy érdemes lenne átformálni ezt a blogot naplóvá, akár részben zárt formában is, hogy a senkire vagy egész kevesekre tartozó dolgokat ne tárjam a nagyvilág meg a kíváncsi Nagy Testvér orra alá. A naplóvá transzformálás arra lehetne jó, hogy megtaláljam a rendszert a hangulatingadozásaimban. Volt már olyan tipp, hogy az időjárás-változás kavar össze, de nem tűnik ennyire egyértelműnek a dolog. Holdállás? Annyira meg nem kiszámítható. Persze egy ilyen napló csak akkor működhet, ha rendszeresen vezetem, a passzív időszakaimra meg pont a rendszertelenség a jellemző. Na erre még alszom egyet – ha sikerül.

(Param, ennél jobb záró mondat ma már nem lesz. Jó éjszakát!)

Hol van a szó? És a többi?

Írhatnékom van, de már vagy ötször kitöröltem, amit ide beírtam, és ki tudja, nem teszem-e meg hatodszor is. Próbálok ellenállni a kísértésnek. Amennyiben ez a bejegyzés összeszedetlen lesz, nem kell meglepődni, most épp én is az vagyok. Éjjelre rendesen megterheltem a gyomrom, az alváshiányt meg napközben kompenzáltam, közben érzékeltette hatását a közelgő hidegfront is, szóval határozottan furán érzem magam. Nem, nincs semmi bajom, testileg-lelkileg egészséges vagyok, csak valami hiányzik.

Egyszerre sok minden szeretnék lenni. Az előző bejegyzésben webfejlesztői ambícióimról írtam – vagyis inkább az abba az irányba tett törekvéseimről -, de szeretnék írni is, meg lefutni a maratont. Bár ez nem is olyan sok minden. Mégis, az az érzésem, hogy kevesebb dolgot kellene akarnom, de azt jobban, és többet tenni érte. Igazából egy edzőre lenne szükségem. Olyan valakire, aki kijelöli nekem a feladatokat, ellenőrzi azok végrehajtását, értékel, stb. Vannak emberek, akik tök jól elvannak felügyelet nélkül is, de én akkor vagyok a leghatékonyabb, ha foglalkoznak velem, legyen az motiválás vagy noszogatás. Nem, a lecseszés nem hiányzik, bár persze az is egyfajta feedback. 

Egyedül élek, keveset járok társaságba, mégsem vagyok magányos. De túl sokat vagyok magamban, azzal együtt is, hogy napjaim mintegy felét most is közösségben töltöm. Sokan mondják, hogy legfőbb ideje összeszednem egy párkapcsolatot – egy pár talán az edzőkérdést is megoldaná -, de az ismerkedéshez, de pláne a kezdeményezéshez még mindig túl sok a gát bennem. 38 éves vagyok, nem igazán hiszem, hogy ez már változni fog. Nem is tudom, akarom-e igazán, hogy változzon. 

Lehet, hogy egy life coachra lenne szükségem. Oké, ezt viccnek szántam. Még azt sem mondhatom, hogy nem jutok egyről a kettőre, mert év elejéhez képest sokkal előrébb vagyok számos tekintetben, de valahogy nem ilyennek szeretném magamat látni. Persze a céltudatosság sosem volt jellemző rám, inkább az, hogy sok dologba belekapok, és semmit nem viszek végig. 

Még gimnáziumban mondogatták nekem folyton, hogy ideje megváltoznom. És én azóta sem változtam meg. Szerintem a gátlásosságomra gondolhattak, vagy a fene tudja. Most volt nyáron az osztálytalálkozóm, megkérdezhettem volna. Nagyon rákészültem, de részemről csak egy közepes osztályzatot kap a találkozó. Sokat jelentett számomra annak idején ez az osztály, de most nem igazán éreztem úgy, hogy benne lennék a brancsban. 

Én olyan határeset-ember vagyok. Se nem igazán humán, se nem igazán reál beállítottságú. A vitákban mindig igyekszem középen állni. Mondhatni, se hús, se hal ember vagyok. Már ha rosszindulatúak akarunk lenni, mert nevezhetem magam akkor már inkább békeszeretőnek is.

Pedig sokkal izgalmasabb, ha szenvedélyesen harcolok a vélt vagy valós igazamért. Pszichésen 100%-osnak érzem magam, mégis hiányzik az a hév, ami azért korábban nem egyszer megvolt bennem a szócsaták során. Nem tudom, hogy szükségszerűen túlpörgéshez vezetne-e. Ha igen, nem kéne kipróbálni. De szeretnék egy kicsit lelkesebb lenni.

Murakamit olvasok, ma kezdtem el a Szputnyik, szívecskémet, egy ideje pedig már a futásról szóló memoárját olvasom. Sok hasonló tapasztalatunk van, csak hát minden tekintetben más szinten mozgunk. 

Jó lenne írni. Nem tartom teljes értékűnek az életemet – szerintem ahhoz legalábbis család, de minimum valami rendezett életvitel kell -, az írás pedig kiváló életpótlék tud lenni. Kicsit aggódok, hogy már sosem fogok befejezni semmilyen irodalmi szöveget. Régebben sem voltam valami kitartó, és ez talán még romlott is. Persze nem függ a megélhetésem az írástól, de szeretném, ha valaki el is olvasná, amit összeirkálok, ahhoz pedig készre kéne írni.

Vajon ezt most csak magamnak írom, vagy van, aki eljut idáig? Vagy ez a bejegyzés olyan, mint az a bizonyos fa a rengeteg közepén. Ha senki nem volt tanúja, hogy kidőlt, vajon kidőlt-e valójában? 

Tulajdonképpen lehet, hogy kivételesen valami lírait kéne alkotnom. A katasztrofálisan rossznál talán tudnék egy fokkal jobb verset írni, de… Na most a kifogást keresem. Nem akarok verset írni. Pedig a science fiction novella nem a legalkalmasabb az érzések kinyilvánítására. Persze az sincs kőbe vésve, hogy csak sci-fit írhatok, de a gyakorlat ezt mutatja.

Most keresek háttérzenéne valami jó elvontat. Előbb a Sea Within szólt, azelőtt Dystopia. Nézzük, miből élünk! Benyomtam egy progos Flow-t a Deezerbe. Redemptionnel kezd. Jó választás! 

Egyelőre elfogytak a szavaim. Ha megtaláltam őket, még lehet, hogy folytatom. Addig is publikálom az eddigieket.