| by adeptus | No comments

Zenés pécsi útibeszámoló

Pontosabban nem az útibeszámoló lesz a zenés, sokkal inkább az út volt az, de Beszámoló egy zenés pécsi útról olyan snassz lenne.

Az egész történet ott kezdődött, hogy Dávid barátom felvetette, hogy el kellene menni moziba, méghozzá a Bohém rapszódiára. Egy közepesen fejlett városban ez könnyen kivitelezhető lett volna, de Baján nem hogy színház, még mozi sincs, a Mozgó Mozi se sűrűn jár erre, és hát azzal is vannak problémák.

A bajaiak ettől még járnak moziba, hiszen autóval Pécs és Szeged is elérhető távolságban van, és akkor már egybe lehet kötni a túrát egy kis plázázással – amire Baján megint csak nincs lehetőség (ezt mondjuk kevésbé hiányolom). Opció lett volna persze Szeged is, ami szintén szívemnek kedves város, de valahogy Pécs lett belőle.

Hála az égnek, mert így sikerült dupla programot csinálnom! A tavalyi nyár számomra legnagyobb élményét az Abaliget Prog Camp nyújtotta, amelyről értekeztem is egy bejegyzésben. Ennek szervezői – nyilván részben promóciós, de legalább akkora részben kultúrmissziós céllal – megteremtették a Prog Camp Winter Tourt, amelyen a fesztiválon fellépett vagy majd fellépő prog zenekarok játszottak különböző helyszíneken. Tegnap éppen a pécsi Tititában.

Fél 3 körül indultunk útnak hármasban az Ignis fedélzetén. Dávid vezetési élményének „hála” néha kételkedtem benne, hogy épségben odaérünk, de 4 előtt már az Árkád mellett parkoltunk. Itteni tervünk a csokikiállítás megtekintése volt, ebből az lett, hogy Dávid és Feri megittak egy-egy brutálisan drága kávét (én tartottam magam ahhoz a szabályhoz, hogy plázában nem kávézunk, max automatából), aztán tempósan végigmentünk a csokisstandok mellett. Tömeg volt, a programok családokak szóltak, és csórók is vagyunk ahhoz, hogy komolyabb kézművescsoki-készleteket halmozzunk fel.

Meg aztán 5-kor kezdődött is a film. Biztos mindenki tudja, de a rend kedvéért azért leírom, hogy a Bohém rapszódia – de bénán hangzik ez magyarul! – Freddie Mercury életét dolgozza fel fiatalkorától egészen a Live Aid-es legendás fellépésükig. Freddie és a Queen hálás téma, de azért biztos el lehetett volna rontani a mozit. Nos, nem sikerült. Alapvetően zenés film, noha nem biztos, hogy az alkotói is így tekintenek rá. Számomra egy Queen best of lemeznek jött le, ahol a jobbnál jobb számok közötti űrt töltik ki a történettel. Ez nem baj, mert a zene zseniális, és a történet is érdekes. De – anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani – ha ez Tupac Shakur életrajzi filmje lett volna, nem jött volna be, mert a rap zenével nem tudok mit kezdeni. Lényeg a lényeg, aki még nem látta, de szereti a Queent (van, aki nem szereti?), az bátran nézze meg, nem fog csalódni.

A film csaknem 2 óra 15 perces, a Tititában pedig 8-kor csapott a húrok közé Kusinka Tamás (gy. k. a Perfect Symmetry szólógitárosa), addig pedig még a szállásom is el kellett foglalnom, szóval rendes sprintet produkáltam. Nincs eldugott helyen a Nap Hostel, konkrétan a Király utca közepén, de mire megtaláltam a módját, hogy jussak be, elég sok idő eltelt. A hostel amúgy tök korrekt, olcsó és tiszta, így egy éjszaka alapján csak ajánlani tudom. Persze nem a Ritz, de az eleve más műfaj.

Csaknem negyedórás késéssel értem a Tititába, így PS-ék már javában nyomták. Mondanám, hogy kár, hogy ők kezdtek, de igazából a többi fellépő is színvonalas produkciót nyújtott, úgyhogy azokról sem lett volna jó lecsúszni. Meg a Symmetry-program javát szerencsére így is hallottam. Elhangzottak az új dalok, volt az Álarcod mögül is, úgyhogy nem lehetett szólni egy szót sem, legfeljebb a hangzásra, de sajnos a hely adottságaival nem lehetett csodát tenni.

Őket a Dreamgrave követte. Szeretem beskatulyázni a zenekarokat, így őket betettem a magyar Theatre of Tragedy / Therion kategóriába. Unortodox hangszerekkel engem mindig meg lehet venni, itt pedig meghatározó elem a hegedű, a tetejében meg férfi és női ének is van.

A harmadik a budapesti Leave No Trace volt. Róluk korábban nem hallottam, de érdemes lecsekkolni a zenéjüket. A végén még egy Dream Theater-feldolgozást, a These Walls-t is lenyomtak, azt azonban (mea maxima culpa), nem ismertem fel.

Ellentétben a Soulmirror nyitó számával, amely a Savatage-től a Handful of Rain volt! A Savatage nekem szívem csücske, úgyhogy nagy-nagy piros pont a Soulmirrornak! A saját számaik is kiválóak, és persze elhangzott az Operaház fantomja-feldolgozásuk is, amelytől borsódzott a hátam. Egyedül Götz Attila konferálásai idegesítenek még mindig, de elnézem neki, mert a hangja nagyon rendben van.

Fél 1 körül lett vége a koncertnek. Addigra már rendesen elálmosodtam, úgyhogy nem kellett altatni. Csak ketten voltunk a nyolcágyas szobában, a kolléga estétől reggelig aludt, úgyhogy békés volt az éjszaka.

Reggel még egy baráti kávézás is belefért, a busz meg kevesebb mint másfél óra alatt megjárta a távot. Azért nem egy hülye találmány az autópálya…

Jó hétvége volt, na! Nyáron pedig irány Abaliget!