| by adeptus | No comments

Csak néztem, mint a moziban

Illetve nem egészen úgy, mert a moziban nem hanyatt fekve tekintik meg a filmeket (bár hallottam már ilyenről is), és főleg nem a mellkasán / hasán van a nézőnek a vászon. Én a fenti pozícióban szoktam újabban filmeket nézni a netbookom hathatós közreműködésével. Na de ez nem igazán tartozik a tárgyhoz, úgyhogy ugorjunk!

Szóval nem lehet mindig olvasni és netezni, de sokszor bizony nincs esti programom, így a filmművészet remekeinek is szoktam időt szentelni. Tévéelőfizetéssel egy ideje nem rendelkezem, így marad a számítógép, amely persze a megnézendők költséghatékony beszerzésének eszköze is lehet. A továbbiakban három friss filmélményemről fogok beszámolni.

Kezdjük a filmválasztás mikéntjével. Az elsőt, A Lány a vonatont egy netes játéknak köszönhetem. Nemigen szoktam adathalász online „játékokkal” szórakozni, a Nametest például alapból kimarad, de azért akadnak kivételek. Egyszer beleakadtam egy olyanba, amely megpróbálta kb. 20 kérdésből kitalálni, mi a kedvenc könyvem. A lány a vonatonra tippelt Paula Hawkins-tól. Elég rossz tipp volt, mert nem olvastam, de ez alapján kíváncsi lettem rá. Aztán a film lett belőle.

Az alapsztori: egy alkoholista nő nem tudja túltenni magát válásán, és a vonatról rendszeresen leskelődik ex-férje új családja után. Aztán egy black-outja idején holtan találják az új feleségre feltűnően hasonlító baby sitterüket. Ahogy ez ígéri, thrillerről van szó. Nem mondom, hogy soha izgalmasabbal nem volt dolgom, de sikeresen fenntartotta végig az érdeklődést, akad benne csavar, és Emily Blunt meglehetősen jól hozza a totál szétcsúszott ex-feleség karakterét. Talán valamikor a könyvvel is teszek egy próbát.

A következő két filmet szisztematikus kereséssel találtam meg. Az Internet Movie Database-nek van egy top 250-es listája minden idők legjobb filmjeiből, melyet egyébként A remény rabjai vezet Frank Darabonttól. A listának egy jelentős részét már magam mögött tudtam, de továbbra is szívesen böngészek rajta. A Mementóra is itt bukkantam rá. Christopher Nolan alapból a kedvenc rendezőim közé tartozik, valamelyik ismerősömtől is dicsérni hallottam a filmet, szóval rögtön továbbléptem a torr… online videotékába.

Guy Pearce egy sajátos emlékezetkiesésben szenvedő férfit játszik benne: nem működik a rövid távú memóriája. Az élete így tiszta kirakósjáték, információfecnikből kell összeraknia, ki ő, mi a célja, és mit tud eddig. Ha a hagyományos módon A-ból B-be haladna a cselekmény, egy közepes filmet kapnánk, de Nolan egy sajátos megoldást alkalmazott: visszafelé, a végkifejlettől meséli el a sztorit. Mivel csak az első perceket spoilerezem el, nyugodtan leírom, hogy a végkifejlet egy fejlövés. Na de hogy hogy jutunk el odáig, az az érdekes! Meggyőző produkció volt.

A harmadik mozi szintén a top 250-ből van, ez a 2017-es Három óriásplakát Ebbing határában. Annak idején annyira tele volt a hócipőm az óriásplakátokkal – valószínűleg akkortájt is Soros György és a brüsszeli bürokraták ellen kampányoltak –, hogy nem volt kedvem a témával alaposabban foglalkozni, ráadásul azt hittem, hogy ez az Ebbing Ausztriában van, és valami elszállós művészfilmről van szó. Nos, nem: a Három óriásplakát egy hamisítatlan filmdráma. Mildred lányát brutálisan megerőszakolták és meggyilkolták, de a nyomozás nem vezetetett eredményre. Egy idő múltán az anya három óriásplakátot készíttetett a Missouri-beli kisváros határába, amelyeken a rendőrségen – különös tekintettel a rendőrfőnökre – kéri számon a nyomozás sikertelenségét. Persze nagy médiafigyelmet kap, ugyanakkor alaposan megosztja a közvéleményt, hiszen a rákbeteg rendőrfőnök köztiszteletben áll. Az események egyre durvább fordulatot vesznek, a végkifejlet is elég kemény. Alapkérdés, hogy hogyan tehetünk igazságot és milyen áron. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a film tetszett, bár a minden idők 146. legjobb filmje címet kicsit túlzásnak érzem.

Folyt. köv.