| by adeptus | No comments

Monoszkript

A címet az előbb alkottam meg. Gondolom, ez lehet a monológ írásos megfelelője. Az utóbbi időben kevés közlendőm volt, ezért nem írtam ide. Igazából most sincs sok, a magam kedvéért írok. Mindenki jobban jár, ha ide írok egy terjengős fogalmazványt, mint ha a Facebook-idővonalamat pakolnám tele mindenfélével.

Kicsit csalódott vagyok, mert a novellám, amit az Azonnali pályázatára küldtem, még az első tízbe sem került be. Azt nem mondom, hogy olyan rettenetes sok munkám van benne, no de szerettem. Azon gondolkodom, tegyem-e itt közzé. Nem hiszem, hogy ötnél több ember kíváncsi lenne rá – mondjuk az egész blog nem a bestseller-kategória, mitől is lenne az –, annyinak meg akár fénypostával is elküldhetem. Kiadatni nem próbálom már, ez direkt ide készült, nem újrahasznosítható.

Elolvastam a Csipkerózsikákat Stephen és Owen Kingtől. Nagyon tetszett, még ha kicsit el is ment polkorrekt irányba. Tök fura élmény volt, amikor egy szereplőről kb. 100 oldal után derült ki, hogy fekete, miután már rég szőkének és kék szeműnek képzeltem el. Hiába no, előítéletes vagyok. Vagy egyszerűen Kingék elsumákolták a leíró részeket. Örömmel tapasztalom, hogy továbbra sem jelent gondot angolul olvasni, persze miért is jelentene? De akkor is, jól esik dicsekedni vele!

Megy a munka, a telefonközpont, a szórólapozás és a honlapkészítés frontján is, hála az égnek, egyelőre mindegyik jövedelemforrásom hosszabb távon biztosítotnak látszik. Hosszú utat tettem meg tavalyelőtt ilyenkorhoz képest. Mondjuk négy évvel ezelőtthöz képest sehol nem vagyok, de hát ismerjük a körülményeket. Aki meg nem, és érdeklik, szívesen mesélek, de nem e bejegyzés keretében.

A GABO pályázatára is akarok írni. Kismillió ötletem van, részben még eredetiek is. Az a baj, hogy bár ezekből nyolc novella is kitelne, maga a történet még nincs meg. A Hokiszezon legnagyobb gyengéje is ez lehetett (mármint a fent emlegetett novelláé): maga a sztori állt gyenge lábakon. Pedig a legnagyobb gyengém igazából nem is az, hanem, hogy nem tudok embert ábrázolni. Önmagam ismeretében ez persze nem meglepő, az is csoda, hogy ilyen minimális emberismerettel annyit elértem íróként, amennyit.

Egyébként ihletügyileg agyas progmetállal kezelem magam, a múlt héten például végighallgattam szinte a teljes Porcupine Tree-életművet, de Riverside-ot is nyomattam. Most a 2017-es Pain of Salvation szól, egyre jobban tetszik. Akadnak jó új lemezek is, ma a Myrathot és a Big Big Traint loptam el. Az év lemeze még mindig az Avantasia (tudom, se nem agyas, se nem progmetál, de akkor is), azért az időjárás ismeretében annyira mégsem bánom, hogy nem vállaltam be a holnapi koncertet.

Kicsit szomorkás a hangulatom máma este, de hát mit is várjunk egy 10 fokot alulról érintő esős májusi nap estéjén? Nem vagyok elkeseredve, de most sem látom, hogy tartanék valamerre. Oké, nem lógok a levegőben, mint sokáig, de céltalannak érzem a… kerestem a következő szót. Ha azt mondom, hogy céltalannak érzem az életem, azt hinnétek, fel akarom vágni az ereimet, pedig szó sincs depresszióról. Pedig valahol mégis arról van szó (értsd: céltalan életről). Más lenne a helyzet, ha lenne saját családom, de egyre kevésbé bízom, és egyáltalán nem hiszek benne, hogy lesz. Illetve bizonyos fokig tudom is, hogy nem lesz, de ez messzire vezetne.

Szóval egyedül vagyok, de általában nem érzem magam magányosnak. Most éppen igen. Benne van ebben persze az is, hogy nem tudom lekötni magam, és túl sokat agyalok feleslegesen. Vagy az is lehet, hogy csak ez van benne. Tudja a keselyű. Eh, nem boldogítalak benneteket tovább a borús gondolataimmal, úgyse akartam eredetileg, hogy ez a blog is lelkizős legyen, de valahogy mindig ide lyukadok ki.