Szószaporító

Ennek a bejegyzésnek nincsen különösebb célja. És itt el is vesztettem olvasóim 99%-át, hehe. A cél maga az út: le akarom foglalni magam, ahhoz pedig itt a melóban – ugyanis délutános vagyok – nem tudok eléggé koncentrálni, hogy abból regényírás legyen. Van körülöttem számítógép – épp ennek billentyűit püfölöm, bluetooth hangszóró, könyv, mobiltelefon, a Vodafone karácsonyi ajánlatának hála mobilnetnek is bővében vagyok, mi sem természetesebb, mint hogy sétálni van kedvem. Azt meg ugye munka közben nemigen lehet.

Tekintsünk vissza vagy előre? Az előbb beleolvastam a legkorábbi Gmail-es leveleimbe: nem találtam szimpatikusnak azt a Mayer Istvánt. Nagyképű és modoros volt, majdhogynem álszent. Nem kellene az embernek szembesülnie a múltjával. Vagy nagyon is? Azt mondják, hét évente leszünk új emberek. A pesti Mayer István óta már bő négy év eltelt, az érdemi pesti idők óta öt. Már az se én lennék?

Tegnapelőtt visszanéztem a Facebookra: de unalmas egy hely! Mi a fenét tudtam én ezzel órákat ellenni? Illetve tudom, mit: közzétettem videókat, magvasnak szánt gondolatokat, amik alighanem még csak meg sem jelentek meg szinte senkinek a képernyőjén. Kapcsolatpótlék volt, egyértelmű. Az egyik kapcsolatomat épp most számoltam fel egy jól irányzott üzenetblokkolással: a volt szomszédasszony megint ki akart használni (igen, eljött az ideje, hogy nevén nevezzük a dolgot), de most besokalltam. Amikor kétségbe vonja a barátságunk, az már nem pálya.

Szóval lényeg a lényeg, kapcsolatokat kell építenem. A minap már körülnéztem a Discord közösségek listáján: valahol csak vannak hasonló érdeklődésű ráérő emberek. Majdnem be is léptem egy szimpatikus csoportba, aztán láttam az LGBTQ+ tagot. Bár persze ne zárjuk ki, hogy nekem is lenne egy megfelelő rövidítés, de kétlem, hogy jól éreztem volna magam köztük.

Az a gond (kifogások, mindig a kifogások!), hogy nekem rendes körülmények között is nagyon nehézkesen ment az ismerkedés, a Covid, meg főleg a korlátozások meg még egy hatalmas nagy lapáttal rátesznek. Pedig ha már egy állandó beszélgetőtársam lenne! Mondjuk olyat talán még lehetne is találni, csak éppen hogyan lássak neki? Férfiakkal nem szeretek beszélgetni, a nőkbe előbb-utóbb beleszeretek. Hej, nem egyszerű ez! A Facebook Datingen a múltkor meg egy bő tízessel idősebb hölgy jelzett rokonszenvesnek. Hogy sosem tud kölcsönös szimpátia kialakulni.

Ma M. kolléganő megint szóbahozta B-t-, mint akinek N. doktor hozta a szódát. Semmi extra nem volt a beszélgetésben, én mégis irultam-pirultam. Szerencsére nem figyeltek rám. Bár akkor se lett volna semmi, elvégre nem tilos fiatal nővérkékbe beleszeretni. Még akkor sem, ha nem is ismerem.

Tulajdonképpen mégis akad olyan férfi, akivel szívesen elbeszélgetek, de az online csatornák nagyon ridegek, sör mellett pedig nem tudunk leülni. Segítséget kéne kérnem átgondolni ezeket a dolgokat. De szaladgáljak minden hülyeségért pszichológushoz? Bizonyos kultúrákban ez lenne a normális. Mondjuk az is a nyugati-keresztény kultúra, szóval nem olyan Istentől elrugaszkodott dolog ez. Persze legutóbb is ugyaneddig jutottam el, hogy másnapig meghányom-vetem magammal, aztán nem lett belőle semmi.

No, most inkább elkezdek nyomozni, honnan tudnék online beszélgetőtársat keresni. Vagy valamelyik meglévővel kezdek chatelni.