Nem tudom, hallottatok-e róla, de van ez a covid nevű betegség. Bár van, aki ezt sem képes elfogadni, de az ismeretségi körömben jó pár ember átesett rajta, sőt, olyan is van, aki – Isten nyugosztalja! – belehalt. Ha igazak a hírek, 0-s vércsoportúként egész jó eséllyel indulok, hogy elkerüljem, a belehalásnak is csekély a valószínűsége az én paramétereimmel, mégis az első adandó alkalommal beoltattam magam. Tehettem ezt azért, mert egészségügyi intézményben dolgozom, ugyan távolról sem a „frontvonalon”.

Na de ha jelentős a valószínűsége, hogy átvészelném valahogy a pandémiát, akkor minek kértem az oltást?

Egyrészt, mert azért nem vagyok benne olyan biztos: elég sok meglepetést okozott már a koronavírus, és én speciel semmilyen betegségben nem kívánok szenvedni, még a kiadós megfázást sem kedvelem. Szóval inkább úgy döntöttem, megteszek mindent, hogy ne kapjam el.

Második ok, hogy szeretném még nyugdíjazásom előtt visszakapni a hellyel-közzel normális életemet. Egyelőre nem úgy néz ki, hogy a covid visszavonulót akarna fújni. Oké, ha nagyjából mindenkin átmegy a betegség, akkor talán nyugalom lenne, de 1,4%-os halálozási aránnyal számolva az közel 140 000 halottat jelentene csak Magyarországon, ami azért egy elég durva szám. Jó, nem kapja el mindenki, legyen 100 000. Persze, sokan közülük covid nélkül is meghalnának egyéb krónikus betegségben, de azért két-három plusz év is sokat tud számítani, ha például az ember édesanyjáról van szó.

Nem utolsósorban pontosan édesanyám miatt is oltatom be magam. Állandó ápolásra szorul, amit mi nem tudnánk neki megadni, ezért idősotthonban lakik, azaz fokozattan veszélyeztetve van. Tavaly tavasz óta, ha jól emlékszem, két alkalommal volt lehetőségem meglátogatni, de akkor is szigorú korlátozások mellett, ölelésről, pusziról szó sem lehetett. Anyuval az állapota miatt nem nagyon lehet értelmes telefonbeszélgetést folytatni, tehát szinte el vagyok vágva tőle. És belátom, ez az ő érdekét szolgálja, mert egy mezei influenza is durva dolgokra képes az időseknél, ez meg határozottan nem az.

Aztán ott vannak a járványügyi korlátozások, kijárási, gyülekezési tilalom és társai. Lehet róla vitatkozni, mennyire indokoltak, de ha valakinek van jobb javaslata a járvány lassítására, szívesen meghallgatom. Mert annyit azért tapasztalok, hogy nem éppen üresek a kórházak, és ha csak kétszer ennyien szorulnának kórházi ellátásra, abból katasztrófa lenne. Hogy mennyire szeretjük az államhatalmat, az mindenki magánügye, de gyakorlatilag az összes többi ország ugyanazzal próbálkozik, tehát alighanem tényleg nincs jobb módszer.

Én introvertált emberként még csak elvagyok valahogy közösségi programok nélkül, de azért például a keddi foci és az azt követő sörözés egyre jobban hiányzik, a könyvtárról már nem is beszélve. Aki moziba, színházba, diszkóba, koncertekre, netán étterembe, kocsmába szokott járni, annak főleg elege lehet az egészből. Akinek pedig a megélhetését adja, annak pláne.

Az a nagy helyzet, hogy ha nem söpör végig rajtunk elemi erővel a járvány, vagy ha valami titokzatos módon el nem tűnik, akkor még évekig élvezhetjük a szobafogság örömeit. Abba pedig garantáltan mindenki belezakkan. Vagy ott a lehetőség, hogy bízunk a vakciná(k)ban, és belátható időn belül minden majdnem a régi lesz.

A vakcinák elutasítóitól eddig szinte kizárólag érzelmi érveket hallottam, illetve azt, hogy nincs még kikísérletezve. Utóbbira annyi: mondjuk, hogy nincs, de ha várunk 15 évet, mennyivel lesz jobb a helyzet? A covidról tudjuk, hogy elég cudar tud lenni, a vakcinák eddig nem csináltak semmi drámait. Erre mondják a konteósok, hogy dehogynem, csak eltitkolják. Én meg azt, hogy ha olyan durva arányban lépnének fel súlyos mellékhatások, azt ma már nem lehetne eltitkolni. A chipbeültetéses elméleteket inkább hagyjuk, a zakkantak győzködését nem tartom feladatomnak – úgyis reménytelen.

Rengetegen mintha egyszerűen kifogást keresnének, mert – mint a gyerekek – félnek a szuritól. Az sem tartom sokkal jobbnak, aki válogat, hogy neki márpedig csak az X vakcinát adhatják be, Y-t nem. Annál „szebb” hozzáállás ez, mert korrelációt figyelek meg a válogatók személye és politikai nézetei között. Azt legalábbis nem tartom valószínűnek, hogy ennyien rendelkeznek megalapozott véleménnyel például az orosz vagy a kínai orvostudomány fejlettségéről. Mellesleg utóbbinak van némi hagyománya… Illetve amíg töviről-hegyire át nem tanulmányozzák a szereket, úgyse fogják őket osztogatni. Meg tkp. milyen mellékhatásra számítanak a bizonytalankodók? Lebénulnak? Megvakulnak? Nem értem.

Ki ne hagyjam azokat, akik a gonosz gyógyszerlobbit okolják mindenért. Hát tudják mit, gazdagodjanak meg! Persze hogy üzlet, hogyne lenne az. Mint ahogy az autóipar is üzlet, meg az élelmiszeripar meg minden ami ipar, és mindegyikben van, aki etikátlanul jár el. De ahhoz azért kell egy egészséges paranoia, hogy azt higgye valaki, mérget akarnak neki eladni. Főleg, hogy az elég rossz üzlet lenne, mert méregből ritkán szoktak repetát kérni.

Lényeg a lényeg, én tegnap éltem a kínálkozó lehetőséggel és beoltattam magam. Nem, nem kaptam érte pénzt, még csokit se adtak, mint véradásnál szoktak. 20 nap múlva jön a következő kör. Eddig semmi rendkívülit nem észleltem, ha valami van, becsszó, szólok.

Ennek a bejegyzésnek nincsen különösebb célja. És itt el is vesztettem olvasóim 99%-át, hehe. A cél maga az út: le akarom foglalni magam, ahhoz pedig itt a melóban – ugyanis délutános vagyok – nem tudok eléggé koncentrálni, hogy abból regényírás legyen. Van körülöttem számítógép – épp ennek billentyűit püfölöm, bluetooth hangszóró, könyv, mobiltelefon, a Vodafone karácsonyi ajánlatának hála mobilnetnek is bővében vagyok, mi sem természetesebb, mint hogy sétálni van kedvem. Azt meg ugye munka közben nemigen lehet.

Tekintsünk vissza vagy előre? Az előbb beleolvastam a legkorábbi Gmail-es leveleimbe: nem találtam szimpatikusnak azt a Mayer Istvánt. Nagyképű és modoros volt, majdhogynem álszent. Nem kellene az embernek szembesülnie a múltjával. Vagy nagyon is? Azt mondják, hét évente leszünk új emberek. A pesti Mayer István óta már bő négy év eltelt, az érdemi pesti idők óta öt. Már az se én lennék?

Tegnapelőtt visszanéztem a Facebookra: de unalmas egy hely! Mi a fenét tudtam én ezzel órákat ellenni? Illetve tudom, mit: közzétettem videókat, magvasnak szánt gondolatokat, amik alighanem még csak meg sem jelentek meg szinte senkinek a képernyőjén. Kapcsolatpótlék volt, egyértelmű. Az egyik kapcsolatomat épp most számoltam fel egy jól irányzott üzenetblokkolással: a volt szomszédasszony megint ki akart használni (igen, eljött az ideje, hogy nevén nevezzük a dolgot), de most besokalltam. Amikor kétségbe vonja a barátságunk, az már nem pálya.

Szóval lényeg a lényeg, kapcsolatokat kell építenem. A minap már körülnéztem a Discord közösségek listáján: valahol csak vannak hasonló érdeklődésű ráérő emberek. Majdnem be is léptem egy szimpatikus csoportba, aztán láttam az LGBTQ+ tagot. Bár persze ne zárjuk ki, hogy nekem is lenne egy megfelelő rövidítés, de kétlem, hogy jól éreztem volna magam köztük.

Az a gond (kifogások, mindig a kifogások!), hogy nekem rendes körülmények között is nagyon nehézkesen ment az ismerkedés, a Covid, meg főleg a korlátozások meg még egy hatalmas nagy lapáttal rátesznek. Pedig ha már egy állandó beszélgetőtársam lenne! Mondjuk olyat talán még lehetne is találni, csak éppen hogyan lássak neki? Férfiakkal nem szeretek beszélgetni, a nőkbe előbb-utóbb beleszeretek. Hej, nem egyszerű ez! A Facebook Datingen a múltkor meg egy bő tízessel idősebb hölgy jelzett rokonszenvesnek. Hogy sosem tud kölcsönös szimpátia kialakulni.

Ma M. kolléganő megint szóbahozta B-t-, mint akinek N. doktor hozta a szódát. Semmi extra nem volt a beszélgetésben, én mégis irultam-pirultam. Szerencsére nem figyeltek rám. Bár akkor se lett volna semmi, elvégre nem tilos fiatal nővérkékbe beleszeretni. Még akkor sem, ha nem is ismerem.

Tulajdonképpen mégis akad olyan férfi, akivel szívesen elbeszélgetek, de az online csatornák nagyon ridegek, sör mellett pedig nem tudunk leülni. Segítséget kéne kérnem átgondolni ezeket a dolgokat. De szaladgáljak minden hülyeségért pszichológushoz? Bizonyos kultúrákban ez lenne a normális. Mondjuk az is a nyugati-keresztény kultúra, szóval nem olyan Istentől elrugaszkodott dolog ez. Persze legutóbb is ugyaneddig jutottam el, hogy másnapig meghányom-vetem magammal, aztán nem lett belőle semmi.

No, most inkább elkezdek nyomozni, honnan tudnék online beszélgetőtársat keresni. Vagy valamelyik meglévővel kezdek chatelni.

Épp a Best I Can szól a Queensrÿche-tól, célzott zenehallgatás okán. A mai – hosszú ideig az utolsó – felpörgetett annyira, hogy kilökjön az utóbbi napok tespedéséből. Lehet, hogy reggelre elmúlik, de azért bízom benne, hogy nem. Meg fogom tudni oldani az anyagi nehézségeimet, az egészségem rendben van: ha a lelkemet sikerül egyben tartani, minden oké lesz,

De kell valami cél: és a cél adott esetben lehet az Influenszer, azaz a REGÉNY. Lehet, hogy sosem fog megjelenni, de akkor sem vesztek semmit, és ha már a barátaim – mert azért néhányan vannak – elolvassák, az is valami. Én meg élvezem az alkotás folyamatát.

Kell a sikerélmény, na. A ma esti három gólom és tisztességes helytállásom egynek elmegy, de az idén aligha lesz több keddi foci, no és az írás még mindig inkább hazai pálya, mint a testgyakorlás. Aztán lehet, hogy újra elő kéne venni a futócsukát, bár az idő aligha fog neki kedvezn. A minap még a cipő és a bicikli eladását terveztem… Na azt csak legvégső esetben!

Lassan kilenc napja leszek Facebook nélkül, és azt kell, hogy mondjam, egyre jobb. Még érzem a tétlen lapozgatás hiányát, de kezd kialakulni a nem-facebookozás rutinja. Egyre jobban látom, mennyire fölösleges.

Azért a múltkori XY dolog miatt lehet, hogy nem ártana konzultálnom a pszichológusommal. Nem gondolom, hogy baj van, de vannak dolgok, amelyeket jobb, ha egy külső nézőpontból is látunk. Talán holnap kérek is egy időpontot. Reggel meglátom.

Most pont abban az állapotban vagyok, hogy az elalváshoz még friss, az igazán hatékony kreatív munkához viszont picit álmos, picit ittas vagyok. Holnap ilyenkor viszont már két és fél órája kijárási tilalom lesz. Mintha az Isten is regényírásra teremtette volna a körülményeket. Gyertyám van, lehetek én az új Apostol. (Just kidding.)

Délelőtt felnyaláboltam még három könyvet a könyvtárból, nyilván ők sem nyitnak ki holnap. A tavaszi zárlatot szépen kibekkeltem a kórházazással, ez durvább lesz. De megcsinálom! Persze ha a számok így durvulnak, és lassan emberarcuk lesz, azt nem lesz könnyű elviselni, főleg az én labilis pszichémmel. De jó helyen vagyok, és a megfelelő emberek figyelnek rám.

Nem lesz baj.

Ha már verset írni nem tudok, marad az esszé. Mert le vagyok égve, úgy, mint még soha. Ez persze nem teljesen igaz, mert volt már, hogy nulla bevételem volt, kiadásom meg persze akadt – máig sem értem, hogy tudtam végigcsinálni a 2017-es évet. Lehetett benne némi szerepe, hogy akkortájt kórházi koszton éltem javarészt.

Adósságok csinálásában mindig jó voltam: mostanra kettő maradt belőlük, de két éven belül is csak úgy tudok megszabadulni tőlük, ha jelenlegi rendszeres jövedelmem harmadát erre fordítom. Illetve egy évig a harmadát, de persze az is kérdés, hogy a jövedelmem megmarad-e, mert az részben az egészségügyi hatóság, részben a kórház kezében van. Nagyon várom már a leszázalékolós hatóság levelét, de nem kapkodják el. Mondjuk az egész egészségügynek van most elég baja, nem pont az én járandóságom izgatja őket. Csak éppen ha elveszik, nálam beüt a krach, mert ugrott a rehab munka is.

Megérkeztek a legfrissebb járványügyi szigorítások: este 8-tól szobafogság, semmi gyülekezés, miegymás. Még jó, hogy kitették az adventi vásár bódéit a sétálóutcában. Ha legoptimistább verziót vesszük, akkor sem lesz vége a korlátozásoknak advent kezdetére. Tavasz óta pedig pesszimistább vagyok, mint valaha: de hagyom magam meglepni.

Holnap még talán összejön egy foci, aztán záróra. Remélem (valószínű), hogy elmarad a beígért kaja: nem fér bele a keretbe egy meleg vacsora. Konkrétan most úgy számolok, hogy kihagyom a reggelit, csak egy jó cukros teát iszom, ebédre eszem, amennyit a menza lehetővé tesz, a vacsorát meg megint extra cukoradaggal próbálom pótolni. Totál egészségtelen, tudom, de van kiadás, amin nem tudok lefaragni: a rezsi pedig csak felfelé fog menni.

Oké, ott vannak a webes munkák (ideértve a Honpolgárt is), de azok mindig is bizonytalanok voltak. Remélem, a családtagjaim nem veszik rossz néven, hogy idén nem kapnak karácsonyi ajándékokat, de sehogy se fog beleférni. Én hülye meg tegnapelőtt rendeltem egy pizzát meg még egy kólát is! Rongyrázás netovábbja. Egy pozitívum (a finom pizzán túlmenően), hogy a szomszédasszonyom a jelek szerint rossz néven vette, hogy pizzát rendelek, de neki nem adtam kölcsön, így azóta nem hív kávézni. Ezt annyira nem bánom.

Szóval a kilátások: járvány a nagyvilágban, éhínség nálam. Tesóm azt mondja, kérjek pénzt Anyutól, de ha meg is lehetne oldani így Covid közepette, akkor sem lenne pofám kifosztani az édesanyámat. Tudom, szívesen odaadná a teljes vagyonát akár, de azért, hogy egy feneketlen gödörbe öntsem? Az a pénz most már az övé marad. Szerencsére legalább egészséges, már amennyire egy demens idős asszony egyáltalán az lehet.

A lényeg az, hogy ne depizzek be, mert akkor aztán itt a világvége. A mánia most annyira enm fenyeget. Regényírásra továbbra sem érzek több késztetést, bár a sok sötét estén előbb-utóbb, így Facebook nélkül, majd – ha másért nem – unalmamban folytatni fogom.

– to be continued –

Megnéztem egy filmet. Ez meglehetősen sűrűn előfordul velem. Az sem meglepő, hogy egy ötletes időutazós sci-firől van szó, mert ezeket az alzsánereket is kedvelem. Az már inkább, hogy milyen gondolatokat ébresztett bennem. Sokkoló kontent következik.

A film – vigyázat, SPOILERek – a Predestination (semmitmondó magyar címe: Időhurok) volt. A főszereplője egy… és itt már eladadunk, mert olyan változásokon megy át a történet folyamán, amilyeneken egy ember csak átmehet. Vagy olyanabbakon.

A film kulcskérdése a nemi identitás. Nem a genderelmélet összefüggésében (nem mintha értenék vagy érteni akarnék ahhoz), hanem inkább úgy, hogy mitől lesz egy ember férfi vagy nő. És hogy ez mennyiben adottság, mennyiben választás. Spoiler: a filmben sem egyik, sem másik.

Namármost ez az egész teljesen idegenszerű gondolatokhoz vezetett engem, melyek egyik hozadékaként az imént levágtam alig megnövesztett szakállamat, és elkezdtem borozgatni.

Szóval az oké, hogy van egy többé-kevésbé funkcionáló férfitestem, de miben kereshető a magyarázat, hogy meglehetősen rosszul funkcionáló életet élek? És miért nem érzem jól magam férfitársaságban, ellenben lényegesen otthonosabban nők között?

Nem nagyon merem levonni a következtetést, annyira hajmeresztő. Mindenesetre tény, higy borzasztó alacsony a tesztoszteronszintem, az izomzatom ennek megfelelően maximum átlagos, stb., stb. Basszus (szoprán), nagyon sok tekintetben nőies(ebb) vagyok (a kelleténél)!

Félreéértés ne essék, szó sincs homoszexualitásról: nemi irányultságom tökéletesen megfelel annak, amit a külső nemi szerveim jelölnek, de nem úgy működöm, mint egy hímnek kellene.

De mi a francért írom ezt le? Jobb esetben hülyének, rosszabb esetben elmebetegnek gondol, aki ezt olvassa, és rendkívül valószínűtlen, hogy együttérzéssel olvassa. Akkor ezeket lőjük ki. A) tényleg hülye vagyok B) tényleg elmebeteg vagyok C) eddig sem voltam túl népszerű +1 D úgyse olvassa a kutya se.

És az egészben az a legszörnyűbb, hogy én mindig is férfias férfi szerettem volna lenni, ehelyett lettem az, ami. Nem mintha lett volna választásom. Sorolhatnék ezer meg egy példát, ami a fenti gondolataimat alátámasztja. Nyilván sok ellenpéldát is, mert pl. elég (borzasztó) rendetlen és meglehetősen ápolatlan vagyok, amiket a konszenzus inkább férfi attribútumoknak tart, de ez se feltétlenül így van.

What am I?

Meg a „mi vagyok én?”-en túlmutató kérdés: ha én egy ilyen csodalény vagyok, milyen következtetésre kellene jutnom ebből. Oké, levágtam a szakállamat: a szakállas ember az nem én vagyok. Talán annyi, hogy mindig szégyelltem a gyámoltalan viselkedésemet. De az legalább őszinte volt, belülről jött. Ha jobban megismerem magam, esetleg természetesebb tudok lenni.

Mondják, mindenkiben van férfi és női jelleg is. Bennem férfi mivoltomhoz képest aránytalanul sok női jelleg van. És nagyon kevés férfi. Most éppen küzdök az ellen, hogy ezt elfogadjam.

Tényleg lejöttem a Facebookról. Találtam egy kiskaput, hogy a Messengert tudjam használni, meg szükség esetén vissza tudjak menni, de nem áll szándékomban. A virtuális világ jól ellesz nélkülem is, csak nekem kell valami más időkitöltő tevékenységet találnom.

Ezzel kapcsolatban jutott eszembe, hogy vajon, mit is csinálnak az emberek a pihenőidejükben. Mert én valószínűtlenül sok időt csesztem el a Facebookon, de ehhez az is kellett, hogy ne legyen tévéelőfizetésem. Facebook és tévé: két tökéletesen értelmetlen, de időrabló tevékenység. A magamhoz hasonló – vagy tőlem eltérő – egyedülállóknak különösen nehéz a munkamentes időt agyonütni. Talán az sem véletlen, hogy sokan ivással teszik elviselhetőbbé. Nézzünk néhány random szabadidős tevékenységet, ami nem tévé és internet. Olvasás. Sport (ideértve a sétát is). Kultúrprogramok látogatása. Társasági rendezvényeken (bálok, házibulik) való részvétel. Kocsmák, kávézók látogatása. Puff, kifújt, több nem is jut eszembe. Oké, ott van a szex is, de azt rendszerint a nap legvégére hagyják. Gondolom én, legalábbis.

Olvasás tekintetében szerintem a kisebbségbe tartozom azzal, hogy egyáltalán szoktam olvasni, azzal meg, hogy könyvtárba járok, egyenesen az extremitásig fokozom különcségemet. (Hopp, lehet rejtvényt is fejteni, közben beugrott. Meg játszani is. Milyen nyilvánvaló dolgok maradtak ki!) Na szóval, olvasásnál tartottunk. Ezt éppen eleget gyakorlom, nem kell tovább fokozni.

Sport: a futáshoz mintegy két hónapja nincs indíttatásom. Az erőnlétem megvan, nincs kétségem, de nem akarok elindulni, és az eddigi tapasztalataimat figyelembe véve nem is érné meg az endorfinmennyiség a befektetett energiát. Sétálni sokat sétálok, azt sem kéne többet. A keddi foci fix pont – már ameddig a vírusellenes intézkedések engedik. Heti egy-két pingpong benne van a napirendben. Jó, sportolok eleget.

A kultúrprogram tekintetében két probléma van. Az egyik, hogy eleve kevés van belőlük itt Baján, a másik, hogy a maradékot is most tiltották le. Online eseményeken akár „részt is lehet venni”, de guminővel nem lehet gyereket csinálni, hogy plasztikusan (haha) fejezzem ki magam.

Társasági rendezvények. Ebből sincs valami sok, pláne olyan nem, ami érdekelne is, még szerencse, hogy az ilyeneken amúgy sem érzem magam jól sosem. Nem is értem, minek erőltettem néha annak idején. Persze itt lehetne ismerkedni is, de a hátam kiráz tőle, ha arra gondolok, hogy egy bálban kéne eltöltenem egy estét, bármily kellemes társaságban.

Kocsmák, kávézók. Pénzbe kerül mindkettő, no és ökör iszik magában. Végszükség esetén is max. 2-3 ember jöhet szóba, aki talán eljönne velem, és nem is kívánkozom emberek közé. Huh, ez utóbbi most esett le, elég kemény! Némileg paradox, hogy nem tudom, mihez kezdjek magammal, de a szociális viselkedés minden formájától idegenkedek.

Akkor jön a pótlólag beillesztett: rejtvény és játék. Tulajdonképpen mindkettő jó, utóbbi főleg, ha társas (bár a rejtvényfejtés is lehet az), csak itt is felmerül a kivel és hol kérdése. A szerepjáték pl. bizonytalan ideig szünetel, társasozókat még nem találtam. És ilyeneket rendszerint a Facebookon lehet fellelni, de az csapda.

Szex. Szex, szex, szex. Nos igen, ahhoz – legalábbis a társadalmilag elfogadott formáihoz – legalább két ember kell. És akkor visszatértünk a guminő témakörhöz, de ebbe (vagy abba) inkább ne menjünk bele. Szörnyű kimondani, és még így, hogy kb. nulla figyelemre tart számot ez a blog, de esélyes, hogy szűzen fogok meghalni. Eh, leírtam, mi bajom lesz. Ha egyszer képtelen vagyok a szexualitásra, mi a gond ezzel. Igen, képtelen vagyok, értse, akinek értenie kell.

Megjegyzem, az intimitással úgy általában is hadilábon állok, és ez messzire vezet a „mit csináljunk ma este” témakörétől, de éppen érdekes lehet. Ha engem valaki átölel, azt a személyes terembe való durva beavatkozásként élem meg. Anyutól elfogadnám, de őt a vírushelyzet még csak nem is látogathatom. Egyszer azt olvastam, egy embernek napi két-három ölelésre van szüksége. Nem akarom összeszámolni, mekkora ölelésdeficitem van. Vagy mégis. Olyan 7-8000 mínuszban lehetek.

Mit is akartam még ideírni? Ja igen, az írás. Vannak emberek például, akik blogot írnak. Most mondjátok meg!

Meg persze írhatnám a regényemet is. De azzal most pontosan ugyanúgy vagyok, mint a futással. Meg tudnám csinálni, de a franc akar vele erőlködni. Talán azt a 7-8 ismerősömet érdekelné, aki eddig lelkesedett érte, de most azért strapáljam magam? Nekem fontos volt, a kezdetén, de már nem az. Érdekes intellektuális kaland, de most hogy tudom, hogy képes vagyok rá, majdhogynem hidegen hagy. Olyan ez, mint az első félmaraton. Jó, azt lefutottam a tervezett időben, de vannak, akik tökre megelégszenek azzal, ha versenyen kívül lefutják a távot. Hivatásos író nem lesz belőlem, az tiszta. Nem fogom kidobni, ami megvan, lehet, hogy a kedvem is visszajön a folytatáshoz, de lehet, hogy nem.

Hoppá, nagyon fontos dolog maradt ki a szabadidős tevékenységek közül! A zenehallgatás. Talán azért, mert az nekem alap. Most is zenét hallgatok. Meg ha lehetséges, mindig, bármit csinálok. Talán ezért nem is szeretek tévét nézni, mert aközben nem lehet. A zenés műsorokról inkább ne is beszéljünk.

Hú, ez is de hosszú lett! Szünet.

A nemiség mindig tabu volt a családomban. Ha bármilyen formában szóba került a szexualitás, némi kuncogás és témaváltás következett. Klasszikus történet, amikor a Reform magazin hátulján a véletlenül kasztrált férfiról szóló cikket olvasva rákérdeztem, mi az a heregolyó, mire azt a választ kaptam, hogy nekem is van kettő. Nos, páros szervünk szép számmal akad, így nem is kerültem közelebb a megoldáshoz. Vagy a másik: unokatesóm lagzija elhúzódott, erre én naivan megjegyeztem, hogy itt se lesz nagy nászéjszaka. Naivan, mert lövésem se volt róla, mi történik a nász során. Olyan volt, mintha mi ketten tesómmal szűznemzéssel jöttünk volna világra.

Ilyen kiindulással és a nemi felvilágosítás minimális mértéke nélkül kellett nekiindulnom a kamaszkornak. Azt még nagyjából tudtam, hogy rajtam mi micsoda, de anatómiai ismereteim borzasztó hiányosak voltak. Tegyük hozzá, még most is lenne mit pótolnom.

Úgyhogy a lányok abszolút terra incognita voltak számomra. Nevezhetnénk felfedezésre váró területnek is, de a hajóm sosem ért partot, mindig megfeneklett valahol az óceán közepén. Persze voltam szerelmes, hajjaj, de még hányszor! De nálam a szerelem mindig valami fennkölt, plátói érzés volt, a testiség gondolata is félelemmel töltött el. Érdekelt ugyan a pornográfia, mint minden hellyel-közzel egészséges kamaszt, de hogy én azt és pláne úgy műveljem, na azt nem!

Nagyon másként alakulhatott volna minden, ha legalább azt elfogadom, amikor K. a párhuzamos osztályból szó szerint elhívott randizni. Két osztálytársnőm volt a közvetítő. Már eleve megijedtem, hogy mi lesz, ha délután 5-ig Baján maradok – hiszen addigra már órák óta otthon szoktam lenni. Elutasítottam a meghívást, amikor a lányok kérdezték, mit mondjanak K.-nak, azt mondtam, ne mondjanak semmit. Tulajdonképpen elég szemét dolog volt tőlem. De féltem. A dolog folyományaként egyszer a tolltartómban találtam Karinthy A lányok című írását. Azóta sem értem őket.

Kb. az osztályom lányainak felébe voltam szerelmes, plusz néhány hirdetés útján szerzett vidéki levelezőtársamba. A megnyilvánulási forma a levelezés volt. Nem tudom, lejött-e nekik, hogy szerelmesleveleket kaptak, mert az, hogy lelkizek valakivel, még nem feltétlenül párosul gyengéd érzelmekkel. Volt rá példa, hogy coming outoltam, de az volt a kivétel.

Innen folyt.

Avagy induljunk el az origótól. Megittam két (vagy három) pohárka pálinkát meg két sört. Nem a legjobb összetétel blogbejegyzés írásához, de ahhoz még mindig jobb, mint gyógyszert bevenni. Úgyhogy írok blogot. Talán belekezdek a történetembe, ami idővel természetesen a pszichiátriai esetleírásomba fog torkollni. Magam vagyok a betegség, hiszen az agyam, a személyiségem generálja. Hű, ez jó fennkölten hangzott.

Nehéz szülés voltam. Szó szerint: hajszál híján ott maradtunk mindketten, Anyu meg én. 1980-ban 39 évesen gyereknek adni életet merész dolognak számított, és ehhez még valami műhiba is társult. Szóval január 22-től még majd’ egy hónapig a kórház vendégszeretetét élveztük. Nem várt gyerek voltam. Az is csoda, hogy összejöttem. De mint ilyet, természetesen annál jobban elkényeztettek. A defektusomat én általában valamilyen születési agyi anomáliának tulajdonítom, de persze lehet egész más is mögötte.

Az első emlékem négy éves koromhoz kötődik: Tante Maria (németországi rokon) bűvésztrükköket mutat nekem. Igazából ez csak egy emlék emléke. Scene from a memory, hogy egy kis progmetálos áthallás is legyen. Nálunk nyaranta állandó vendégjárás volt: akkor ez nekem teljesen természetesnek tűnt. Ma már úgy látom, a idegenbe szakadt rokonok durván visszaéltek a vendégszeretetünkkel. Még mondják, hogy a „svábok” nem vendégszeretők.

Óvodásnak még egész normális voltam. Azt hiszem. Megvolt a gyerekes szerelmem A. személyében. A szerelem már akkor is valami elvont, magasztos dolog volt számomra. Különös módon az erőszak is szerepet játszott a képzelgéseimben. A. holtan vagy sérülten is felizgatott – már amennyire egy négy-öt éves gyereket felizgat valami. A.-t még a kórházban is meg akartam látogatni, amikor beteg volt, de nem engedték.

A másik meghatározó óvodai élményem az volt, amikor K.-t nekilöktem a fémasztalnak. K. afféle „rossz gyerek” volt, de semmi nem indokolta, hogy taszítsak rajta egyet a fémasztalok melletti mélyedésnél. A homlokát az egyik asztal éles szélének vágta, felszakadt, a traumatológián varrták neki aztán össze. Én is majdnem annyira sírtam, mint ő és mindenkihez odamentem, hogy „én nem akartam”. Pedig akartam. Ma sem tudom, miért.

Türelmem már akkor sem volt a dolgokhoz. Öt perc alatt kész voltam a feladattal, akkor is, ha alaposabb kidolgozást igényelt volna. Anyu volt a csoportvezetőm, hiszen pont akkor jött vissza gyesről, amikor oda kerültem: minden extra törődést kisírtam.

Az iskolában stréber voltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne az legyek. J. tanító néni szerint „észbontó” gyerek voltam. Azt érdemes hozzá tenni, hogy egész általános iskolában sosem műveltem azt, amit ma tanuláson értek: elég volt, amit az órán hallottam, gyakorlásnak meg a házi feladat.

Iskolás koromtól már kerültem a lányokat. Külön világ volt az övék. A fiúkkal azért még barátkoztam, de sosem voltam népszerű. Furcsa is lett volna egy kövér, szemüveges strébertől. A szívem jó volt, mindig is jó akartam lenni, ezt – főleg otthon – hangoztattam is, de tudjuk, hogy a rossz fiúk népszerűbbek.

Snitt. Innen folytatom.

Ma délelőtt ismét voltam a pszichológusomnál. Alapvetően azért voltam ott, hogy lezárjam a múltkori majdnem-kisiklásom megtárgyalását. Szinte minden rendben van, egyedül a gyógyszeren kell kicsit igazítani, hogy ne aludjak be este olyan korán. Ki tudja, hogyan – biztos fel tudnám idézni, ha megerőltetném magam – szóba került a párkapcsolat kérdése. Magabiztosan azt mondtam, hogy nem vagyok különösebben magányos. Azóta nem egészen 10 óra telt el – és határozottan magányosnak érzem magam.

Pedig lehet, hogy csak azt a bizonyos lépést kellene megtennem. Igen, tetszik egy lány, ma, amikor összefutottunk, a félmosolyán látszott, hogy veszi az adást. Igaz, még egy szót sem beszélgettünk, szóval nonszensz az egész, de hát mikor nem az ez az egész szerelmesdi? Nap mint nap látom, és többé-kevésbé biztos vagyok benne, hogy úgy járok, mint a 24 Years Living Next Door to Alice „hőse”: vagy ő, vagy én elkerülök a mostani helyünkről. De nem merek rámozdulni.

Ugyan mi történhet? – kérdi az olvasó, teljesen jogosan. Legfeljebb kapok egy visszautasítást, rosszabb esetben többen is tanúi lesznek. És akkor mi van? Nem tudom, hogy akkor mi van. Mint ahogy azt sem tudom elképzelni, mi lenne akkor, ha kedvező fogadtatásra találok. Szegényes a fantáziám, úgy látszik. Vagy leginkább csak képtelen dolgokat tud előállítani.

Mint például itt van a regényem, az Influenszer. Most már látom, meg tudom írni. És ahogy ez egyre nyilvánvalóbb, egyre kevésbé érdekel. Azt is látom, hogy soha nem tudom megírni olyan jóra, mint szeretném, mert… Nem tudom, miért. Ismét ugyanott vagyunk, nem tudom elképzelni, hogy megírjak egy kiváló könyvet. Pláne hogy valaki el is olvassa.

Kishitű vagyok. Vállalom, pedig nem vállalni kellene, hanem tenni ellene. A vallásos hitem eltűnt valahová, az önbizalmam nulla. Volt valaha?

Miért írom ezt a bejegyzést? Persze, mert grafomán vagyok. És tudat alatt abban bízok, hogy valaki elolvassa, és igen, megpróbál megvigasztalni. Olyan vagyok, mint egy gyerek, és legbelül még mindig úgy is tekintek magamra. Gáz, mi? Pán Péter-szindróma, csak épp egy magába zárkózó gyerek maradtam. Torzszülött vagyok, na!

Eszembe jutott, talán azért kellene megírnom a könyvet, hogy maradjon utánam valami. De ugyan ki olvasná a halálom után? Úgyhogy ha megírom – azért csak szeretném –, akkor azért, hogy valami minimális önbizalmat felépítsek vele. Hogy képes vagyok valami értékeset alkotni.

A héten Facebook-szünetet tartok. Igazából legjobb lenne teljesen lejönni róla, de akkor hogyan adminisztrálom a rám bízott oldalakat? A Prog Camperek még hagyján, lenne kire bíznom. Bár tulajdonképpen a tesóm elbírna a Honpolgáréval is. Hm, nem is rossz ötlet!

Csak aztán nehogy úgy járjak, mint a blogjaimmal: törlöm őket, aztán megbánom. Jobb lenne az igazi élet, de utoljára 2014-ben voltam képes rendes szociális kapcsolatokat kiépíteni. Most meg ugye távolságtartás a jelszó.

Vicces lenne „feltörni” a Facebookomat: megváltoztatni a jelszómat, aztán tudatosan elfelejteni. Eldobni a kulcsot, hogy vissza se tudjak térni. Mondjuk eleve gáz, hogy ennyit agyalok azon a nyomorult közösségi hálón, ennyire összefonódtam vele. Meg annak is utána kell járnom, megy-e nélküle a Messenger, mert azt nehezen tudnám nélkülözni. Francba!

Nem akarom abbahagyni az írást. Ennek a blogbejegyzésnek az írását. Mert akkor valami másba kellene belekezdeni, és nem akarok semmit. Fél 8 sincs, hová feküdjek le? Írhatnék, olvashatnék, filmezhetnék, zenét épp most is hallgatok – de nem akarok.

Titkon azt remélem, hogy B. egyszer majd elolvassa ezt a bejegyzést. Minimális az esélye, de nem nulla. A szívás az, hogy annyira lúzernek írom le itt magam, hogy azzal végképp elveszem magamtól a kedvét. Egyszer az őszinteségembe fogok beledögleni.

A múltkor arra gondoltam, meg kellene írnom a pszichiátriai dolgaim történetét. Onnan jött – részben – az ötlet, hogy A. – ápolónő vagy mi – felvetette a minapi nem-szétcsúszásom kapcsán, hogy hasznos lenne egy önsegítő csoport a magamfajták számára, ahol megoszthatnánk a sikereinket. Biztos van, akinek tanulságos lenne a 21 évnyi nyűglődésem olvasása, még ha nem is tudnék megnyugtató happy endet garantálni.

Azon parázok, ha nem hosszabbítják meg a leszázalékolásomat, bukok mindent: a nyugdíjam, az állásom, a kollégáim – V. nagyon hiányozna –, és esélyes, hogy az egészségem is rámenne. A józan eszem azt mondja, tutira meghosszabbítják, de az ördög nem alszik. Elvégre Kecskeméten tök jó formában voltam.

Túl sokat agyalok. Cselekedni kéne. Már ahogy leírtam, elkezdtem a kifogásokat keresni. Eh, élhetetlen vagyok. Ez lehet zárszó? Ja, miért ne. Akkor ez lesz.

Élhetetlen vagyok.

Ahány magyar, annyiféle módon jelenik meg életében a nemzet ma 100. születésnapját ünneplő traumája, de aligha van olyan idehaza, akiben nem mozgat meg valamit a „Trianon” szó.

Nekem Trianon mást jelent, mint egy budapestinek vagy akár valakinek, aki az országhatártól távolabb él. Az én történetemben persze nem szerepel a végzetes döntés, de közeli felmenőim életében igen. Apai részről a családom egészen a második világháború utánig Bezdánban, a mai Vajdaságban élt, magyarországi németként kétszeresen is kisebbségben. Édesapám nyugdíjasként meg is írta történetüket Én már választottam hazát… című könyvében, amely testvéremnek köszönhetően néhány éve meg is jelent.

„Az én időmben” már nem sokat jártunk át „Jugóba”, de azért Apu nekem is megmutatta még a régi házat. Udvarán már akkor sem állt a körtefa, amelynek lábánál dédapám díszkardja volt eltemetve valamikor. Amikor édesapámék 1946 januárjában átszöktek a határon, mindenüket hátrahagyták. Nem volt magától értetődő, hogy otthonra találnak az új hazában, de így lett.

Magyar faluban telepedtek le, így elkerülték, hogy németként kényszerrel Németországba űzik őket. Sokan máig is azt hiszik, hogy akik Nyugatra kerültek, megütötték a főnyereményt. Számos „Németbe” került rokonom példáján és bátyám kutatásai nyomán is tudom: távolról sem így volt. Kemény munka árán lettek el- de nem igazán befogadott polgárai a Vaterlandnak.

De térjünk vissza a trianoni határokhoz. Apu történelemtanárként mindig igyekezett nemzeti szellemben, magyarságunkra büszkének nevelni bennünket. Tette ezt úgy, hogy nem tagadta meg német kötődését sem. A „bennünket” amúgy nemcsak a két Mayer-testvérre, hanem valamennyi tanítványára vonatkozik. Valamennyi tanítványába beletartoznak sok más mellett a Bukovinából idetelepített székelyek, a Felvidékről a Bácskába származott magyarok és még sokan mások.

Anyukám a harmonikázás mellett nagyon szeretett énekelni is, ő „sváb” lány létére a székely népdalkörben találta meg a helyét. Amikor annak idején szóba került a csátaljai Trianon-emlékmű felállítása, kicsit berzenkedtem, kell-e ez nekünk. Ma már azt mondom, ott, szülőfalumban megvan a létjogosultsága: Trianon és következményei nélkül Csátalja képe nem is hasonlítana ahhoz, ami lett belőle.

Középiskolás koromban egy március 15-i ünnepség kapcsán jutottam el a Felvidékre, valamikor 1994-95 környékén. Éppen katasztrofálisan rossz passzban voltam, szinte csupa megaláztatásként éltem meg azt az utat, de azért mégis átléptem a határt.

Erdélyről a könyvtár szakon művelődéstörténetből nagyon sokat tanultunk – talán többet is az indokoltnál –, de Baricz tanár úrnak hála jutányos áron eljuthattunk Erdély sok szép tájára, és élőben csodálhattuk meg a tordai hasadékot, a nagyenyedi kollégiumot (természetesen borospincéjével együtt), a Világörökséghez tartozó Torockót, és még sok más helyet. Tudtam, hogy ezekre a helyekre még érdemes lesz visszatérni.

Aztán úgy 10 évre rá bátyámmal több ízben el is látogattunk a Tündérkertbe, olyan eredményesen, hogy feleséget is onnan „szerzett” magának. Életem egyik legszebb üdülése 2012-2013 fordulójához és Torockóhoz kötődik. Akkor (és csak akkor) párkapcsolatban éltem, négy pár hódította meg együtt a Székelykőt december 30-án, majd átvették a díszoklevelet a Forrás borozó ispánjától. Istenem, már több mint nyolc éve!

Nekem Trianon nem azt jelenti, hogy egy nagy országból kis országot csináltak. Ahogy jóval később a Kádár-rendszernek is kódolva volt a bukása, a Monarchiának is meg volt írva a sorsa. A franciaországi diktátum egy nemzetet próbált meg darabokra szaggatni – és sajnos sok szempontból sikerült is. Eljátszhatnánk a „mi lett volna, ha nincs Trianon” kérdéssel, és ezt például Ablonczy Balázs a Bajai Honpolgár-estek év eleji előadásán, de sajnos volt, és nem lehet visszacsinálni.

Viszont amióta június 4. hivatalosan is a magyar jeles napok egyik, a nemzeti összetartozás napjának hívják. És ez a fontos. Hogy mi mindannyian, akik valamilyen formában a Szent István-i hagyományhoz kötődünk, meg tudjuk élni közösségünket egymással.

Nekem Trianon halott. De él nemzet e hazán.