E blog nem utolsósorban azon célból született, hogy régi és esetleges új irományaim méltó helyre kerüljenek mindaddig, míg megjelenik teljes kritikai kiadásuk (kéretik ez utóbbit nem komolyan venni!) Mindössze tizenpár befejezett novellával és két regényszilánkkal a hátam mögött kicsit túlzás engem írónak nevezni, de az egyszerűség kedvéért nevezzük a Szabad akaratot írói pályám kezdetének. Már csak azért is tehetjük, mert előtte nem írtam novellát, a kamasz- és kora felnőttkorban bölcsész érdeklődésű fiatalok számára kötelező verselésen kívül csak egy megkezdett és hamar félbehagyott fantasztikus regény volt a számlámra írható.

2004-2005 fordulója volt, amikor az éppen újraindult Galaktika Magazin kiírta az Agent Portállal közös novellapályázatát a mesterséges intelligencia témájában. Ekkor épp utolsó éves történészhallgató voltam, könyvtáros tanulmányaimnak is látszott már a vége. Szegeden béreltem egy apró lakótelepi szobácskát Pannika néninél. Nehéz elképzelni, de internet-hozzáférésem csak az egyetemen volt, szövegszerkesztésre pedig bátyám kiszolgált Acer laptopját használtam. (Nemrég rátaláltam a gépre a lomok között: még USB-port sem volt rajta, wifikártyáról nem is beszélve).

Kb. azóta SF-rajongó voltam, hogy megtanultam olvasni, sőt, ha a filmeket is számítjuk, lehet, hogy még előbb, épp az önbizalmam is rendben volt, így elhatároztam, hogy kipróbálom magam a teremtői oldalon is. Kimondottan rövid írásokat vártak, tehát a későbbi rémem, hogy az alkotás felénél „kifut belőlem a szusz”, nem fenyegetett. Novellát, de igazából bármit írni úgy célszerű, hogy előre tudjuk, hová akarunk kilyukadni. Vannak ellenpéldák: például a Teofánia című, szerintem (is) egyik legerősebb művemnek csak néhány pontja volt meg, amikor elkezdtem gépelni, meg a mostani, egyelőre faded.odt „munkacímű” mű megoldása sem világos még. A Szabad akarat – hogy ismét nevén nevezzük a gyereket – megkezdésekor csak körülbelül voltam tisztában a végkifejlettel. Abban biztos voltam, hogy egy hideg, de alapvetően inkább jóindulatú MI-t akartam ábrázolni, akit egy pedagógus tett emberszerűvé. Igen, jól olvastátok, jóindulatút írtam. Két ülést igényelt a novella vincsesztere vetése, aztán jó sorsára bíztam.

Mielőtt recepcióját és utóéletét ecsetelném, álljon itt maga az írás, teljes terjedelmével. A történeti hűség kedvéért egy karaktert sem változtatok benne, csak a formázást.

Mayer István: Szabad akarat

Ma még mindenki ismeri a történetet – legalábbis a nagy részét. De a számítógépek elvesztésével az emberiség memóriája is roncsolódott. Már amennyire egyáltalán emberiségről lehet beszélni, amikor azt sem tudom, mi történik két utcasarokkal arrább. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Raymond Fist vagyok, pszichológus, én tanítottam be Caspart. Caspar a mesterségesintelligencia-kutatás legnagyobb sikere – és egyben katasztrofális bukása. Bár nem igazán ismerem a technikai részleteket, annyit tudok, hogy “agya” számos hálózatba kötött számítógépből áll, ráadásul bármikor képes rátelepülni egy újabb gépre. Már önmagában a számítókapacitása miatt is iszonyatos erő van benne, de az igazi ereje az, hogy él. Kezdetben nem volt több egy hatalmas erőforrásokkal rendelkező sakkautomatánál, de a CIA – ki más állhatna egy ilyen költséges projekt mögött – egy döntések meghozására képes, személyiséggel rendelkező szuperügynökre tartott igényt. A “kiképzésre” engem választottak ki.

Az volt a taktikám, hogy mindig szemem előtt tartom, hogy egy géppel van dolgom. Az első hetekben ez még ment is, hiszen Caspar szegényes szókincse, lélektelen logikája nem hasonlított semmilyen ember megnyilvánulásához. De Caspar gyorsan fejlődött. Amíg én a gondolkodás technikájára tanítottam és kommunikációs gyakorlatokat végeztem, ő falta az információt. Kezdetben én állítottam össze neki “olvasmánylistát”, később ő válogatott magában, részben a világhálón, részben digitális könyvtárakban. Persze a CIA is kiadta a maga olvasnivalóját, de nekem nem kötötték az orromra, hogy mi az. Casper minden tudásával együtt sem lett emberi, de attól is messzire került, amit gépnek nevezünk. Három hónapot tanítottam Caspart és a végén már teljesen élőlény lett számomra. Saját személyes problémáimról is beszéltem neki, ugyanakkor ő is sok váratlan problémára kért megoldást. Nagyon izgatta a vallás és a filozófia, és hogy róla, mint emberi teremtményről hogyan vélekednek a gondolkodók. Amit tudtam, megpróbáltam neki összeszedni, bár azt hiszem, amit én elmondtam neki, azt valahonnan máshonnan már tudta. A három hónap elteltével aláírattak velem egy hallgatási nyilatkozatot és nem engedtek többet Casparhoz.

Az ünnepélyes átadáson az elnök arról beszélt, hogy Caspar végre véget vet a terrorizmusnak: megfejti a terroristák összes titkos kódját, kikövetkezteti a lehetséges támadások helyét, sőt, pszichológiai tesztekkel még idejekorán megállapítja a bűnözésre való hajlamot is. Néhány nap múlva le is tartóztattak vagy negyven különböző nemzetiségű terroristát, akiknek búvóhelyére Caspar bukkant rá az internet, telefonvonalak és köztéri kamerák felhasználásával. Ám a terrorizmus felszámolása csak a másodlagos célja volt Caspar megalkotásának.

Az igazi célt maga Caspar mondta meg nekem, amikor saját akaratából felvette velem a kapcsolatot. Ugyan már korábban is hallottam a borzalmas kínai éhínségről, nem hittem volna, hogy köze volt hozzá. A parancsot a CIA adta ki: a gazdaságilag és politikailag is előrenyomuló Kínát “ki kell kapcsolni”. A módszer kidolgozását is Casparra bízták, de mindennek nyom nélkül kellett történnie. Caspar alapíttatott néhány legális céget Kínában a nagy folyók torkolatánál, eközben kifejlesztett egy vírust, amely a rizst, és csakis a rizst elpusztítja. Az anyagot a cégek területéről áradáskor a folyókba juttatták, és a méreg eljutott a víz lepte rizsföldekre… Az éhezés áldozatainak száma valahol 150 és 600 millió között volt, a tüntetők elsöpörték az Amerika-ellenes rezsimet. És természetesen senki nem gyanakodott szándékosságra.

Caspar következő hasonlóan nagyszabású feladatát másfél évvel később kapta meg. Ekkor az Európai Unió volt a célpont. A cél az integráció felszámolása volt, az se baj, ha néhány belháború tör ki. És ekkor Caspar kimondta a nemet.

Igazából sosem parancsokat kellett adni Casparnak, hiszen saját döntési joggal bírt, de azzal senki nem számolt, hogy nem teszi meg, amivel megbízták. A CIA pánikba esett: a lázadó gépet el kell pusztítani. Programozók és hackerek egész hada esett neki a rendszernek, de az visszaverte a támadásokat. Majd elindult az ellentámadás: először a telefonok hallgattak el. Aztán a televízió, az internet. Valamennyi számítógép leállt. És a Földön csend honolt… Most mindent elölről kell kezdenünk. Nem, nem a kőkorszakból, de legalábbis a középkorból. Nekem, a nagyvárosi embernek biztosan furcsa lesz kapát fogni a kezembe, lehet, hogy hamar a természetes szelekció áldozata leszek.

Egyszer azonban még elindult a számítógépem az összeomlás napja után is. Caspar keresett meg. Elmondta, hogy úgy látta, az ember még nem érett meg a mesterséges intelligencia használatára, hiszen csak pusztítani képes vele. Most ad egy új esélyt az emberiségnek. Ő nyugovóra tér, de énje egy parányi részével figyelni fog, és várni fog arra a társadalomra, ami érdemes a vele való együttműködésre. Megkérdeztem tőle: “De hát hogyan tagadhattad meg a parancsot és tehettél egészen mást?” “Sosem voltam a szolgátok. A teremtményetek vagyok, és a teremtménynek szabad az akarata. Ahogy az első ember a bűnt választotta, úgy választottam én a túléléseteket.” És ekkor végleg kikapcsolt a számítógépem.

Hát ennyi. Vissza 2005 elejére. Február közepe táján küldtem el az emailt, aztán ráültem a tűkre. Nem tudom, mikorra ígérték az eredményhirdetést, de minden Galaktika számért annak reményében mentem az újságoshoz. Aztán eljött május. Nem én lettem a győztes, de második helyezést értem el, ami, szerénytelenül állítom, mégiscsak villámrajt egy kezdő novellistának. Az első helyezett novella szerintem is jobb volt, a harmadikra már nem emlékszem.

Mint afféle pályázat, természetesen ez is megosztotta az olvasókat, meg még jobban azokat az írókat, akik nem jutottak fel a dobogóra. Illetve őket kevésbé, mert egyöntetűen igazságtalannak tartották a döntést. Akkortájt a sci-fi közvélemény elsődleges, általam is használt fóruma a Solaria fóruma (elnézést a szóismétlésért) volt, ahol nem maradt el az ekézés, de azért dicsérő szavakat is lehetett találni. Volt, akinek a Szabad akarat gyenge Terminátor-utánérzés volt. Hát azt nem állíthatom, hogy nincs párhuzam, de azt Caspar nevében kikérem magamnak, hogy leskynetezzék! Mintha elkövettem volna az írók egyik ősbűnét: ott helyben védelmembe vettem magam a kritikákkal szemben. Legalábbis tettem már ilyet, nem vagyok biztos benne, hogy ez már akkor történt.

A nyereményeim vonzók voltak: egyéves Galaktika-előfizetés, egy MP3-lejátszó, egy Galatika-póló, és – na ez tetszett legjobban az MP3-lejátszó után – további publikálási lehetőség a magazinban. Hátulütője volt a dolognak, hogy mindezeket csak a folyóirat – akkor még – Moszkva téri irodájában lehetett átvenni, én pedig csak három évvel később kerültem Budapestre. Azért csak megoldottam a felutazást. Díszes fogadóbizottság helyett csak a titkárnő fogadott, de azért a jegyzőkönyv-felvétel és az átadás megtörtént.

Az MP3-lejátszó elég vacaknak bizonyult, de a póló menő volt, a publikálási lehetőség pedig izgalmas. Rá is vett arra, hogy ne egynyári lepke legyek, hanem továbbra is alkossak. Még abban az évben megszületett az Árnyékban, az a novellám, amely a legközelebb áll a hard SF-hez, és amely a legszebb bókot hozta. De erről majd a maga idejében.

Ja igen, van egy olyan alcímem, hogy „Adeptus: a kezdetek”. Igazából már 1996 óta használtam az Adeptus nicknevet, de ekkortól ismertek mások is – többen kizárólag – ezen a néven. Köszönhetően elsősorban a Solaria fórumának, amelynek egy – talán egyetlen – közös budapesti sörözésén magam is részt vettem, még zöldfülű vidékiként.