| by adeptus | No comments

Vélemények, félreértések, indokolatlan indulatok

Mottó: „Manapság véleményszabadság alatt annak a szabadságát értjük, hogy bárkit üldözhessünk, aki másként vélekedik, mint mi magunk”

Andreas Eschbach művéből

A fenti mondat olvasható volt Facebook-falamon, de a poszt elszáll, a blog megmarad.

Fig. 1. Van egy heccblog, ahol szeretnek diszkreditálni más politikai véleményen lévő helyieket. Ebből országos ügyet csináltak. Szóvátettem, hogy szerintem indokolatlan reklámot csináltak ezzel a blognak, amelyről sokat elmond, hogy még csak nem is saját domainen található. Erre megkaptam, hogy vajon ez lenne-e a véleményem, ha rólam szólt volna a cikk. A hangnemmel nem volt gond, de nekem eléggé agresszív ellentámadásnak tűnt volna – ha megelőzte volna támadás.

Fig. 2. van egy sokak által előszeretettel idézett szöveg, amellyel van egy alapvető baj: állítólagos szerzője sosem mondta, nem is írta le. Amikor egy másik ismerősöm kitette, hozzászólásban leírtam, hogy nem értek egyet az idézet tartalmával, illetve belinkeltem az Urban Legends cikkét, amelyben utánajár a történetnek. Nem sokkal utána privátban rámírt a bejegyzés szerzője, amelyben egyrészt a kioktató hangnemem kérte számon – lehet, hogy tényleg annak tűnt, ezt nem tudom –, másrészt azt is írta, mindegy milyen politikai oldalon állok, de ez és ez… Szóval nagyon úgy tűnik, hogy újfent be lettem skatulyázva.

Fig. 3-4. a pár nappal ezelőtti SF közegben való reaktiválódásom óta kb. két egyértelműen kritikus hangnemű megnyilvánulásom – egy bejegyzés és egy hozzászólás – volt, mindkettőnek sértődés lett a vége. Még olyat is kaptam, hogy legjobb lett volna csöndben maradni.

Mi a közös? Az, hogy hangot adtam a véleményemnek, aztán olyat magyaráztak bele, ami nem volt ott. Valahogy egyszerűbb a vitapartnerünket sztereotipizálni vagy nem tudom. Van az az opció, hogy csakugyan az „Aki hallgat, bölcs marad” mondás alapján kussolok, de a dolgok agyonhallgatása nem visz előre. A parttalan vita sem, de ha legalább nyitottak a partnerek egymás felé, lehet valami hozadéka a dolognak.

Tudni kell, kivel érdemes vitázni. Aztán, mivel ezek a Facebookon zajlottak, persze belekeveredtek olyanok is, akikkel nem az. Hál’ Istennek sem indulatos, sem sértődékeny nem vagyok, mert első esetben durván elfajultak volna a beszélgetések, második esetben meg alaposan rendet vágtam volna Facebook-kapcsolataim között.

Nem értek egyet azzal, hogy Facebookon nem lehet vitázni. Azonban ehhez vagy jó moderátorok, vagy legalábbis önmagukat rendesen moderálni tudó emberek kellenek.

A félreértésekhez: valószínűleg abból fakadnak, hogy egyszerűbb fekete-fehérben gondolkodni, én meg jellemzően szürke gondolatokat fogalmazok meg. Amelyek fehér oldalról nézve feketének, fekete oldalról pedig fehérnek tűnnek. Sokan azt mondanák, az ilyen gondolkodás jellegzetesen magyar, én ilyet nem mondok, mert nincs összehasonlítási alapom. Attól persze még lehet. Az, hogy a rossz tulajdonságokat automatikusan jellegzetesen magyarnak nevezzük, szintén megér egy misét, de ennek vizsgálata nem e bejegyzés tárgya.

Ideje megoldási javaslatokat írni. Mit csináljon az, aki olyan, mint én, azaz szeret sarkos véleményeket megfogalmazni, nem szívesen fogja be a száját, ráadásul nem szeret beállni semmilyen sorba?

A csattanó elmarad. Passz. A problémát nem tudom megoldani. Az embernek magát sem könnyű megváltoztatni, az őt körülvevő társadalmat meg aztán pláne nem. Lehet, hogy ellenségeket szerzek magamnak, lehet, hogy barátokat vesztek el. Így megy ez.