| by adeptus | No comments

Épen, itthon, veszteg

Volt még anno a Vox Adeptin egy bejegyzésem Maradok címmel, most megint a maradás kapcsán pörgetem az agyam fogaskerekeit. Akkor arról írtam, miért nem megyek külföldre dolgozni/élni. Nem emlékszem, mit írtam, talán valamit családról, barátokról. A lényeg – nem tudom, ezt akkor beleírtam-e – mindenesetre az, hogy soha nem kívánkoztam messzire. Oké, mediterrán kalandozásaim során eljutottam Barcelonáig, de megnézni meg megkívánni az kettő.

Viszont most nem azt a blogbejegyzést akarom újra megírni, csak éppen megint a haladás eme sajátos ellenpárjára szeretném kihegyezni a dolgot. Ahogy a klasszikus mondta a hazáról és a haladásról (szégyen, nem szégyen, de nem merném rá letenni a nagyesküt, hogy Széchenyi volt, csak erős a gyanúm), „meg kell gondolni, miként a maradásnak két értelme van”. Ld. cím, első és harmadik szó, most nem fejtem ki. Na, kimondom a lényeget! Már nem gondolom úgy, hogy akár középtávon el kívánom hagyni Baját. Nem állítom, hogy nem hiányzik Budapest, a közeg, a barátok, a lehetőségek, azt sem mondom, hogy betagozódtam volna a bajai társadalomba, de beláttam, hogy oda már csak akkor erőfeszítések és áldozatok árán lehetne visszajutni, amelyek helyett értelmesebb dolgokba is fektethetem az energiáimat.

No és számolok is néha. 2008 elejétől 2016 közepéig éltem „fenn”, az nyolc és fél év. Most 2019 közepe van, azaz három év telt el. Oké, a 2017-es évem nehezen értékelhető, de annyira a 2016-os budapesti félév sem volt valami fényes, lényeg a lényeg, hogy három év az már kitesz egy újabb életszakaszt. És az a nyolc és fél nem is olyan rettenetesen sokszorosa a háromnak.

Nézzük, otthon érzem-e itt magam. Igen és nem. Alapvetően van egy komfortzónám, egy napi rutinom, egzisztenciám (lehet, hogy a munka megnevezés helyénvalóbb lenne?), valamilyen szinten belaktam a várost. Van néhány barátom. Elfoglalom magam, ritkán unatkozom. Az egészségem – végre! – rendben van. Tulajdonképpen ennek talán illene elégnek is lennie, a Maslow-piramis kitöltésében legalábbis egész jól állunk. Persze ott a párkapcsolat, saját család kérdése, ami eléggé szembeötlő, de mint tudjuk, e téren sem Budapesten, sem Szegeden, sem azelőtt Baján vagy Csátalján nem volt biztatóbb a helyzet. A szigetszentmiklósi intermezzót meg lehet, jobb volna inkább elfelejteni…

Na szóval ami hiányzik, az rendszerint valami olyasmi, ami korábban megvolt. A sok barát például. Tele voltam hasonló érdeklődésű, képzettségű, világnézetű közelebbi és távolabbi ismerősökkel. Nem, nem per Facebook, IRL, ahogy a művelt kocka mondja. De ácsi! Nem mond el valamit a barátságok minőségéről, ha a személyes kontaktus hiánya nulla közelivé redukálja az intenzitásukat? (Jesszusom, ezt aztán megfogalmazatam!) Sosem voltam igazán jó a kapcsolatok ápolásában, de azért azt hiszem, nem kizárólag én vagyok a hunyó. Egy dolog, hogy valaki fontos volt nekem, és egy másik, hogy én valakinek fontos voltam-e. Nagyon-nagyon ritka, hogy korábbi életeimből valaki megkérdezze, hogy ityeg a fityeg. Én azért szoktam társalgást kezdeményezni olykor.

Nem ez lett volna az elsődleges témája a bejegyzésnek, de ezt talán érdemes végiggondolni. Szóval élek a feltételezéssel – ha valaki sértőnek érzi, szóljon, és átgondolom az álláspontom –, de nagy valószínűséggel azok közül, akiket én a barátaimként tartottam számon, elsöprő többségben vannak azok, akiknek én nem voltam több, mint egy esetenként szórakoztató epizodista az életében. Ami azért így átgondolva elég rosszul esik. Nyilván nem várhatom el senkitől, hogy a közvetlen hozzátartozói elé helyezzen, de azért álljon már meg a menet!

Persze lehet, hogy azok a tömegek, akiket én barátközeli embernek tartottam, más ismerőseikkel sem keresik a kapcsolatot, ha épp nem kerülnek az útjukba. Kicsit vitatkozom saját magammal, mert egyrészt mintha épp az imént született volna meg bennem ez a gondolat (mármint az epizodista lété), ugyanakkor a Baján maradás terve részben pont ebből fakad. Azt az állapotot nem lehet már visszahozni, Budapest a múlté. Jó pár ismerősöm életében meg alighanem Mayer István / Adeptus a múlté. És persze főleg akkor nem lehet visszahozni azt a Budapestemet, ha egy illúzió volt az egész.

Ez akár jó is lenne zárszónak, ha egy dühös, csalódott blogbejegyzést szeretnék alkotni, de eredetileg az lett volna a cél, hogy valami pozitív érzést adjak át, ha nem is egy szerelmi vallomás let volna Bajának, de… Na szóval értitek.

Ott csúsztunk félre, hogy mi az, ami hiányzik. A – vélt vagy valós – barátságok. Ezeket szinte reménytelen pótolni egyedülálló majdnemnegyvenesként. A világ ugyanis – ez nem mindenkinek szembeötlő – a pároknak és a családoknak áll. Tegyük félre azt a nyilvánvaló igényt, hogy párkapcsolatot építsek ki, és tűzzük ki a célul csupán azt, hogy szerezzek valakit, akivel együtt meg tudom nézni a focimeccset. Az sem egyszerű, hogy egyáltalán kapcsolatba kerülj a veled – legalábbis a foci területén – hasonló érdeklődésű személyekkel, utána meg kell(ene) próbálnod a meccs idejéig leszakítanod őt/őket a családjukról. Hát igen, nem egyszerű.

Vagy. Meg kell találnom a családdal nem rendelkező kortársaimat. Ez Pesten valahogy sikerült, persze sokan a teljes pálferis társulatot lúzerek gyűjteményének gondolják, én nem. Vagyis alapvetően kicsit igen, de rosszul esik ilyet gondolnam, mert én még közülük is kilógtam lúzerségben. Szóval kitűzhetném célul, hogy megkeressem Baja város veszteseit, és tulajdonképpen ezen a téren nem is állok olyan rosszul. Van nekem a remek betegségem, és úgy hozta a sors, hogy legtöbb közeli bajai kapcsolatomat neki köszönhetem. Nem leszólni akarok senkit, de azért ez szar ügy.

Közbevetés: és igen, sikerült még több embernek beszólni, és még negatívabbra fordítani a poszt hangulatát! Biztos, hogy kell nekem ma blogolni?

Száz szónak is egy (kettő) a vége: magányos vagyok. Jó, mindig is az voltam, de mindig éreztem magam annak. Anamnézis és diagnózis megvolt, mi legyen a terápia? Az ördög ügyvédje magyar hangjaként most idevetem, hogy ha eddigi 39 évemben nem sikerült megszabadulni a magánytól, egyáltalán miből gondolom, hogy van rá esélyem? Jogos, de attól még lehet próbálkozni tüneti kezeléssel legalább. Mondjuk eljárhatnék mindenféle rendezvényekre. A héten például voltam egy történelmi előadáson, volt tanárom tartotta. A nézőközönség egy komplett nyugdíjasklub volt (nem szó szerint). Basszus, én ezek közé nem tartozom! (Elnézést a nyugdíjasoktól, én is az vagyok, nem bántásnak szántam!) Egyszer elmentem a FuTeam SE edzésére. Talán nem a két húzóember mellé kellett volna mennem harmadiknak,vagy nem télen rászánnom magam, de az az igazság, hogy én nem vagyok annyira elszánt futó, mint az SE tagjai. Például a nyáron még nem is futottam, és tavasszal sem valami sokat. A sport vonal nem teljesen reménytelen, elvégre a kedd esti foci az elmaradhatatlan sörözéssel a hetem egyik fénypontja (már amikor éppen nem okozok súlyos sérülést…). Tényleg, valaki biciklizni, rendszeresen, velem? Ugye a vízisportok úszásnemtudásom miatt kilőve. Vajon milyen közösségeket lehetne még infiltrálni? A biblioterápia annak idején jó volt, de a kedd az a focié. Shit happens. Bulizás? Azt haverokkal szokták csinálni, nem? Jó, járok rockkoncertekre, jól is érzem magam, de nekem a beszélgetések hiányoznak. Illetve kevesellem a számukat. Jó, most legalább van egy rendes munkahelyem, tehát legalább nem mindig a falat meg az üzenőfalat bámulom naphosszat, de azért nem biztos, hogy a közvetlen kollégák feltétlenül az én süket dumámat akarják hallgatni. (Vagy én az övékét, csak hogy még pár akaratlan sértést bevigyek.)

Ebben a gondolatmenetben még van kraft, de nem akarom, hogy most megint hónapokra kiírjam magamat, úgyhogy TO BE CONTINUED…

Rövid összegzés: maradok Baján,szeretnék sokat beszélgetni (meg biciklizni).