Ahány magyar, annyiféle módon jelenik meg életében a nemzet ma 100. születésnapját ünneplő traumája, de aligha van olyan idehaza, akiben nem mozgat meg valamit a „Trianon” szó.

Nekem Trianon mást jelent, mint egy budapestinek vagy akár valakinek, aki az országhatártól távolabb él. Az én történetemben persze nem szerepel a végzetes döntés, de közeli felmenőim életében igen. Apai részről a családom egészen a második világháború utánig Bezdánban, a mai Vajdaságban élt, magyarországi németként kétszeresen is kisebbségben. Édesapám nyugdíjasként meg is írta történetüket Én már választottam hazát… című könyvében, amely testvéremnek köszönhetően néhány éve meg is jelent.

„Az én időmben” már nem sokat jártunk át „Jugóba”, de azért Apu nekem is megmutatta még a régi házat. Udvarán már akkor sem állt a körtefa, amelynek lábánál dédapám díszkardja volt eltemetve valamikor. Amikor édesapámék 1946 januárjában átszöktek a határon, mindenüket hátrahagyták. Nem volt magától értetődő, hogy otthonra találnak az új hazában, de így lett.

Magyar faluban telepedtek le, így elkerülték, hogy németként kényszerrel Németországba űzik őket. Sokan máig is azt hiszik, hogy akik Nyugatra kerültek, megütötték a főnyereményt. Számos „Németbe” került rokonom példáján és bátyám kutatásai nyomán is tudom: távolról sem így volt. Kemény munka árán lettek el- de nem igazán befogadott polgárai a Vaterlandnak.

De térjünk vissza a trianoni határokhoz. Apu történelemtanárként mindig igyekezett nemzeti szellemben, magyarságunkra büszkének nevelni bennünket. Tette ezt úgy, hogy nem tagadta meg német kötődését sem. A „bennünket” amúgy nemcsak a két Mayer-testvérre, hanem valamennyi tanítványára vonatkozik. Valamennyi tanítványába beletartoznak sok más mellett a Bukovinából idetelepített székelyek, a Felvidékről a Bácskába származott magyarok és még sokan mások.

Anyukám a harmonikázás mellett nagyon szeretett énekelni is, ő „sváb” lány létére a székely népdalkörben találta meg a helyét. Amikor annak idején szóba került a csátaljai Trianon-emlékmű felállítása, kicsit berzenkedtem, kell-e ez nekünk. Ma már azt mondom, ott, szülőfalumban megvan a létjogosultsága: Trianon és következményei nélkül Csátalja képe nem is hasonlítana ahhoz, ami lett belőle.

Középiskolás koromban egy március 15-i ünnepség kapcsán jutottam el a Felvidékre, valamikor 1994-95 környékén. Éppen katasztrofálisan rossz passzban voltam, szinte csupa megaláztatásként éltem meg azt az utat, de azért mégis átléptem a határt.

Erdélyről a könyvtár szakon művelődéstörténetből nagyon sokat tanultunk – talán többet is az indokoltnál –, de Baricz tanár úrnak hála jutányos áron eljuthattunk Erdély sok szép tájára, és élőben csodálhattuk meg a tordai hasadékot, a nagyenyedi kollégiumot (természetesen borospincéjével együtt), a Világörökséghez tartozó Torockót, és még sok más helyet. Tudtam, hogy ezekre a helyekre még érdemes lesz visszatérni.

Aztán úgy 10 évre rá bátyámmal több ízben el is látogattunk a Tündérkertbe, olyan eredményesen, hogy feleséget is onnan „szerzett” magának. Életem egyik legszebb üdülése 2012-2013 fordulójához és Torockóhoz kötődik. Akkor (és csak akkor) párkapcsolatban éltem, négy pár hódította meg együtt a Székelykőt december 30-án, majd átvették a díszoklevelet a Forrás borozó ispánjától. Istenem, már több mint nyolc éve!

Nekem Trianon nem azt jelenti, hogy egy nagy országból kis országot csináltak. Ahogy jóval később a Kádár-rendszernek is kódolva volt a bukása, a Monarchiának is meg volt írva a sorsa. A franciaországi diktátum egy nemzetet próbált meg darabokra szaggatni – és sajnos sok szempontból sikerült is. Eljátszhatnánk a „mi lett volna, ha nincs Trianon” kérdéssel, és ezt például Ablonczy Balázs a Bajai Honpolgár-estek év eleji előadásán, de sajnos volt, és nem lehet visszacsinálni.

Viszont amióta június 4. hivatalosan is a magyar jeles napok egyik, a nemzeti összetartozás napjának hívják. És ez a fontos. Hogy mi mindannyian, akik valamilyen formában a Szent István-i hagyományhoz kötődünk, meg tudjuk élni közösségünket egymással.

Nekem Trianon halott. De él nemzet e hazán.

Jó, az egyik i-nek igazából hosszúnak kellene lenne, mert a három i-s terv annyit jelent, hogy egyszerre van jelen az írhatnék, az ihlet, csak az időbeosztással van gondom. Meg egy kicsit mással is, alább részletezem.

Adott egy regény, amelyet én fogok megírni. Regénynek kell lennie, mert túl sok eseményt, fordulatot találtam már ki hozzá, hogy a kisregény kategóriát is túl kell nőnie. Sokak fiókja tele van meg nem írt regényekkel, én eddig csak sok meg nem írt novellával és egy meg nem írt kisregénnyel szégyenkezhetek.

És most a három I-ről

I Volt egy-két elfogadható történetötletem tavaly, ezeket a fejem egy naggyá szintetizálta, majd nyilván faragni kell belőle, és alighanem másokat hozzáragasztani. A tervet megosztottam pár SF-ben mértékadó ismerősömmel, egy visszajelzést kaptam is, ebből persze kiderült, hogy majdnem azt már megírták, azóta el is olvastam a szóban forgó művet még időben. Gyűlnek a műhöz a valóságdarabkák is, amelyek kiegészíthetik

I Szóval ha most mindenki, aki munkát vagy egyéb feladatokat szokott adni nekem, kicsit lenyugodna, sima ügy lenne, mert van kedvem és erőm is írni, Találtam egy-két megfelelő számítógépes segédeszközt is jegyzeteléshez és a gondolatok rendszerezéséhez (Manuskript és Zim Desktop Wiki). Írtam is egy hosszú fejezetet még egy jó hónapja, de könnyen lehet, hogy elvetem, ez túl nagy kihagyás.

I. 1. Az idő lesz a kulcs. Éspedig oly módon igyekszem időt csalni, hogy kijelölök a hetemben egy idősávot, ami csak és kizárólag az írásnak vagy az írásra való felkészülésnek szentelek. Célszerű lenne ezt hétvégére tenni, hiszen akkor esélyesen frissebb leszek, mint amikor ledolgozom a 4 órámat, bár a maszekolás is jobban megy ilyenkor, de egyszerűen meg kell tanulnom egyes feladatokra nemet mondani. Este lenne jobb, mert valahogy sötétben jobban fog az elmém.

I. 2. Van egy olyan gondolatom is, hogy alternatív helyszínnel választom le az írás világát a valóditól, de lehet, remélem, erre valami banálisan egyszerű jut eszembe. Mint pl. Dick Hallorann-nél a ragyogást a narancsillat hívta elő, talán egy szimpla étkezési „rituálé” vagy egy gyertya meggyújtása is megteszi.

I. 3. Írni fogok, mert írónak érzem magam. És ez egyúttal felszólítás is a nekem feladatot adóknak, hogy ne halmozzanak el feladatokkal. Tudom, hogy nem vagyok pótolhatatlan, néha szabad is engem pótolni.

Elgondolkodtam azon is, hogy blogregény legyen, de ha már alkotás, adjuk meg a módját. Szóval legfeljebb kóstolókat adok belőle, ha úgy látom jónak.

Bár még alig múlt el az az idő, amikor látomásaimban vagy megvilágosodásomban megjártam saját lelkem legmélyebb bugyrait (akinek kell, érti), máris több az energiám, mint kenne. Illetve rosszul oszlik meg, mert délelőttönként elég fáradt vagyok, most, az éjszaka közepén a pacsirta csicsereg számomra.

Szóval volt egy nagyon kemény, megpróbáltatásokban gazdag hónapom, amely egyúttal életem nagy kalandjai közé sorolható. Családomat és többi szerettemet nyilván megijeszt majd ez az éjszakai blogolás, és én is tisztában vagyok, jobb lenne aludni még, de a szervezetem most alig két óra után nemet mondott a nyugtatószerekre.

Azért álmos és lassú vagyok, van remény a visszaalvásra, de még egy kis maradék energiától meg kell szabaduljak, hogy helyet kapjon a keddre esedékes frissesség. A lényeg most az, hogy napi átlagban elérjük vagy súroljuk a 8 óra alvást, de még a délutánival együtt sem vagyunk sehol.

Szerencsére kéznél van a veszélyeket listázó papiruszom, és a kevés alvás mellett más hibát egyelőre nem látok. Nem lenne jó, ha idejekorán orvosi segítséget kellene kérni. Erősödöm, abban nincs hiba, de még nem szabad bekapcsolni a turbó fokozatot. Sőt, tulajdonképpen a rendkívüli energiát csak rendkívüli esetekre kell tartogatni, az meg – járványveszély ide vagy oda – nincs.

Talán az elmúlt éjjeleken túlalhattam magam, és a szervezetem ellenálló mechanizmusa avatkozott be a gyógyszerek kémiájába. Ez jó és rossz is, mert hosszabb távon a szervezetemnek kell átvenni a vezető szerepet, viszont most még nem szabadna kikapcsolni a robotpilótát.

Most mindenesetre meghallgatom a Rush 2112 albumát, egy örök legendát. Olyan lassú vagyok, mint a lajhár, úgyhogy van esély utána a visszaalvásra. Az írás minden formája lehet terápia, ez a bejegyzés is az. De jaj nekem, most kifogy a szavaimból.

Sziasztok! Vigyázzatok egymásra – és rám!

2019 tavaszán vezettem be a #matrix taget azoknál a Facebook-bejegyzéseimnél, amelyek az általam megfigyelt különös egybeesésekről szólnak. Ezek egy része szépen bizonyítja, hogy a körülöttünk lévő technológia milyen szépen megfigyel bennünket, más részüket meg egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Persze tudnék rá adni valamilyen természetfeletti magyarázatot adni, de azt meg nem akarok.

Ebben a bejegyzésben egybegyűjtöm az eddigieket, hozzátéve két történetet, melyeket eddig még csak szóban adtam továb. Próbálom úgy közzétenni, hogy azzal senki személyiségi jogait ne sértsem, ezért a neveken változtatok – vagy nem.

Haladjunk időrendben visszafelé a Facebook-posztokkal, aztán a végére hagyom a két kevéssé publikusat, úgyis azok ütnek a legnagyobbat.

1. 2019. április 5: Szerdán előadás a betyárokról, ma betyárleves a menzán és Rózsa Sándor-vicc Lackfi János Facebook-oldalán.

Ugyanis a Bajai Honpolgár-estek rendezvénysorozat keretében egy történelmi tárgyú előadást tartott Dr. Pelyach István. Kétlem, hogy előzetesen egyeztetett volna a kórház élelmezésvezetőjével, de a Lackfi János-szál is elég gyenge lábakon áll. Április 5. egyébként péntek volt.

2. 2019. szeptember 5: Ismét egy fura véletlen (?): mindkét, többé-kevésbé ötletszerűen választott olvasmányomban szerepel Byron

Az egyik Tim Powers Anubisz kapui című fantasyja volt, a másik Susanna Clarke-tól A Hollókirály, szintén fantasy. Előbbit a könyvtárból vettem ki, miután évekig szemeztem vele, de a tartalmáról semmit nem tudtam. Utóbbit titkos ebook-tartalékaim között találtam, szintén mit sem tudva róla.

3. 2019. szeptember 6.: Mai egybeesés: játszottam háromnegyed órát a Bioshockkal (ami ugye Rapture vízalatti városában játszódik), majd ránéztem a megszokott letöltőoldalamra, ahol a Rapture együttes diszkográfiája fogadott.

A Rapture együttesről amúgy se addig, se azóta nem hallottam.

4. 2019. október 6. “Hm, mit hallgassak? Talán Seventh Wondert? Nem, legyen inkább Kamelot.” – gondoltam az imént. Egyet, egyetlenegyet görgettem, mire megjelent a Kamelot turné hirdetése.

Jó, hát erre még rá lehet fogni, hogy tényleg véletlen. Már amennyiben hiszünk benne…

5. 2019. november 24.: Na jól van már! Pont ez szól a Deezeren, erre bevágja ezt, pedig csak 3 órája osztották meg! 

Mármint a Helloween Perfect Gentleman című száma. A Deezeren ráadásul emlékeim szerint egy mix keretében szólt, de hát már a falnak is füle van, a telefonnak meg főleg. De hogy a Google, a YouTube és a Facebook hármasa összedolgozzon, azért az ügyes!

6. 2019. december 29. Ma épp a Sabbath Bloody Sabbath lemez készítéséről olvastam Tony Iommi önéletrajzában. Ezt egy órája osztották meg a Black Sabbath hivatalos oldalán.

Az „ezt” a Sabbath Bloody Sabbath lemez Spotify lejátszási listájára vonatkozott. Van még „pár” Sabbath-lemez, szóval egy a nagyon sokhoz volt az esélye, hogy épp az aznapi penzumra essen a választásuk, no meg követek vagy 70 együttest, ez meg mégis a szemem elé került.

7. 2019. január 1. Jó előre beterveztem, hogy az egyik tegnap esti mozi az Eszeveszett mesék lesz. Délután a Girl, interruptedet néztem meg, a tartalma alapján találtam rá. Este tudtam meg, hogy a magyar címe Észvesztő. #matrix

Kicsit Peterdi Pál-osan annyit mondanék erre: megáll az ész!

8. 2019. január 6. Vettem egy Milka csokit, háromnegyed óra múlva kapom a képembe a Milka-reklámot. Pedig nem is bankkártyával fizettem, és ki se ejtettem a számon a márkáját…

Páran az ismeretségi körömből próbálták megmagyarázni. Nem győztek meg.

És akkor következzék a két überelhetetlen, az első egy évvel ezelőttről.

N barátommal beszélgetünk nála. Szóba kerül, hogy felmenői között volt Krcmar nevű is. Erről nekem a Kretzschmar név jutott eszembe, és az, hogy volt ilyen nevű német kézilabdázó is, Thomas Kretzschmar. Hamar kiderült, hogy rosszul emlékeztem a keresztnevére, mert otthon nem sokkal később az Edel Books Facebook-oldala prezentálta nekem az aktuális német könyves sikerlistájukat, amelyen Stephan Kretzschmar önéletrajzi könyve előkelő helyen volt.

A második 2015 végi sztori.

Adott egy lányismerős, Kis Anna, harmadik neve, melyet nem használ egyébként, Edina. Korábban együtt járt Tessedik Bélával, de én is vonzódtam hozzá. Mivel fülembe jutott, hogy Anna szülei összeismerkedésében szerepe volt egy képeslapváltásnak is, képeslapot küldtem neki. Nem reagált rá, nem tudtam, egyáltalán megkapta-e. Hogy-hogynem, odakeveredtem a társasház postaládáihoz, ahol láttam egy feltűnően zsúfoltat, láthatóan régóta nem ürítették. Na milyen név szerepelt rajta? Dr. Tessedik Edina.

Privátban várom a magyarázatokat. 🙂

Az alábbi vidám novellát az Azonnali Európa 2058 című pályázatára írtam, ahol a megtisztelő „futottak még” minősítést sem nyerte el. De én szeretem, bár tény, hogy nem igazán ütős a vége. Az utolsó mondatot leszámítva.

Fogadjátok szeretettel!

Mayer István: Hokiszezon

Davosra már a Varázshegy óta kíváncsi voltam, de ha a kollégám nem betegszik meg, nem én mentem volna a hokitornára. Akkor pedig lehet, hogy maradok egyszerű sportújságíró, és kimaradok a nagydiplomáciából. Talán jobb is lett volna.

De így legalább megnézhettem az egykori tüdőszanatóriumot, és láthattam, ahogy a Team Canada szarrá veri a Jegesmedvéket az immár 135. születésnapját ünneplő Spengler-kupán. Annak ellenére, hogy a sportesemény az észak-európai telek enyhülése miatt a legtöbb évben egyre nagyobb figyelmet kapott, és ezúttal kimondottan izgalmasak voltak a meccsek is, senkit nem a játék érdekelt. A betelepítések kezdete óta most először hívtak meg újdán csapatot. Így a totál esélytelen HC Nye København meccseit nézték meg legtöbben. Leif Bengtsen, a Dán Autonomiatanács elnöke is jelen volt a meccseken, ami meglehetősen felkavarta az indulatokat. Az Alpok csúcsai már régen láttak ekkora nemzetbiztonsági készültséget, borítékolni lehetett, hogy az Albán-Helvét Liga patáliát fog csapni.

A Régi Svájc minden felhígulása ellenére szervezni továbbra is piszkosul tudtak, így Davos alig érzett meg valamit a pattanásig feszült légkörből. Szilvesztertől 2-áig szünetet tartottak a hokipályákon, én pedig elhatároztam, hogy elmegyek Zürichbe lazítani egy kicsit. Talán nem volt annyira jó ötlet.

+++

Szócikkek a 2055-ben megjelent Geopolitikai kisszótárból

Balkáni Emírség – a 2020-as évek közepén tetőző migrációs hullám és az ekkortájt kibontakozó török expanzió együttes hatásaként létrejött államalakulat. Kiterjedése túlnő a szulejmáni Török Birodalom európai részénél is, északról Szlovákia és Ukrajna, nyugatról Olaszország határolja. Államberendezkedésére erőteljes centralizmus jellemző, ugyanakkor, korlátozott formában megjelenhetnek ellenzéki hangok is. Fennállásának első másfél évtizedében expanzív külpolitikát folytatott, mely belpolitikai okokból (ld. →újszláv függetlenségi mozgalom) később alábbhagyott. Legjelentősebb etnikumai a török, a roma és az arab.

Gerexit:Németországnak az →Európai Unióból való 2031-es kilépésének népszerű elnevezése a brit kilépést jelölő →Brexit mintájára. A kilépés számos okra vezethető vissza. A hivatalos indoklás szerint a kiváltó ok a jobboldali uniós vezetés muszlimellenes beállítottsága volt, mely súlyosan sértette a németországi török kisebbséget. Emellett szerepet játszhatott az →euroszkepticizmus látványos térnyerése – különösen igaz ez a →Schengeni Egyezmény 2035-ös felmondása utáni évekre –, továbbá, hogy a német vezetés képtelen volt kezelni az európai munkavállalók egyre erősödő beáramlását.

Neoizolacionizmus – általában a 2040-es éveket követő időszakra alkalmazott kifejezés. A jelenség több típusa ismert, számos állam politikájában megfigyelhető. A klimatikus ~ európai iskolapéldája az Egyesült Királyság és Norvégia. Előbbi esetében az egykori főváros, London és más partvidéki városok megmentése olyan mértékben leterheli a belső erőforrásokat, hogy a külpolitikai ambíciók háttérbe szorulnak. Norvégia esetében ezzel párhuzamba állítható a szélsőséges hideg (mely a korábban a nemzetgazdaság motorját képező atlanti olajkészletek kiaknázását is csaknem
lehetetlenné teszi), amely a skandináv jóléti államból egy a túlélésért küzdő nemzetet teremtett.

Rompoy-járvány – a 21. század legpusztítóbb világjárványa, nevét Alexis Rompoy francia orvosról kapta, aki az elsők között hívta fel a figyelmet a bárányhimlő agresszív törzsei felbukkanásának valószínűségére. A fertőzés a hagyományos bárányhimlőhöz hasonlóan kiütésekkel és magas lázzal járt, de azzal ellentétben igen gyakori annak kevésbé jelentős szövődménye, az agyvelőgyulladás. Ez utóbbi okozta a legtöbb halálesetet. A járvány csúcspontja 2032 és 2035 közé tehető. Szinte az összes európai országot súlyosan érintette, halálos áldozatainak száma milliós nagyságrendű. Elsősorban, de távolról sem kizárólag, a szociálisan hátrányos néprétegek között végzett nagy pusztítást. A kutatók egybehangzó véleménye szerint a ~ megelőzhető lett volna következetes vakcinázással.

Sárkányhajó-terv – az →ENSZ 21. századi történetének egyik legnagyobb szabású akciója 2037 és 2042 között. Bár az előzetes kalkulációk Hollandiát tekintették a tengerszint-emelkedés által leginkább veszélyeztetett európai országnak, Dánia szenvedte el a legsúlyosabb károkat. A humanitárius katasztrófát csak masszív áttelepítéssel lehetett kivédeni. Nagy nehézséget okozott a célország kiválasztása. Mivel tartós megoldásra volt szükség, a klímakatasztrófa által kevésbé veszélyeztetett Svájc került a célkeresztbe. Paradox módon az alpesi államot különösen súlyosan sújtó →Rompoy-járvány, a Svájcból való fokozódó kivándorlás (ld. helvét exodus) kedvezett a politikai vezetéssel és a közvéleménnyel való elfogadtatásának.

+++

Tetszett-e Zürich? Az mindenképpen vonzó volt benne, hogy sok hagyományos technológiával épült csupaüveg üzletközpontot és lakótömböt lehetett látni: az ország meteorológiai és geológiai szempontból szerencsés adottságai nem tették szükségessé, hogy 3D nyomtatott egyenházakra cseréljenek komplett városrészeket. Olyan ember vagyok, aki pihenés közben békén hagyja a munkaeszközét, és nekem a kezem mellett a szemem az elsődleges szerszámom, tehát keveset fotóztam és nem néztem körül túl alaposan. Szilveszter napján inkább a kocsmákkal ismerkedtem, a még mindig fájó hazai alkoholtilalmi rendelet után megpróbáltam italba fojtani bánatom.

Szó sincs róla, hogy véletlenül keveredtem volna a demonstráció közelébe, ezt már csak a bulvármédia költötte hozzá a meséhez. Fél 1 körül csipogott rám Zoltán, a portálom társszerzője Frankfurtból, hogy felejtsem el a kupát (nem tudta, hogy éppen ezzel próbálkoztam), szedjem elő mindazt, amit a politikai fotó minor szakomon a fejembe vertek, és menjek tudósítani, mert várhatóan nagy cirkusz lesz. Nem akartam lemaradni az atrakcióról, úgyhogy ha nem is kapkodva, legurítottam a söröm, aztán fogtam egy önjárót és elvitettem magam a dán konzulátushoz.

+++

A 2058. január 1-i napisajtóból

Ökölharc Svájcban: durva támadás érte a német fotóriportert

Fejsérülésekkel szállították kórházba Miroslav Bauert, a SportLog portál társszerzőjét, aki a tegnap délutáni zürichi dánellenes tüntetésről készített felvételeket. A randalírozó tömeg, melyet zömmel albán futballhuligánok alkottak, a dán képviselet felé vonult, amikor a többszörösen büntetett előéletű Serdar X. teljesen indokolatlanul rátámadt a járdán munkáját végző riporterre. X. és társai brutálisan összeverték Bauert, aki eszméletét vesztette. Jelenleg kórházban kezelik.

Bauer esete sokadik példája annak, mekkora veszélyt jelent a svájci kormány erélytelen fellépése az albán nacionalizmus ellen. Lobeck szövetségi kancellár az eset azonnali és teljes kivizsgálását követelte Svájctól. Megkeresésére mindeddig nem érkezett érdemi válasz.

Német agresszió az utcáinkon? Provokátort pofozott a tüntető

Nem először fordul elő az utóbbi hónapokban, hogy a dánbarát német kormány beavatkozik a svájci belügyekbe. Ezúttal egy utcai csetepatét használtak ürügyül. Serdar Xarani szakszervezeti vezető a tegnapi zürichi demonstráción lett figyelmes arra, hogy egy fotóriporter felvételt készít róla. Amikor ezt személyiségi jogaira hivatkozva nehezményezte, a német újságíró kinevette és gúnyolódott rajta. Xarani jogos felindulásból meglökte a sajtóst, aki erre nekitámadt. A verekedéssé fajult konfliktusban a német súlyos sérüléseket szenvedett, de Xarani is megsebesült. Ugyan a napnál is világosabb, hogy az újságíró provokálta a tüntetőt, a német kormány, élén a török kancellárral, diplomáciai elégtételt követel. Bízunk benne, hogy kormányunk határozottan elutasítja a kérést.

+++

A zürichi dán konzulátus éppenséggel egy unalmas 3D-nyomtatott kocka volt. Amikor odaértem, a placcon egy maroknyi demonstrálót láttam: ők voltak a békeszeretőbb Svájc jegyében felvonult ellentüntetők. Ha hozzávesszük, hogy a későbbi beszámolók szerint a kormányzat importált is több résztvevőt más kantonokból, sőt, külföldről is, különösen siralmas volt a létszámuk. Szóba elegyedtem egy A mi Európánk, a ti Európátok: közös múltunk, közös jövőnk feliratú transzparenst tartó nővel, lőttem pár sorozatot, azután elmentem egy jó pozíciót keresni, mielőtt a nagydemonstráció az épülethez ér. Suttyókorom szilvesztereit idéző durrogtatással és koncerteket megszégyenítő pirotechnikával közelítettek a térhez. A rendőrgyűrű ránézésre kellőképpen eltökélt és szoros volt. Persze tudjuk, mennyi volt ebből a valóság, és mennyi az illúzió…

Öntsünk tiszta vizet a pohárba: nem én kerestem magamnak a bajt. Vagyis. Talán kicsit mégis. Hiszen ha egy vikingellenes felvonulás tőszomszédságában megjelenik egy magamfajta 195 centis tejszőke árja, az ne csodálkozzon, ha magára vonja a figyelmet. Ritkán van jó vége, ha egy részeg skinhead elkezd rád figyelni, és nem sokat javít a szituáción, ha egy kamera objektívjével szembesíted eközben. Ki kezdte az adok-kapokot? Erre azt mondom, egy filmtörténeti klasszikussal élve, hogy édesmindegy, Han Solo vagy Greedo lőtt először, utólag csak az számít, hogy az előbbi hagyta el a cantinát élve. Röhej, hogy sehol a közelben nem volt más sajtós, így senki segítségére nem számíthattam.Így visszatekintve tényleg nem volt nagy ötlet belemenni az ökölcsatába, mert ugyan a kigyúrt kopasz kiköpte pár fogát, de a cimborái alaposan helyben hagytak.

Nem szólhatok egy rossz szót sem az ápolókra. Jó, talán kicsit gyengeelméjűnek néztek, hogy ujjat húztam az albán nacionalistákkal, de ettől a jól ismert svájci precizitással végezték a dolgukat.. Az ébredésemet követő első pillanatban (pontosabban a másodikban, mert az elsőben még lefoglalt a hasogató fejfájás) még bíztam benne, hogy előkerül a mobilom. Nem az asszonyt akartam volna felhívni – Lena nem egy aggódós típus, meg nem is az, aki, ha csak nincs életveszély, megszakít egy tengerentúli üzleti utat – de egy netes eszközzel hatékonyabban tájékozódhattam volna az eseményekről, mint a kórterem ütött kopott tévéjével. Ott mindössze két országos hírcsatorna közül lehetett választani, de mindkettőt olyan pártosnak találtam, hogy inkább áttettem a sportadóra – szakmai öntudat is van a világon – és néztem a Spenglert, amely közben folytatódott. Az Eisbären a második meccsen szépített, és egy közepes meccsen, hosszabbításban legyőzte a hazaiakat, úgyhogy volt azért pozitív momentum is 2057-58 fordulójáról. Január 4-én, pénteken a főorvos úgy ítélte meg, hogy szépen gyógyulok, úgyhogy elhagyhatom a kórházat. Bár a kupa még tartott, én inkább a pályaudvar felé vettem az irányt: ennyi elég volt Helvéciából.

+++

Véleménycikk részlete a Frankfurter Allgemeinéból, 2058. január 3.

A Miroslav Bauer-ügy állatorvosi lova az Európai Unió régóta tartó agóniájával párhuzamos identitásvákuumot követő neorasszizmusnak. Amióta a török párt a német kormányok rendszeres tagja, a svájci-német viszony egyre problémásabb. Különösen a svájci albánok törökellenessége nőtt, mivel a németországi törökökre az Albániát is meghódító Balkán Emírség természetes szövetségeseként tekintenek. Németként és sajtós kollégaként hajlok arra, hogy Bauer szemszögéből tekintsek az incidensre – rosszmájúan műbalhénak is nevezhetném –, de a szakmai objektivitás miatt próbálom magamra erőltetni az ellenkező perspektívát is. Annyi bizonyos, hogy kellett hozzá a dán áttelepítés is, hogy pont az egykor Svájcból „kinézett” albán etnikum vegye át a helvét különutasság (hogy ne felsőbbrendűség-tudatot mondjak) éllovasainak szerepét, különösen ha tekintetbe vesszük Németország kiemelkedő szerepét a Sárkányhajó-terv megvalósításában. Kicsit is felelősségteljes polgár biztosan nem gondolja, hogy a telepítési projektet hiba lett volna véghezvinni, tiszta fejjel valószínűleg még a Liga aktivistái is egyetértenének azzal, hogy Svájc a himlő és az azt követő exodus miatt jó választás volt a „klíma indukálta újkolonizáció mintaprojektjének” célországaként. Ezzel együtt azt is nehéz lenne vitatni, hogy a konfliktus eszkalálódása borítékolható volt. Hogy pont egy davosi – ahol, mint emlékezhetünk, annyi emblematikus konferenciát tartottak a korábbiakban –, nagy hagyományú sportesemény kapcsán borult ki a bili, külön pikantériát ad a dolognak.

+++

Svájc történelme során mindig komolyan vette a határvédelmet, a zavaros 2020-as évek óta pedig főleg. Ugyanolyan szigorú ellenőrzést vezettek be itt is, mint a migrációt megállítani hivatott Déli Falon, kamerákkal, drónokkal, biometrikus és hagyományos technikákkal. De hát ezzel aligha mondtam újat. A német útlevél mindenesetre még mindig erős valuta volt, szóval egy csöppet nem aggódtam a hazautamon. A transzalpesi szuperexpressz még el sem érte teljes sebességét, amikor világítani kezdett az ellenőrzés megkezdését jelző vörös fény. Általában a vonat ilyenkor nem áll többet két-három percnél, nem is kerül sor emberi ellenőrzésre, de – nyilván a dánellenes atrocitások miatt – szigorítottak a gyakorlaton. Meg sem fordult a fejemben, hogy velem van a gond, egészen addig, amíg egy komor tekintetű határőr fel nem szólított, hogy hagyjam el vele a vonatot. Persze tiltakoztam, hogy csak tévedésről lehet szó, de aztán olyan szigorúan nézett rám, hogy inkább elhallgattam. Letartóztattak.

Benyögtem a sztenderd szöveget, hogy az ügyvédemet kérem – nem mintha lenne – erre a két jelen lévő rendvédelmis olyan röhögésben tört ki, mint ha az évtized viccét mondtam volna. Addig sem voltam nyugodt, ekkor kezdtem pánikba esni. Megkérdeztem, mivel vádolnak, de csak csendre intettek. Mint kiderült, egy tisztre vártak, aki hamarosan meg is érkezett. Ő aztán közölte velem, hogy a vád hamisítás, személyi adatokkal való visszaélés illetve kémkedés gyanúja. Alsó hangon öt év – futott át az agyamon. Lehidaltam, elakadt a szavam. A tiszt megkérdezte, van-e még kérdésem, én már csak azt akartam tudni, hogyan tovább. Azt a választ kaptam, hogy Bernbe visznek, ahol várhatóan gyorsított eljárásban vizsgálják ki az ügyemet. Valószínűleg megkönnyebbült arcot vághattam, de ahogy megláttam az arckifejezését, rájöttem, hogy inkább ekkor kellett volna csak igazán pánikba esnem. Megbilincselve ültettek be egy besötétített személyautó hátsó ülésére. Elbóbiskoltam. Nem, nem elbóbiskoltam, talán a sokk mellékhatásaként úgy elaludtam, mintha – megint – fejbe vágtak volna.

+++

Részlet egy másodéves egyetemista házi dolgozatából

Bár a klimatikus népvándorlás első hullámának elsődlegesen a gazdaságilag fejlett Európa volt a célja, nem lehet azt a válság közvetlen kiváltó okának tekinteni. Az észak-déli polarizáció már a Rompoy-járványt követően éleződött ki, a himlőkatasztrófa pedig sokkal inkább a 2010-es évektől kibontakozó oltásellenes kampányoknak „köszönhető”, mint a bevándorlásnak. A kontinens belső kohéziójának fokozódása nem az izoláns uniós vezetés szellemi terméke,sőt, eredetileg a centrumtól balra elhelyezkedő erők képviselték. A „populista” (ellenzékük leginkább csak jelszavaiban eltérő kommunikációjának ismeretében nem túl találó név) uniós kormányzatot váratlan ökölcsapásként érte Demiroglu kancellár kilépési kérvénye 2031-ben. Ma már nem lehet eldönteni, provokációról volt-e szó, de a Gerexit életbe lépése után első és utolsó igazi mélyütését kapta a kontinensszervezet. A balkáni dzsihád már az integráció széthullását követő hatalmi űrt töltötte be.

+++

Amikor felébredtem. egy fotelben találtam magam, a bilincsek nélkül. Ismeretlen női arc nézett rám a gyéren berendezett szoba másik oldaláról. Udvariasan bemutatkozott, némi schwitzerdütsch akcentussal: Charlotte Rükli volt az, a Négy Nemzet Frakció azóta közismertté vált vezetője. Én is bemutatkoztam. Persze pontosan tudta, ki vagyok, főleg, hogy eddigre a sajtó már tele volt a zürichi balhé részleteivel és megkezdődött a svájci-német adok-kapok. Azt mondta, ne érdekeljen, hogy kerültem ki a rendőrök fogságából, neki és barátainak megvannak az eszközei. Máig sem tudom, erőszakkal vagy a sofőr és kísérője lefizetése útján szabadítottak ki. Talán jobb is így.

Megtudtam, hogy a határon a biometrikus ellenőrzésen buktam el. Az azonosító chipemet ugyanis valaki – bizonyára a kórházban – kicserélte egy bizonyos Alois Schmidtére. Hogy a jóember hogyan boldogult Miroslav Bauer azonosítójával, nem tudom, az is lehet, hogy eleve a hullájából szedték ki az eszközt. Provokáció történt, nyilvánvaló. Alighanem a svájci belügy akart mindenáron az országban tartani. A német kormány elégtételt követelt a bántalmazásomért, ha ennek eleget tesznek, az Albán-Helvét Liga még nagyobb felfordulást csinál (így is lángra kapott vagy húsz autó Zürich utcáin). Sokkal kézenfekvőbb volt rosszfiút „gyártani” belőlem, még ha ehhez tisztességtelen eszközöket is kellett bevetniük.

+++

A Négy Nemzet Frakció proklamációja

Első megjelenés: Alpesi Kürtszó portál, 2058. január 21.

Honfitársaink, német, francia, olasz és rétoromán anyanyelvű barátaink!

Válságos éveket élünk. Sokan vannak ellenünk és kevesen velünk. Elődeink felelőtlen politikája miatt országunk régi nemzetei háttérbe szorultak. A köztársaság eszméjét a multikulturalizmus fenyegeti. Ma már nap mint nap hallhatjuk a müezzint Genf, Bázel és Zürich utcáin. Meddig megy ez így tovább? A balkániak már befurakodtak a hivatalokba, a rendőrségbe, ha nem teszünk valamit, nemsokára a kormányban is ott lesznek! Gyűlölik a hitünket, a nyelvünket. Ha rajtuk múlna, Bern új címerállata a medve helyett az albán sas lenne.

Honfitársaink!

A reményünk északon van! Németország már kezdi lerázni magáról a muszlim mételyt.

Nem ígérünk békét: harcot ígérünk. Ha kell, máglyák fognak égni, de Svájc újból ősi népei büszke hazája lesz!

,

+++

Charlotte sokat kért és keveset ajánlott, de ha a két választási lehetőség egy hosszú börtönbüntetés és egy viszonylagos szabadság, persze hogy az utóbbit választja az ember. Mivel körözött bűnöző voltam, szó sem lehetett arról, hogy belátható időn belül hazatérjek, de ez a Frakciónak sem volt érdeke. Nem kertelt, annyi szent

– Nem fogok a levegőbe beszélni, Miroslav. Nem a két szép szeméért szabadítottuk ki. Magára figyel most Svájc és Németország, a maga szavára jó ideig oda fognak figyelni. Azt akarjuk, hogy hallassa a hangját, de úgy, ahogy azt a mi érdekünk kívánja. A Liga az ellenségünk – és magának is az. A dánok is az albánok ellenségei, tehát a mi barátaink. Közel akarunk kerülni Németországhoz,és ebben a maga sokat segíthet. Akarom mondani, sokat fog segíteni. Minden segítséget megkap, és ha eljön az idő, a jutalma sem marad el.

Hát, nem mondhatnám, hogy hagytak volna mérlegelni. Még aznap elvittek egy hegyvidéki birtokra, ahol minden igényt kielégítő ellátás és egy portál színvonalas működtetéséhez szükséges technikai és személyi apparátus várt. Egyedül nem boldogultam volna, de Charlotte-ék elérték, hogy Zoltán is csatlakozzon a csapathoz németországi „ügynökként”. Hát így kezdődött az Alpesi Kürtszó portál története. Propagandamunkánkat alighanem évek múltán tanítani fogják, elég az hozzá, hogy sikerült szimpátiát kelteni a német és a svájci „hazafias” oldal között – előbbi pedig épp a kormányrúdnál volt.. Egészen a Frakció és a Dán Autonómiatanács közös, a berlini kormány hallgatólagos támogatásával végrahajtott júliusi államcsínyéig én voltam a portál főszerkesztője. Eddig váratott magára a jutalmam, ami egy csinos apanázs volt, és nem utolsósorban az, hogy végre büntetlenül elhagyhattam Svájcot.

A Spengler-kupa döntőjét 2058-ban egyébként a Sária Praha nyerte meg.

Volt még anno a Vox Adeptin egy bejegyzésem Maradok címmel, most megint a maradás kapcsán pörgetem az agyam fogaskerekeit. Akkor arról írtam, miért nem megyek külföldre dolgozni/élni. Nem emlékszem, mit írtam, talán valamit családról, barátokról. A lényeg – nem tudom, ezt akkor beleírtam-e – mindenesetre az, hogy soha nem kívánkoztam messzire. Oké, mediterrán kalandozásaim során eljutottam Barcelonáig, de megnézni meg megkívánni az kettő.

Viszont most nem azt a blogbejegyzést akarom újra megírni, csak éppen megint a haladás eme sajátos ellenpárjára szeretném kihegyezni a dolgot. Ahogy a klasszikus mondta a hazáról és a haladásról (szégyen, nem szégyen, de nem merném rá letenni a nagyesküt, hogy Széchenyi volt, csak erős a gyanúm), „meg kell gondolni, miként a maradásnak két értelme van”. Ld. cím, első és harmadik szó, most nem fejtem ki. Na, kimondom a lényeget! Már nem gondolom úgy, hogy akár középtávon el kívánom hagyni Baját. Nem állítom, hogy nem hiányzik Budapest, a közeg, a barátok, a lehetőségek, azt sem mondom, hogy betagozódtam volna a bajai társadalomba, de beláttam, hogy oda már csak akkor erőfeszítések és áldozatok árán lehetne visszajutni, amelyek helyett értelmesebb dolgokba is fektethetem az energiáimat.

No és számolok is néha. 2008 elejétől 2016 közepéig éltem „fenn”, az nyolc és fél év. Most 2019 közepe van, azaz három év telt el. Oké, a 2017-es évem nehezen értékelhető, de annyira a 2016-os budapesti félév sem volt valami fényes, lényeg a lényeg, hogy három év az már kitesz egy újabb életszakaszt. És az a nyolc és fél nem is olyan rettenetesen sokszorosa a háromnak.

Nézzük, otthon érzem-e itt magam. Igen és nem. Alapvetően van egy komfortzónám, egy napi rutinom, egzisztenciám (lehet, hogy a munka megnevezés helyénvalóbb lenne?), valamilyen szinten belaktam a várost. Van néhány barátom. Elfoglalom magam, ritkán unatkozom. Az egészségem – végre! – rendben van. Tulajdonképpen ennek talán illene elégnek is lennie, a Maslow-piramis kitöltésében legalábbis egész jól állunk. Persze ott a párkapcsolat, saját család kérdése, ami eléggé szembeötlő, de mint tudjuk, e téren sem Budapesten, sem Szegeden, sem azelőtt Baján vagy Csátalján nem volt biztatóbb a helyzet. A szigetszentmiklósi intermezzót meg lehet, jobb volna inkább elfelejteni…

Na szóval ami hiányzik, az rendszerint valami olyasmi, ami korábban megvolt. A sok barát például. Tele voltam hasonló érdeklődésű, képzettségű, világnézetű közelebbi és távolabbi ismerősökkel. Nem, nem per Facebook, IRL, ahogy a művelt kocka mondja. De ácsi! Nem mond el valamit a barátságok minőségéről, ha a személyes kontaktus hiánya nulla közelivé redukálja az intenzitásukat? (Jesszusom, ezt aztán megfogalmazatam!) Sosem voltam igazán jó a kapcsolatok ápolásában, de azért azt hiszem, nem kizárólag én vagyok a hunyó. Egy dolog, hogy valaki fontos volt nekem, és egy másik, hogy én valakinek fontos voltam-e. Nagyon-nagyon ritka, hogy korábbi életeimből valaki megkérdezze, hogy ityeg a fityeg. Én azért szoktam társalgást kezdeményezni olykor.

Nem ez lett volna az elsődleges témája a bejegyzésnek, de ezt talán érdemes végiggondolni. Szóval élek a feltételezéssel – ha valaki sértőnek érzi, szóljon, és átgondolom az álláspontom –, de nagy valószínűséggel azok közül, akiket én a barátaimként tartottam számon, elsöprő többségben vannak azok, akiknek én nem voltam több, mint egy esetenként szórakoztató epizodista az életében. Ami azért így átgondolva elég rosszul esik. Nyilván nem várhatom el senkitől, hogy a közvetlen hozzátartozói elé helyezzen, de azért álljon már meg a menet!

Persze lehet, hogy azok a tömegek, akiket én barátközeli embernek tartottam, más ismerőseikkel sem keresik a kapcsolatot, ha épp nem kerülnek az útjukba. Kicsit vitatkozom saját magammal, mert egyrészt mintha épp az imént született volna meg bennem ez a gondolat (mármint az epizodista lété), ugyanakkor a Baján maradás terve részben pont ebből fakad. Azt az állapotot nem lehet már visszahozni, Budapest a múlté. Jó pár ismerősöm életében meg alighanem Mayer István / Adeptus a múlté. És persze főleg akkor nem lehet visszahozni azt a Budapestemet, ha egy illúzió volt az egész.

Ez akár jó is lenne zárszónak, ha egy dühös, csalódott blogbejegyzést szeretnék alkotni, de eredetileg az lett volna a cél, hogy valami pozitív érzést adjak át, ha nem is egy szerelmi vallomás let volna Bajának, de… Na szóval értitek.

Ott csúsztunk félre, hogy mi az, ami hiányzik. A – vélt vagy valós – barátságok. Ezeket szinte reménytelen pótolni egyedülálló majdnemnegyvenesként. A világ ugyanis – ez nem mindenkinek szembeötlő – a pároknak és a családoknak áll. Tegyük félre azt a nyilvánvaló igényt, hogy párkapcsolatot építsek ki, és tűzzük ki a célul csupán azt, hogy szerezzek valakit, akivel együtt meg tudom nézni a focimeccset. Az sem egyszerű, hogy egyáltalán kapcsolatba kerülj a veled – legalábbis a foci területén – hasonló érdeklődésű személyekkel, utána meg kell(ene) próbálnod a meccs idejéig leszakítanod őt/őket a családjukról. Hát igen, nem egyszerű.

Vagy. Meg kell találnom a családdal nem rendelkező kortársaimat. Ez Pesten valahogy sikerült, persze sokan a teljes pálferis társulatot lúzerek gyűjteményének gondolják, én nem. Vagyis alapvetően kicsit igen, de rosszul esik ilyet gondolnam, mert én még közülük is kilógtam lúzerségben. Szóval kitűzhetném célul, hogy megkeressem Baja város veszteseit, és tulajdonképpen ezen a téren nem is állok olyan rosszul. Van nekem a remek betegségem, és úgy hozta a sors, hogy legtöbb közeli bajai kapcsolatomat neki köszönhetem. Nem leszólni akarok senkit, de azért ez szar ügy.

Közbevetés: és igen, sikerült még több embernek beszólni, és még negatívabbra fordítani a poszt hangulatát! Biztos, hogy kell nekem ma blogolni?

Száz szónak is egy (kettő) a vége: magányos vagyok. Jó, mindig is az voltam, de mindig éreztem magam annak. Anamnézis és diagnózis megvolt, mi legyen a terápia? Az ördög ügyvédje magyar hangjaként most idevetem, hogy ha eddigi 39 évemben nem sikerült megszabadulni a magánytól, egyáltalán miből gondolom, hogy van rá esélyem? Jogos, de attól még lehet próbálkozni tüneti kezeléssel legalább. Mondjuk eljárhatnék mindenféle rendezvényekre. A héten például voltam egy történelmi előadáson, volt tanárom tartotta. A nézőközönség egy komplett nyugdíjasklub volt (nem szó szerint). Basszus, én ezek közé nem tartozom! (Elnézést a nyugdíjasoktól, én is az vagyok, nem bántásnak szántam!) Egyszer elmentem a FuTeam SE edzésére. Talán nem a két húzóember mellé kellett volna mennem harmadiknak,vagy nem télen rászánnom magam, de az az igazság, hogy én nem vagyok annyira elszánt futó, mint az SE tagjai. Például a nyáron még nem is futottam, és tavasszal sem valami sokat. A sport vonal nem teljesen reménytelen, elvégre a kedd esti foci az elmaradhatatlan sörözéssel a hetem egyik fénypontja (már amikor éppen nem okozok súlyos sérülést…). Tényleg, valaki biciklizni, rendszeresen, velem? Ugye a vízisportok úszásnemtudásom miatt kilőve. Vajon milyen közösségeket lehetne még infiltrálni? A biblioterápia annak idején jó volt, de a kedd az a focié. Shit happens. Bulizás? Azt haverokkal szokták csinálni, nem? Jó, járok rockkoncertekre, jól is érzem magam, de nekem a beszélgetések hiányoznak. Illetve kevesellem a számukat. Jó, most legalább van egy rendes munkahelyem, tehát legalább nem mindig a falat meg az üzenőfalat bámulom naphosszat, de azért nem biztos, hogy a közvetlen kollégák feltétlenül az én süket dumámat akarják hallgatni. (Vagy én az övékét, csak hogy még pár akaratlan sértést bevigyek.)

Ebben a gondolatmenetben még van kraft, de nem akarom, hogy most megint hónapokra kiírjam magamat, úgyhogy TO BE CONTINUED…

Rövid összegzés: maradok Baján,szeretnék sokat beszélgetni (meg biciklizni).

Szép húsvéti népszokás a locsolás, én is sokszor gyakoroltam. Elengedhetetlen kelléke a – szagos vagy szagtalan – víz mellett a locsolóvers, amely az esetek 90%-ában a „Zöld erdőben jártam” szavakkal kezdődik. Legalábbis amatőröknél, de én – ebben – már jó ideje igyekszem profi lenni. Már a holnapit is megírtam, de arra még pár órát várnia kell a hölgyeknek (is). A felkészületlen urak ellenben ezennel megkapják hozzájárulásomat, hogy eredeti Mayer István-szerzeményekkel kápráztassák el a kék ibolyákat. Sajnos a Dropboxomban csak három korábbi év termése maradt meg (vagy nagyon ügyesen elrejtettem a többit), de ezeket az alábbiakban közzéteszem.

2015

Városliget, Margitsziget
A sok szép lány ott integet
Van itt német, orosz, angol
Mind ott sétál, fut, csatangol
Magyar lányok, merre jártok?
Talán még a nyúlra vártok?
Hisz a fészke most már tele
Ki a rétre, Isten vele!
Álmos vagy tán, igen fáradt?
A frissítő így nem várhat
Vödör víz most nincsen kéznél,
Attól úgyis nagyot néznél
De a kölni meg nem éget,
Hadd locsoljalak meg téged!

2017

Hervad az ibolya, kókad a tulipán
Bánat vesz erőt Marikán, Julikán

Ez ellen tenni kell, nincsen többé mese
Vesszen bú és keserv, hulljon a férgese

Enyészet ellen kéznél már a fegyver
Bevetem, be én, és nem is csak egyszer

Kezdetét veszi legott a locsolás
Nem kell hozzá a nyúl, pláne a Mikulás

Palackomban kölni helyett csak kis csapvíz vagyon
De hatása ahhoz hasonlít, de nagyon

Engedtessék meg minden hölgytől máma
Hadd zúdítsam nekik a löttyöt nyakába

Ha locsoltam, kérlek, fizesd meg bő kézzel
Annyi tojást adjál, amennyit csak érzel

Kérdésem csupán az, mi e napon szokás
Szabad-e e háznál mostan a locsolás?

2018

Tar az erdő, nincsen virág
Rendes tavaszt vár a világ
Városomat bár én járom
Ibolyámat nem találom
Nem nyíl, így hát hogy hervadna
Locsolás ehhez mit adna?
Ám a szokás úgy parancsol
Lány e napon vízben pancsol
Vödröm készen, rajton térdem
Locsolhatok-e, így kérdem

Holnap pedig következik az új, a lenyűgöző, a fenomenális, költői munkásságom csúcsát képező…

… 2019-es locsolóvers!

Illetve nem egészen úgy, mert a moziban nem hanyatt fekve tekintik meg a filmeket (bár hallottam már ilyenről is), és főleg nem a mellkasán / hasán van a nézőnek a vászon. Én a fenti pozícióban szoktam újabban filmeket nézni a netbookom hathatós közreműködésével. Na de ez nem igazán tartozik a tárgyhoz, úgyhogy ugorjunk!

Szóval nem lehet mindig olvasni és netezni, de sokszor bizony nincs esti programom, így a filmművészet remekeinek is szoktam időt szentelni. Tévéelőfizetéssel egy ideje nem rendelkezem, így marad a számítógép, amely persze a megnézendők költséghatékony beszerzésének eszköze is lehet. A továbbiakban három friss filmélményemről fogok beszámolni.

Kezdjük a filmválasztás mikéntjével. Az elsőt, A Lány a vonatont egy netes játéknak köszönhetem. Nemigen szoktam adathalász online „játékokkal” szórakozni, a Nametest például alapból kimarad, de azért akadnak kivételek. Egyszer beleakadtam egy olyanba, amely megpróbálta kb. 20 kérdésből kitalálni, mi a kedvenc könyvem. A lány a vonatonra tippelt Paula Hawkins-tól. Elég rossz tipp volt, mert nem olvastam, de ez alapján kíváncsi lettem rá. Aztán a film lett belőle.

Az alapsztori: egy alkoholista nő nem tudja túltenni magát válásán, és a vonatról rendszeresen leskelődik ex-férje új családja után. Aztán egy black-outja idején holtan találják az új feleségre feltűnően hasonlító baby sitterüket. Ahogy ez ígéri, thrillerről van szó. Nem mondom, hogy soha izgalmasabbal nem volt dolgom, de sikeresen fenntartotta végig az érdeklődést, akad benne csavar, és Emily Blunt meglehetősen jól hozza a totál szétcsúszott ex-feleség karakterét. Talán valamikor a könyvvel is teszek egy próbát.

A következő két filmet szisztematikus kereséssel találtam meg. Az Internet Movie Database-nek van egy top 250-es listája minden idők legjobb filmjeiből, melyet egyébként A remény rabjai vezet Frank Darabonttól. A listának egy jelentős részét már magam mögött tudtam, de továbbra is szívesen böngészek rajta. A Mementóra is itt bukkantam rá. Christopher Nolan alapból a kedvenc rendezőim közé tartozik, valamelyik ismerősömtől is dicsérni hallottam a filmet, szóval rögtön továbbléptem a torr… online videotékába.

Guy Pearce egy sajátos emlékezetkiesésben szenvedő férfit játszik benne: nem működik a rövid távú memóriája. Az élete így tiszta kirakósjáték, információfecnikből kell összeraknia, ki ő, mi a célja, és mit tud eddig. Ha a hagyományos módon A-ból B-be haladna a cselekmény, egy közepes filmet kapnánk, de Nolan egy sajátos megoldást alkalmazott: visszafelé, a végkifejlettől meséli el a sztorit. Mivel csak az első perceket spoilerezem el, nyugodtan leírom, hogy a végkifejlet egy fejlövés. Na de hogy hogy jutunk el odáig, az az érdekes! Meggyőző produkció volt.

A harmadik mozi szintén a top 250-ből van, ez a 2017-es Három óriásplakát Ebbing határában. Annak idején annyira tele volt a hócipőm az óriásplakátokkal – valószínűleg akkortájt is Soros György és a brüsszeli bürokraták ellen kampányoltak –, hogy nem volt kedvem a témával alaposabban foglalkozni, ráadásul azt hittem, hogy ez az Ebbing Ausztriában van, és valami elszállós művészfilmről van szó. Nos, nem: a Három óriásplakát egy hamisítatlan filmdráma. Mildred lányát brutálisan megerőszakolták és meggyilkolták, de a nyomozás nem vezetetett eredményre. Egy idő múltán az anya három óriásplakátot készíttetett a Missouri-beli kisváros határába, amelyeken a rendőrségen – különös tekintettel a rendőrfőnökre – kéri számon a nyomozás sikertelenségét. Persze nagy médiafigyelmet kap, ugyanakkor alaposan megosztja a közvéleményt, hiszen a rákbeteg rendőrfőnök köztiszteletben áll. Az események egyre durvább fordulatot vesznek, a végkifejlet is elég kemény. Alapkérdés, hogy hogyan tehetünk igazságot és milyen áron. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a film tetszett, bár a minden idők 146. legjobb filmje címet kicsit túlzásnak érzem.

Folyt. köv.

Ahogy az borítékolható volt, a telihold megkavarta az alvási ciklusomat – ami épp csak normalizálódott előtte. Miután 4 óra körül harmadszor is felébredtem, inkább ébren maradtam, minőségi alvás már úgysem lett volna belőle.

A jó hangulatom és a motivációm továbbra is kitart. Tegnapelőtt 5 év szünet után sikerült megírnom egy novellát, persze még nem nevezném késznek, de már van eleje, közepe meg vége is. Szóval sikerélmény is van. Vasárnap kimentem futni is a Sugóhoz meg a szigetre, még nem felejtettem el, 5:40-es időt teljesítettem a 6,67 km-en. Beneveztem a Kikelet félmaratonra is, ez lehet az első alkalom, amikor egyedül, vállalható idővel teljesítem: a váltóban és a borzasztó idővel opció már ki van pipálva.

Tegnap megpróbáltam meglátogatni Anyut az otthonban, az ajtóban derült ki, hogy 16-a óta látogatási tilalom van az influenza miatt. A kórházban már január 30 óta. Bosszantó, hogy tök fölöslegesen buszoztam ki Szentivánra.

Hála az égnek, én végre kikeveredtem a jóformán egész télen át tartó megfázássorozatomból. Tegnap focin kivételesen egy gólt sem lőttem, de azért nem ment rosszul, sőt.

Március 5-6-án megyek legközelebb Pestre, a következő negyedéves kontrollvizsgálatra, remélem, sikerül legalább egy sörözést is összehoznom. Meg persze azt is, hogy az eredmények is jók lesznek, de azt meglehetősen valószínűnek tartom.

A minap a melóhelyen meg kellett írni az ez évi szabadságtervezetünket, belőttem magamnak a pálferis nyári tábor és az Abaliget Prog Camp időpontját is.

Két nagyon várt és ennek megfelelő szintet hozó lemez is megjelent a napokban (illetve az utóbbi elméletileg még nem is), az Avantasiától a Moonglow – tényleg, erről már írtam is itt – és a Dream Theatertől a Distance Over Time. Utóbbi számomra a Falling into Infinity-vel van egy szinten, igaz, zeneileg elég más. Van olyan DT-rajongó, aki ezt bóknak, mások negatív kritikának értékelnék, épp ez a szép benne.

Telepítettem ide meg a Honpolgár-honlapra is analitikai bővítményt, tök érdekes olvasgatni, hány látogató van és mikre kíváncsiak. Persze azok a cikkek a legnézettebbek, amelyeket belinkeltem valahová, de azért gyűlnek az átkattintások is.

FRISSÍTÉS: jaj, majdnem kiment a fejemből. A vox.mundusadepti.net-en, ha kicsit fapados módon is, de hozzáférhetővé tettem régi blogom a Vox Adepti tartalmát, fogadjátok szeretettel!

A minap a F.I.O.K. Facebook-csoportban szóba hoztam kedvenc fantasztikus alzsáneremet, az alternatív történelmet. Rákérdeztem, ki mit tart a klasszikusának illetve mik a kedvencei. Meglepően kevés hozzászólás érkezett. Ennek számos oka lehet, de ezeket most nem vizsgálom, inkább közzéteszem a Bajai Honpolgár folyóiratban 2014. decemberében megjelent írásomat az ukróniáról, ami az alternatív történelem alternatív neve.

Ukrónia: a “mi lett volna, ha” irodalma

Bevett közhely, hogy a történelemtudomány nem foglalkozik a “mi lett volna, ha” kérdésével. A mondás valóságtartalma megkérdőjelezhető, de tény az, hogy hosszú távú spekulációkkal nem gyakran találkozunk a szakpublikációkban. Persze itt is vannak kivételek. Heribert lllig Kitalált középkor című könyve hatalmas nagy visszhangot váltott ki néhány éve, és bár állításait rengetegen megcáfolták, az ellopott évszázadok ötlete izgalmas gondolatkísérlet volt. Az ukrónia, azaz alternatív történelem azonban nem elsősorban tudományos, hanem irodalmi kategória.

Az utópia szó jelentése közismert, a disztópiát sem kell magyarázni. Az előbbi mintájára adta Charles Renouvier 1876-os regényének az Uchronie címet. Míg az utópia a “seholsincs”-csel foglalkozik, az ukrónia a “sosemvolt”-tal. A kifejezés helyett magyarul többnyire az “alternatív történelem” szókapcsolatot alkalmazzuk. A zsáner eredete az ókorig nyúlik vissza: Livius Ab Urbe Conditájában felveti, mi történt volna, ha Nagy Sándor kelet helyett nyugat felé terjeszkedett volna, és szembekerül a Római Köztársasággal. Elvétve találkozunk alternatív történelmi írásokkal Livius és a 20. század között is, de a legtöbb ilyen alkotás az elmúlt száz évben született.

Nézzük meg, mi szükséges egy ukróniához! Az alapanyag az általunk ismert történelem. A felvetés az, hogy egy adott ponton egyvalami másként történik. Például Julius Caesar mégsem lépi át a Rubicont vagy nem tépázza meg a vihar a spanyol Armadát. Nyilvánvaló, hogy egyetlenegy tényező változása is óriási horderejű lehet. Új idővonal jön létre tehát, és ahogy telnek az évek, a változások egyre nagyobbak lesznek. Második példánknál maradva Anglia nem lett volna tengeri világhatalommá, így talán a gyarmatbirodalma sem jön létre. Vajon mi lett volna a hatása Észak-Amerika kolonizálására? Izgalmas kérdések, amelyekre az írói fantázia megadhatja a választ. Az ukróniák szerzőjének meg van kötve a keze. Nem rugaszkodhat el teljesen a valóságtól. Az Agave Kiadó néhány éve jelentette meg Naomi Novik könyvsorozatát, melyben sárkányok is részt vettek a napóleoni háborúkban. Bár ez is érdekes ötlet, mégsem beszélhetünk ukróniáról. Ugyanígy, bár Orwell 1984-e – szerencsére – nem valósult meg, ez sem a zsáner része, hiszen keletkezése idejében egy elképzelhető jövőt ábrázolt..

Itt kell szót kell ejtenünk az alternatív történelem és a science fiction viszonyáról. Az utóbbi – durván leegyszerűsítve – olyan világokkal foglalkozik, amelyek a jelenleg ismertből levezethetők. Többségük a jövőben játszódik vagy éppen valamilyen egzotikus helyen. A sci-fi írók kötelessége, hogy a történésekre racionális – vagy annak látszó – magyarázatot adjanak. Egy jó science fiction nem csak egy tényezőt változtat meg az átlalunk ismert mindenségben, alapvető fontosságú a világalkotás (még kiemeltebb ennek a fontossága a fantasy zsánerben). Egy alternatív történelmi regényben ezzel szemben nem szükséges megindokolni, mi volt az oka annak a bizonyos változásnak. A dramaturgia megkívánta, ennyi. Ugyanakkor fontos, hogy a fordulópont utáni események hihetőek legyenek. A science fiction a jövő, az ukrónia a múlt irodalma, mondhatnánk, de akkor elfeledkeznénk valami fontosról.

Mint láttuk, nem kötelező válaszolni a “miért” kérdésére, mégis sok szerzőben ott motoszkál, hogy meg kellene magyarázni, mi okozta az eltérést az ismert történelemtől. Az egyik lehetséges válasz a science fiction eszköztárának egyik legkedveltebb témája, az időutazás. Hiszen ha visszautazhatunk a múltba, cselekedeteink befolyásolhatják az azt követő időket. Klasszikus példa erre Ray Bradbury Mennydörgő robaj című novellája, melyben vállalkozó kedvű milliomosok visszautaznak a krétakorba, hogy elejtsenek egy Tyrannosaurus Rexet. Az “utazást” szervezők mindent alaposan előkészítenek. Az állat hamarosan amúgy is elpusztult volna, a vadászoknak pedig nem szabad elhagyni a kijelölt ösvényt. Egyikük azonban megrémül az őshüllőtől, és véletlenül eltapos egy pillangót. Látszólag jelentéktelen dolog, de az idő folyamán addig halmozódik ennek hatása, hogy visszatérve a jelenbe a küszöbönálló elnökválasztás várható eredménye megváltozik, és az Egyesült Államokból náci diktatúra válik.

Az időutazással kombinált alternatív történelemnek nagy hagyománya van, igaz, néhány problémafelvetésről már szinte minden bőrt lehúztak. Nem sok újat lehet mondani például arról , mi történne, ha visszautaznánk meggyilkolni Hitlert. Rögtön meghazudtolva magamat azonban máris hozok egy kiváló példát a “Hitler eltávolítása” motívum kreatív feldolgozására. Az elsősorban komikusként ismert Stephen Fry Csináljunk történelmet! című regényében egyenesen Hitler születését akadályozzák meg azzal, hogy fogamzásgátlót juttatnak Braunau vízellátásába. Az eredmény csalódást keltő: Hitler helyett valaki más lesz Németország diktátora.

Visszatérő téma a németek második világháborús győzelme is. Az elsősorban sci-fijeiről ismert Philip K. Dick Ember a fellegvárban című regényében egy japán-német megszállás alatt álló Amerikát vizionál. Robert Harris Fatherlandje – melyből egy meglehetősen kiábrándító filmfeldolgozás is készült – mintegy 20 évvel a német győzelmet követően játszódik, amikor Amerika készül felvenni a diplomáciai kapcsolatot Németországgal. A történet egyébként formailag krimi. Szintén gyakori motívum a Dél győzelme az amerikai polgárháborúban, Harry Turtledove, az ukrónia koronázatlan királya egész ciklust írt erről az idővonalról.

Az alternatív történelem sok tematikával házasítható össze, így a bűnügyi történetekkel is. Michael Chabon Jiddis rendőrök szövetsége című könyvében a zsidóságnak a világháború után nem sikerült megvetnie lábát Palesztinában, ehelyett Alaszkában leltek ideiglenes otthonra. Chabon nem a világtörténelemre koncentrált, hanem egy hamisítatlan noir krimit alkotott. Össze lehet párosítani a sci-fit és az ukróniát időgépek nélkül is. Stephen Baxter Voyage-ében a 70-es években a NASA az űrrepülőgép-program helyett az emberes Mars-utazást tűzte ki célul. A regény hard science fiction, azaz rendkívül precízen ügyel a természettudományos hitelességre, mégis egy másik idővonalt vázol fel. Nem csak a gyakran lenézett SF zsáner írói alkotnak alternatív történelmi regényeket: Philip Roth például az Összeesküvés Amerika ellenben azt vizsgálta meg, mi lett volna, ha Roosevelt helyett a németbarát Charles Lindbergh kerül az elnöki székbe 1941-ben.

A fentiek kellő ízelítőt nyújtanak a zsánerből, de meg kell említenünk hazai képviselőit is. Galántai Zoltán például W. Hamilton Green néven írt A Negyedik Birodalomjában a náci Németország áttörést ér el az űrkutatásban, így nyitva egy új frontot a konfliktusnak. Fiktív történelem Galántai Mars 1910-e is, de az inkább a steampunk irodalom hagyományait követi, ennek ismertetése nem célunk. Jelentős Trenka Csaba Gábor regénye, az Egyenlítői Magyar Afrika is. Ebben (szintén) győztek a tengelyhatalmak, így Magyaroszág megszerezte a címben szereplő gyarmatot. 2012-ben Pintér Csaba és Pintér Máté A szivarhajó utolsó útja című regényéhez fűztek nagy reményt, mely a megvalósult Dunai Konföderációban játszódó kémtörténet, azonban sajnos egyelőre lezáratlan.

A fent említett alkotások zöme magyarul is hozzáférhető, de természetesen itt is előnyben van, aki olvas angolul. Nekik mindenképpen érdemes próbát tenni a Sidewise Award díjazottaival: ez az ukróniák Oscar-díja. A zsáner nemcsak a fantasztikum, de a történelmi regények kedvelőinek is tartalmas időtöltéssel tud szolgálni.

Eddig a cikk, amely egyébként Oliphant című novellám „előszavának” szerepét is betöltötte. Az Oliphant korábban az lfg.hu-n is megjelent, fogadjátok szeretettel.

Helyreigazítás: mint arra Pintér Bence diszkréten felhívta a figyelmemet, a Szivarhajó szerzői Pintér Bence és Pintér Máté.