Hallottam harangozni, 2018. április 30.

Mondjuk nevezzük ezt is egy rovatnak, és legyen a témája zene, mégpedig, amint az engem valamelyest ismerők – azaz e blog követőinek hozzávetőlegesen 100%-a – jól tudnak, leginkább a metal különböző alágai. Az előző cikkkemben írtam, hogy az utóbbi időben kevesebb könyvet olvasok. Zenefogyasztásom terén nem figyelhető meg hasonló változás, továbbra is minden lehetséges pillanatban szól a háttérben valami zene. Most például az IQ-tól a Road of Bones. Hosszú ideig a Deezer előfizetéses szolgáltatását is használtam, aztán elkezdett számítani az a havi ezer-valahány forint is – szerencsére tesómnak hihetetlen MP3-gyűjteménye van, melynek túlnyomó részét átmásoltam magamnak.

A rovat célja nem az lenne, hogy összevissza beszéljek – ami nem jelenti azt, hogy nem is fogok –, sokkal inkább, hogy amolyan ajánló jelleggel beszámoljak azokról a zenékről, amelyek éppen gyakrabban fordulnak meg a lejátszóimban. Vagy újak, vagy nem, de valamilyen szempontból figyelemreméltók. Vágjunk bele

Orphaned Land: Unsung Prophets and Dead Messiahs
Az idei év első szerzeménye. Elsőként a The Neverending Way of OrWarrior lemezt hallottam az izraeli oriental metal bandától, de igazán az All is One albummal vásároltak meg, kilóra. Annak a logóját még a nyakamba is akasztottam egy ezüst ékszer által (kösz, Mandula!), és persze az akkori koncertjükön is ott voltam. Na de most az új lemezről illenék írnom. Elsőnek a Like Orpheus című szám videoklipjével szembesültem, amely a fülbemászó dallamai mellett a sztorijával is elnyerte a tetszésem. Arról szól ugyanis, hogy adott egy orthodox zsidó srác és egy mélyen hívő muszlim csaj, akik a mindennapi vallásgyakorlás után előveszik a „rockeregyenruhát” és elmennek a Kreator koncertjére. Utána egy buszmegállóban várakoznak, és ismét egy világ választja el őket egymástól. A másik klipnóta a We Do Not Resist, ami az utóbbi idők OL-jéhez képest meglepően kemény. Na azért nem annyira, de odasóz. Nekem a Like Orpheus mellett a két lassabb szám, a nyitó The Cave és a 9 és fél perces Chains Fall to Gravity jön be még nagyon. Első pár hallgatásra azt mondtam, a lemez talán még az All is One-t is felülmúlja, ezt revideálom: 10 pontos ez is, de lehetne még jobb is.


Almanac: Kingslayer
A Rage-ből kilépett (kirúgott) Victor Smolski új csapata második lemeze nekem a tavalyi év lemeze volt. Remekül hozza a Lingua Mortis-korszakbéli Rage-feelinget a germán power metal legszebb hagyományaival. Legnagyobb kedvencem róla a Kingdom of the Blind, de a címadó nóta is ott van a szeren. Smolski gitárjátéka mellett az ének is dicséretet érdekel, bár úgy hallottam, ezen a fronton változások lesznek / lettek.


Firewind: Immortals
Gus G leginkább Ozzy bácsi gitárosaként lett ismert, de azért mégis a Firewind, a görög metal zászlóshajója lenki a hazai terep. Ezzel készült lemeze jobban is sikerült, mint friss szólólemeze, a Fearless. Mondhatnánk rá, hogy igaz metal, ha mi lennénk Joey de Maio, nevezhetnénk power metalnak, ha túl akarnánk magyarázni, de a Firewind a hagyomános értelemben vett heavy metalt képviseli, és egyenletes magas, ha nem is kiemelkedő minőséget produkál. Csodákat nem kell tőle várni, de az a fajta zene, amelyet bármikor szívesen meghallgatunk.


Magnum: Lost on the Road to Eternity
Bob Catley-re is mindig lehet számítani, akár valahol vendégénekeskedik, akár a Magnumban hallatja jellegzetes hangját. Első hallgatásra a tizenkettő egy tucat Magnum-albumnak tűnt – persze ez így is 9 pontot jelent –, de aztán jobban odafüleltem, és kihallottam belőle a 10-est. A címadó szám felér a kedvenc Magnum-korongom, a The Visitation „zászlóshajójával”, a Freedom Day-jel.A nyitó Peaches and Creamnek is azonnal meg lehet jegyeznia dallamát, ami mindig dicséretes, bár nálam messze nem elvárás.


Rikard Sjöblom’s Gungfly: Journey to the Sun
Mibe, hogy még nem hallottátok Rikard Sjöblom nevét? És a Big Big Trainét? Pedig milyen jók! Úgy kapcsolódnak a nem teljesen ismeretlen prog rock szcénához, hogy a Spock’s Bearddel relatíve ismertté vált Nick D’Virgilio a Big Big Trainben is játszik. A Gungfly természetes maga is a Spock’s Beard – Big Big Train úton megy tovább. Minőségi anyag igényeseknek. Slágergyanúsnak persze véletlenül se lehet mondani, de hát a prog rock a legritkább esetben az.


Eldritch: Cracksleep
Velük először egy Inside Out promó CD-n találkoztam, a Lords of an Empty Place nagyon-nagyon erős szám volt. Aztán jó ideig elvesztettem őket szem elől – ez persze, progresszív heavy metalról lévén szó – nem volt nehéz. Sokkal komorabb zene, mint az a nóta volt, de nem depresszív, inkább elgondolkodtató. Nekem újabban a valamelyest agyasabb zenék inspirációt adnak – mikor mihez – ez pl. a minap a novellaíráshoz állított be megfelelő hangulatba az Epica The Quantum Enygmájával karöltve.

Egyelőre legyen ennyi, most pedig megpróbálok levadászni a fentiekhez egy egy YouTube-videót, hogy szócséplésem mellé némi illusztráció is legyen.