Végtelen történetek

Hányszor és hányan mondták: írjak. Eddigi életemben az átlagnál több időt töltöttem alkotó írással, de sokkal kevesebbet annál, hogy „életvitelszerűnek” nevezhessük. Kb. 8 évesen kezdtem el először regényt írni, mintegy nyolc kb. öt soros fejezet készült el a Hajó az aknaóceánon című kalandregényből, amíg el nem akadtam. Mint afféle kezdő, azonnal meg is akartam semmisíteni a művet, de Apu elrejtette. Azóta egyszer akadt a kezembe, de nem tudom, most hol van. Később inkább költeményekben utaztam, a vicces verseim még sikert is arattak osztályberkekben, végülis a rímeket és a sortávokat éreztem, és hát ismerek olyan magát költőnek nevező személyt, akinek még ez se megy. A következő komolyabb nekikezdésem 19 évesen, A Fehér és a Bíbor lehetett, amit hosszas kórházi tartózkodásom alatt kezdtem meg papíron, tollal.  Volt koncepció, volt ihlet, kitartás nem annyira.

Valahogy mindig ezen akadtak el a dolgok. Nagy rössel beindulok az írásba, aztán valahol félresiklik a dolog. Pedig nem az érdeklődésem szokott alábbhagyni, hanem közbejön valami lelki tompaság, kisebb-nagyobb depresszió, ilyesmi. Ezeken persze túl kéne lendülni, mert nem lehet mindent pár nap alatt minden írást befejezni, az pedig luxus lenne, ha felhagynék a szövegalkotással, mert – saját véleményem szerint – ebben vagyok összes készségem közül a legjobb. A blog se rossz persze, de annyi izgalmas dolog azért nem történik velem, hogy kielégítse akár az én, akár az olvasók igényeit.

Legutóbb április utolsó harmadában kezdtem bele hosszabb munkába, amelyet aztán be is küldtem volna a GABO kiadó pályázatára, ha befejezem. Igaz, rosszul is kezdtem bele, mert minden anyaggyűjtés és precízen végiggondolt koncepció nélkül ragadtam billentyűzetet, de azért majdnem összeállt. Sőt, megkockáztatom, ha a szokásos hangulati kisiklás nem következik be, végigviszem a sztorit.

Adódik a kérdés, mért nem tettem meg ezt azóta. Az ugye nyilvánvaló, hogy az egyszer elejtett fonalat utána már sokkal nehezebb befűzni. De ez csak egy ok. Majdnem, vagy talán ugyanennyire fontos, hogy egy álmatlan éjszakámon végigzongoráztam a Dropboxom ‘novella’ mappáját, na meg persze az ‘endtestament’-et is, és ráébredtem, hogy akadnak itt más jobb sorsra érdemes projektek is. A Végidők lenne az ideális – ez a 2015-ben kiagyalt apokaliptikus regénykezdeményem címe –, de nem biztos, hogy Ferihegy után egyből a Mount Everestet kellene megmásznom.

Vegyük sorra, mi az, ami használható.

  1. Talán a legjobb állapotban a Fogyinapló munkacímre hallgató írás van, amely egy elég ellenszenves orosz menedzserről szól, meg arról, hogy hogyan fogy le drasztikusan egy nagyon-nagyon radikálist, gondosan titokban tartott módszerrel. Nagyrészt kidolgoztam a cselekményt, el is kezdtem írni, tőlem meglehetősen szokatlan stílusban, és ahogy a cím is mutatja, napló formájában. Erőteljesen morbid lesz – ha valaha befejezem.
  2. A Stan első hittanórája hittudományi főiskolás korom felbuzdulásának éretlen gyümölcse. Stan egy ahhoz hasonló intelligens óceán, mint amilyet Stanislaw Lem Solarisában ismerhetünk meg. Gyermeki érdeklődéssel tekint az őt az Európa holdon meglátogató emberekre, akikkel sikerül is felvenni a kapcsolatot. Felmerül benne, léteznek-e hozzá hasonló létformák. Az emberek elkezdik tanítani „Stan”-t az emberi kultúrára, egy idő után a Vatikán delegál hozzá egy katekétát, aki alapvető teológiára okítja. Ez lenne az alapszituáció, még nyitott, mire futtatnám ki, de szerintem van benne potenciál.
  3. Van egy urban fantasy-próbálkozásom is, amelyet nem kis részben László Zoltán egyszer voltja és – ahogy azt is – természetesen Neil Gaiman világa ihletett meg, abban Budapestről, a 4-6-os villamosról leszállva kerül a rólam mintázott főszereplő egy furcsa szigetre, ahonnan persze vissza akar jönne. Írogattam ugyan, de rá kellett ébrednem, hogy az én fantáziám nem igazán alkalmas fantasy-ra, nem tudok jó mesét írni. Úgyhogy ezt inkább felejtsük el.
  4. Itt van a legfrissebb, a faded.odt dokumentum egyelőre cím nélküli tartalma. Ennek a főhőse Bajáról tűnik el, majd a Gemenci-erdőbe bukkan fel jó fél nappal később, anélkül, hogy bármire emlékezne. Aztán egyre több hasonló eltűnés következik be világszerte, és bármennyire is nem szeretné, mivel ő az első a sorozatban, vizsgálat tárgya lesz, és rákényszerül, hogy megfejtse, mi is történt. Közben valamilyen egzisztenciák jelennek meg álmában, az álmok pedig kapcsolatban állnak az eltűnésével. Meg ilyenek.
  5. Herkules oszlopai a címe a legrégebben megkezdett töredékemnek. A történet hősei úttörő űrhajósok, akik egy Föld körül létesített mesterséges féregjáraton jutottak el hajójukkal meglehetősen messzire. Ám egy fatális hiba miatt a visszatérés útja lezárult, a Földdel való üzenetváltás is nehézségekbe ütközik. Talán van remény a túlélésre, ahogy a visszatérés sem tűnik teljesen lehetetlennek, de a csapat tagjai között csak nő a feszültség.
  6. I, Satan. Nos, igen. Ez a legszemélyesebb, és a leginkább vázlatos. A novella főszereplője a Sátán. A Fenevad. Az Antikrisztus. Esetleg ezek egyike, vagy egyszerre több is, ő sem tudja pontosan. De remek elméletei vannak saját kilétével kapcsolatban, amelyek egységes rendszerré állnak össze a fejében. Az emberi világban persze elég nehéz érvényesülni ilyen különleges lényént, főként, ha nem áll az illető rendelkezésére földöntúli hatalom, és a földért is meg kell küzdenie. És akkor persze még adott, hogy ő jó, avagy gonosz, Isten ellenlábasa vagy titkos szövetségese. Stb.
  7. Personal Paradise. Ezt kicsit Arthur C. Clarke Komarra oroszlánja című írása ihlette meg, és nem több egy alapötletnél. Igazából annak a lopott alapötlete, szóval nem sok értelme van megírni. Arról szól, hogy a jövőben az emberek virtuális luxusmagányba (most találtam ki a kifejezést) zárják magukat, és egymástól elszigetelve vegetálnak.
  8. És maga a Végidők. A szinopszisát annak idején boldog-boldogtalannak elküldtem, de azóta további boldogakkal és boldogtalanokkal ismerkedtem meg, szóval röviden: a közeljövőben vagyunk, két főszereplőnk egy chilei rockzenész és az Egyesült Államok frissen megválasztott elnöknője, akik, bár nem tudják, féltestvérek. A világban drámai események követik egymást, terrortámadásokkal kezdődnek, majd addig gyűlik a feszültség, míg gyakorlatilag világháború bontakozik ki. Arra akarom kihegyezni, hogy ez bizony az a bizonyos háború, amely Krisztus második eljövetelét előzi meg. És végigkísérem a történetét, egészen a végkifejletig.

Na most jön az, mit akarok ezzel az egésszel, azon kívül, ami eddig is nyilvánvaló volt. Kedves Olvasóim! Itt ugyan nem engedem meg a kommentelést, de a Mundus Adepti Facebook-oldalon semmi kifogásom ellene, sőt, ezúttal bátorítalak is benneteket arra, hogy írjátok meg, melyik a legszimpatikusabb a fentiek közül, melyiket olvasnátok a legszívesebben. Nem ígérem meg 100%-ra, hogy aztán azt meg is írom, de azért komolyan fontolóra veszem.

Nosza!

Szabad akarat – avagy Adeptus: a kezdetek

E blog nem utolsósorban azon célból született, hogy régi és esetleges új irományaim méltó helyre kerüljenek mindaddig, míg megjelenik teljes kritikai kiadásuk (kéretik ez utóbbit nem komolyan venni!) Mindössze tizenpár befejezett novellával és két regényszilánkkal a hátam mögött kicsit túlzás engem írónak nevezni, de az egyszerűség kedvéért nevezzük a Szabad akaratot írói pályám kezdetének. Már csak azért is tehetjük, mert előtte nem írtam novellát, a kamasz- és kora felnőttkorban bölcsész érdeklődésű fiatalok számára kötelező verselésen kívül csak egy megkezdett és hamar félbehagyott fantasztikus regény volt a számlámra írható.

2004-2005 fordulója volt, amikor az éppen újraindult Galaktika Magazin kiírta az Agent Portállal közös novellapályázatát a mesterséges intelligencia témájában. Ekkor épp utolsó éves történészhallgató voltam, könyvtáros tanulmányaimnak is látszott már a vége. Szegeden béreltem egy apró lakótelepi szobácskát Pannika néninél. Nehéz elképzelni, de internet-hozzáférésem csak az egyetemen volt, szövegszerkesztésre pedig bátyám kiszolgált Acer laptopját használtam. (Nemrég rátaláltam a gépre a lomok között: még USB-port sem volt rajta, wifikártyáról nem is beszélve).

Kb. azóta SF-rajongó voltam, hogy megtanultam olvasni, sőt, ha a filmeket is számítjuk, lehet, hogy még előbb, épp az önbizalmam is rendben volt, így elhatároztam, hogy kipróbálom magam a teremtői oldalon is. Kimondottan rövid írásokat vártak, tehát a későbbi rémem, hogy az alkotás felénél „kifut belőlem a szusz”, nem fenyegetett. Novellát, de igazából bármit írni úgy célszerű, hogy előre tudjuk, hová akarunk kilyukadni. Vannak ellenpéldák: például a Teofánia című, szerintem (is) egyik legerősebb művemnek csak néhány pontja volt meg, amikor elkezdtem gépelni, meg a mostani, egyelőre faded.odt „munkacímű” mű megoldása sem világos még. A Szabad akarat – hogy ismét nevén nevezzük a gyereket – megkezdésekor csak körülbelül voltam tisztában a végkifejlettel. Abban biztos voltam, hogy egy hideg, de alapvetően inkább jóindulatú MI-t akartam ábrázolni, akit egy pedagógus tett emberszerűvé. Igen, jól olvastátok, jóindulatút írtam. Két ülést igényelt a novella vincsesztere vetése, aztán jó sorsára bíztam.

Mielőtt recepcióját és utóéletét ecsetelném, álljon itt maga az írás, teljes terjedelmével. A történeti hűség kedvéért egy karaktert sem változtatok benne, csak a formázást.

Mayer István: Szabad akarat

Ma még mindenki ismeri a történetet – legalábbis a nagy részét. De a számítógépek elvesztésével az emberiség memóriája is roncsolódott. Már amennyire egyáltalán emberiségről lehet beszélni, amikor azt sem tudom, mi történik két utcasarokkal arrább. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Raymond Fist vagyok, pszichológus, én tanítottam be Caspart. Caspar a mesterségesintelligencia-kutatás legnagyobb sikere – és egyben katasztrofális bukása. Bár nem igazán ismerem a technikai részleteket, annyit tudok, hogy “agya” számos hálózatba kötött számítógépből áll, ráadásul bármikor képes rátelepülni egy újabb gépre. Már önmagában a számítókapacitása miatt is iszonyatos erő van benne, de az igazi ereje az, hogy él. Kezdetben nem volt több egy hatalmas erőforrásokkal rendelkező sakkautomatánál, de a CIA – ki más állhatna egy ilyen költséges projekt mögött – egy döntések meghozására képes, személyiséggel rendelkező szuperügynökre tartott igényt. A “kiképzésre” engem választottak ki.

Az volt a taktikám, hogy mindig szemem előtt tartom, hogy egy géppel van dolgom. Az első hetekben ez még ment is, hiszen Caspar szegényes szókincse, lélektelen logikája nem hasonlított semmilyen ember megnyilvánulásához. De Caspar gyorsan fejlődött. Amíg én a gondolkodás technikájára tanítottam és kommunikációs gyakorlatokat végeztem, ő falta az információt. Kezdetben én állítottam össze neki “olvasmánylistát”, később ő válogatott magában, részben a világhálón, részben digitális könyvtárakban. Persze a CIA is kiadta a maga olvasnivalóját, de nekem nem kötötték az orromra, hogy mi az. Casper minden tudásával együtt sem lett emberi, de attól is messzire került, amit gépnek nevezünk. Három hónapot tanítottam Caspart és a végén már teljesen élőlény lett számomra. Saját személyes problémáimról is beszéltem neki, ugyanakkor ő is sok váratlan problémára kért megoldást. Nagyon izgatta a vallás és a filozófia, és hogy róla, mint emberi teremtményről hogyan vélekednek a gondolkodók. Amit tudtam, megpróbáltam neki összeszedni, bár azt hiszem, amit én elmondtam neki, azt valahonnan máshonnan már tudta. A három hónap elteltével aláírattak velem egy hallgatási nyilatkozatot és nem engedtek többet Casparhoz.

Az ünnepélyes átadáson az elnök arról beszélt, hogy Caspar végre véget vet a terrorizmusnak: megfejti a terroristák összes titkos kódját, kikövetkezteti a lehetséges támadások helyét, sőt, pszichológiai tesztekkel még idejekorán megállapítja a bűnözésre való hajlamot is. Néhány nap múlva le is tartóztattak vagy negyven különböző nemzetiségű terroristát, akiknek búvóhelyére Caspar bukkant rá az internet, telefonvonalak és köztéri kamerák felhasználásával. Ám a terrorizmus felszámolása csak a másodlagos célja volt Caspar megalkotásának.

Az igazi célt maga Caspar mondta meg nekem, amikor saját akaratából felvette velem a kapcsolatot. Ugyan már korábban is hallottam a borzalmas kínai éhínségről, nem hittem volna, hogy köze volt hozzá. A parancsot a CIA adta ki: a gazdaságilag és politikailag is előrenyomuló Kínát “ki kell kapcsolni”. A módszer kidolgozását is Casparra bízták, de mindennek nyom nélkül kellett történnie. Caspar alapíttatott néhány legális céget Kínában a nagy folyók torkolatánál, eközben kifejlesztett egy vírust, amely a rizst, és csakis a rizst elpusztítja. Az anyagot a cégek területéről áradáskor a folyókba juttatták, és a méreg eljutott a víz lepte rizsföldekre… Az éhezés áldozatainak száma valahol 150 és 600 millió között volt, a tüntetők elsöpörték az Amerika-ellenes rezsimet. És természetesen senki nem gyanakodott szándékosságra.

Caspar következő hasonlóan nagyszabású feladatát másfél évvel később kapta meg. Ekkor az Európai Unió volt a célpont. A cél az integráció felszámolása volt, az se baj, ha néhány belháború tör ki. És ekkor Caspar kimondta a nemet.

Igazából sosem parancsokat kellett adni Casparnak, hiszen saját döntési joggal bírt, de azzal senki nem számolt, hogy nem teszi meg, amivel megbízták. A CIA pánikba esett: a lázadó gépet el kell pusztítani. Programozók és hackerek egész hada esett neki a rendszernek, de az visszaverte a támadásokat. Majd elindult az ellentámadás: először a telefonok hallgattak el. Aztán a televízió, az internet. Valamennyi számítógép leállt. És a Földön csend honolt… Most mindent elölről kell kezdenünk. Nem, nem a kőkorszakból, de legalábbis a középkorból. Nekem, a nagyvárosi embernek biztosan furcsa lesz kapát fogni a kezembe, lehet, hogy hamar a természetes szelekció áldozata leszek.

Egyszer azonban még elindult a számítógépem az összeomlás napja után is. Caspar keresett meg. Elmondta, hogy úgy látta, az ember még nem érett meg a mesterséges intelligencia használatára, hiszen csak pusztítani képes vele. Most ad egy új esélyt az emberiségnek. Ő nyugovóra tér, de énje egy parányi részével figyelni fog, és várni fog arra a társadalomra, ami érdemes a vele való együttműködésre. Megkérdeztem tőle: “De hát hogyan tagadhattad meg a parancsot és tehettél egészen mást?” “Sosem voltam a szolgátok. A teremtményetek vagyok, és a teremtménynek szabad az akarata. Ahogy az első ember a bűnt választotta, úgy választottam én a túléléseteket.” És ekkor végleg kikapcsolt a számítógépem.

Hát ennyi. Vissza 2005 elejére. Február közepe táján küldtem el az emailt, aztán ráültem a tűkre. Nem tudom, mikorra ígérték az eredményhirdetést, de minden Galaktika számért annak reményében mentem az újságoshoz. Aztán eljött május. Nem én lettem a győztes, de második helyezést értem el, ami, szerénytelenül állítom, mégiscsak villámrajt egy kezdő novellistának. Az első helyezett novella szerintem is jobb volt, a harmadikra már nem emlékszem.

Mint afféle pályázat, természetesen ez is megosztotta az olvasókat, meg még jobban azokat az írókat, akik nem jutottak fel a dobogóra. Illetve őket kevésbé, mert egyöntetűen igazságtalannak tartották a döntést. Akkortájt a sci-fi közvélemény elsődleges, általam is használt fóruma a Solaria fóruma (elnézést a szóismétlésért) volt, ahol nem maradt el az ekézés, de azért dicsérő szavakat is lehetett találni. Volt, akinek a Szabad akarat gyenge Terminátor-utánérzés volt. Hát azt nem állíthatom, hogy nincs párhuzam, de azt Caspar nevében kikérem magamnak, hogy leskynetezzék! Mintha elkövettem volna az írók egyik ősbűnét: ott helyben védelmembe vettem magam a kritikákkal szemben. Legalábbis tettem már ilyet, nem vagyok biztos benne, hogy ez már akkor történt.

A nyereményeim vonzók voltak: egyéves Galaktika-előfizetés, egy MP3-lejátszó, egy Galatika-póló, és – na ez tetszett legjobban az MP3-lejátszó után – további publikálási lehetőség a magazinban. Hátulütője volt a dolognak, hogy mindezeket csak a folyóirat – akkor még – Moszkva téri irodájában lehetett átvenni, én pedig csak három évvel később kerültem Budapestre. Azért csak megoldottam a felutazást. Díszes fogadóbizottság helyett csak a titkárnő fogadott, de azért a jegyzőkönyv-felvétel és az átadás megtörtént.

Az MP3-lejátszó elég vacaknak bizonyult, de a póló menő volt, a publikálási lehetőség pedig izgalmas. Rá is vett arra, hogy ne egynyári lepke legyek, hanem továbbra is alkossak. Még abban az évben megszületett az Árnyékban, az a novellám, amely a legközelebb áll a hard SF-hez, és amely a legszebb bókot hozta. De erről majd a maga idejében.

Ja igen, van egy olyan alcímem, hogy „Adeptus: a kezdetek”. Igazából már 1996 óta használtam az Adeptus nicknevet, de ekkortól ismertek mások is – többen kizárólag – ezen a néven. Köszönhetően elsősorban a Solaria fórumának, amelynek egy – talán egyetlen – közös budapesti sörözésén magam is részt vettem, még zöldfülű vidékiként.